Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

L

A lány a rekamié sarkában kuporgott. Olvasott. Fél karral belekönyökölt a búzavirágkék, bársonyhuzatú díszpámába, úgy tartotta oda a könyvet a hangulatlámpa sárga selyememyője alá. Háta mögött a faliszőnyeg kék volt, puha, bolyhos velúr. Lazára fésült, hosszú szőke, haja világított a nagy kékségből.

Belépett a bátyja. Hátranézett az ajtóra, majd egészen közel hajolva hozzá, kérdezte:

— Nem vettél észre tegnap semmit?

A lány úgy tett, mintha nem értené a kérdést.

Bátyja a szomszéd szoba iránt biccentette:

— Tudod.

— Mit kellene tudnom? — M egmerevedett.

— Hát köztük.

— Mit köztük?

— Ne játszd az ártatlant!

— Elment az eszed — mutogatott a lány a homloka előtt. — Tisztára megbolondultál. — Érezte, hogy elsápad; gyorsan olvasni akart tovább. Remegni kezdett kezében a könyv.

A férfit elfogta az indulat. Az alulról arcába tűző, tompa fényben, duzzadt szemhéjak közé szorult, apró ijedt-dühös szemével olyan volt, mintha szorongató álomból lépett volna elő.

— Ez a női szolidaritás. Mit számít neked a bátyád becsülete?! Mit számít?!

— Védje meg mindenki a maga becsületét.

— Pedig neked szántam: férjül.

— A férjemet, ha megengeded, majd én választom meg.

Bátyja gúnyosan elfintoro- dott:

— Ne mondd! Talán nem is tetszett volna?!

A lány szájához kapta kezét, s beleharapott a mutatóujjába; nem akart kiabálni.

— Csak azt tudnám: Mit esztek azon a nyiszlott emberen? Mit esztek rajta?

— Ha nem mégy ki azonnal, hozzád vágok valamit.

A férfi hirtelen megroggyant, nem szólt semmit. Állt a húga előtt, térdével a rekamié szélének támaszkodva.

Odaát, a szomszéd szobában biztos járású női léptek kopogtak el az ajtó előtt.

A férfi felemelte a kezét: Köztünk marad!

— Minek nézel te engem?! Minek nézel?!

— Jól van, na, jól van. Nem kell mindjárt megharagudni.

Szája elé tartott ujjal mutatta: csak csendesen!

Az asszony a másik szobában a dohányzóasztalon tett-vett, rendezkedett; cikkant az üveglapon a hamutartó, zörrent a fém cigarettásdoboz, s rajta felirat: „Szeretett főnökünknek... Kisipari szövetkezet dolgozói.” Vaskos iratcsomó akadt a kezébe. Mi ez? — Beleolvasott; a második mondat után megismerte: az ura legújabb beszámolója. Salátás rendetlenül, ahogy találta, lelökte az asztalka alsó üveglapjára.

Bejött a férfi. Az asszony nem fordult hátra, úgy tett, mintha nem vette volna észre, csak egy lélegzetnyit ott maradt mozdulatlanul, az asztal

Szabó Iván jr

Éneklő leány

Üj szobrot kapo\t Kecskemét.

Az Ének-Zenei Általános Iskola bejárata mellett áll ezen- túl, hogy szépségre tanítsa a járókelőket, hogy a művészet varázsát hintse Szépülő városunkban, a formálódó emberi lelkeket gazdagítsa.

A szobor szép, nemes vonalú, egyszerű. Az egész test harmóniája, vonalainak leheletfinomsága, a nyitott tenyér melege, az ujjak lefelé irányulása, s az enyhén összezárt lábak, a lassan kifelé mozduló karok, a középen összefutó ruhaalj, az emelkedő fej, a nyúlánk alak: mind, mind az átélt éneklés élményét nyújtja.

Hallani véljük az énekszót.

Az ajkak lágy zártsága bizonyítja, hogy a művész nem a könnyebb megoldást választotta: nem a naturális megoldású, valóságos éneklést mutatja, többet ad ennél: az éneklést általában, s ennek következtében az egész testre kiható lelkiállapotot érzékelteti 'fyiűvészien.

Így sikerült elefnie, hogy a szobor hatni tud, js az ábrázolt test szépségén túl a mélyen átélt éneklés válik uralkodóvá.

£s így vált egyetlen művészi kifejező erővé test és lélek, szépség és harmónia, egyszerűség és tisztaság. Van az egészben valami fennkölt emelkedettség, valami, ami túlmutat a szobor anyagiságán: az örök, soha meg nem semmisíthető Szépség, a mindenen diadal- üdvöt, fényt, biztatást, erőt a maskodó Művészet jelenvalósá- pihenés és elmélyülés meghitt ga, ami élményt ad a nézőnek, perceiben.

V. M.

cllz élet ere je.

Valamennyi baját a világnak hordom vállaimon.

A csalóka fények áldozatai könnyüket idesírták elémbe, hogy mosolyogni se tudjak, hogy ne lássam mint halad útján csillagok-csillaga, Nap sugarát, idehintve, hogy az álmok kinyílt virágát soha ne találjam utániban. Sok baját a világnak, kínját, gondját hordozom én: csalt szeretők zokogása kísér el, amerre járók, s a lebukottak, a bénák, ágyboz-szegezettek, zöld esték árva leányi, mind, akik tépett lelkűket adják egy-egy buta percért, mind tenyereidbe hajtja fejét búsongva.

És az ad erőt segíteni rajtuk, jó szót mondani nékik, hogy az élet százezer arca világol előttem — derűt ád, hogy osztani, hinteni tudjam!

Varga Mihály

könyvszekrény előtt; amikor felkapta a fejét:

— El akartok menni?

A két nő nem felelt.

— Menjetek. Igazatok van: ebből a házból el kell menni, el kell menekülni, Itt minden

vetve, végignyújtotta a szőnyegen.

— Ilyenek vagyunk.

— Tévedsz, nem mindeniki ilyen.

— Nem, nem mindenki. — Felugrott, kiabálni kezdett, orszennyas és piszkos, tele van az egész ház hazugsággal. Igazatok van. Én egy rongy opportunista vagyok, egy Elvtelen János,

csak azért hogy;.. —■ legyintett: — Mindegy, hogy miért. — Várta, hogy mit mondanak; de azok ketten hallgattak, nem szólták semmit. — Nincs egy szavatok sem? Rendben van; Akkor egyet kérdezek tőletek; egyetlen egyet: Ki költötte el azt a pénzt, amit én így kerestem? Ki költötte el? Én. Egyedül én?

— Aljas vagy! — kiáltotta az asszony.

— Mert igazam van?

— Nincs igazad — vágott közbe a lány.

— Miért?! Egyszer sem adtátok vissza, te sem, kicsikém, hogy: szaga van. Vagy igen? Legyetek szívesek, emlékeztessetek rá, ha elfelejtettem volna.

A lány sírva fakadt:

— Felhánytorgatod, amit adtál?

— Semmit sem hánytorgatok fel; egyszerűen megmutatom: kik vagytok ti, hol álltok, honnan ítélkeztek fölöttem. Nem árt ezt sem tudni.

Hirtelen szájába dugott egy cigarettát, gyufát kotort elő a nadrágzsebéből, s rágyújtott. — Tessék, induljatok. Siessetek, amíg nem késő. Van hová, vagy kihez menjek.

A két asszony nem mozdult. Álltak mind a hárman, szemközt a sötétben; csak a férfi le-fel köröző cigarettaparazsa világított. Nem volt több szavuk egymáshoz.

Fábián Zoltán

Porcelán flamingó

fölé hajolva. Azután folytatta tovább a rendezgetést.

A könyvespolc csecsebecséit, porcelán figuráit törülgette, amikor meegkérdezte:

— Mondd: Mi a te meggyőződésed tulajdonképpen?

A férfi meghökkent:

— Ez most hogy, miért jutott eszedbe?

— Eszembe jutott. — Porcelán flamingót tartott a kezében.

— Talán felbiztatott valaki?

— Az a valaki csak a lelkiismeretem lehetett.

— Mi bajd van már megint velem? — rántotta elő kezét a nadrágzsebéből. — Mi bajod?

— A régi.

— A régi, a régi. — Kirobbant, s reszkető ujjain számolva, sorolni kezdte: — Senkinek halálát nem okoztam, senkit be neem csukattam; nem vétettem senkinek soha.

— Nem, nem vétettél — mondta az asszony. — Soha. Senkinek. — A hangja szenvtelen volt, nem lehetett tudni, hogy gúnyolódik-e, vagy helyesel. — Van ennek filozófiája is: élni és élni hagyni.

— Régi, bevált elv.

— Néked.

— Neked mi bajod vele?

— Nekem?!

— A rámbízott munkát miniig elvégeztem, mindig teljesítettem a kötelességemet.

— Mindig. A kötelességedet nindig teljesítetted.

— Mit akarsz ennél többet?!

— Grammal mérve: sok is. De van kilogramm és mázsa is.

— Miért nem mindjárt tondítani: — Ö nem ilyen. Ő nem. Ö most is bátor, van meggyőződése. Neki van. Tudom. Én? Én, csak egy opportunista állat vagyok, egy szolga. Nekem már csak érdekeim vannak és cipő- pasztavigyorom. Senki vagyok, semmi, belém kell rúgni.

— Te megőrültél.

— Mert az igazat mondom? Mindent tudok. Érted? Mindent tudok. Még a szád is úgy áll, amikor mondod: „lelkiismeret”, „meggyőződés”, mint az övé; a kezedet sem tudod már másképp tartani, mozgatni, csak mint ő. — S utánozta szájjal, kézzel.

Az asszony megszédült:

— Mondd csak! Mondd! — Hihetetlen és csodálatos érzés futott végig az idegzetén. Igen, igen, ez így igaz, ennyire övé már a másik, ennyire belészí- vódott: egy vele, egészen egy. Reszketni kezdett és mosolyogni.

— Lelkiismeret, lelkiismeret, ezt tudod hajtogatni. Törődnél végre a saját lelkiismereteddel.

— Gondolod, az jobb lenne?

— Biztosan jobb lenne!

A férfi megzavarodott, elfulladt.

Bejött a lány. Először a bátyjára nézett, azután az asszonyra. Nem szólt semmit, odament sógornőjéhez, megfogta a könyökéi, s a kanapéhoz ve-ette.

— Ülj le! — mondta. Vizet töltött neki, s a poharat a kezébe adta, és rászólt a bátyjára:

— Mosakodj meg! Neked is jót tesz egy kis hideg víz.

A férfi nem tiltakozott. Kiment.

— Köszönöm, drágám — mondta az asszony. Szégyellte magát de erőtlen volt ahhoz, hogy visszautasítsa a gyöngédséget.

A lány arcon csókolta:

— Miért gyötrőd magadat? Elrontod mind a hármotok életét.

Az asszony kifakadt:

— Mit tehetnék? Mondd: mit?

— Csak egyet.

— Nem, nem akarom. Azt nem.

A lány az ablakhoz ment, s kinézett a derengő szürkületbe:

— Gyáva vagy megtenni? — kérdezte.

— Te megtennéd?

— Tudod, hogy megtenném. Hirtelen sarkonfordult; hosszú, szőke haja fémes suhogással csapódott az ablaküvegnek: — Te, te tudod a legjobban — kiáltotta, s csorogni kezdett a könnye.

Az asszony felugrott a kanapéról. Már ott is állt mellette, törölgette, csókolgatta az arcát.

Amikor a férfi visszajött, a két nőn nem látszott semmi; álltak az ablak előtt, egymáshoz bújva. A férfi nézte őket, nézte, azután járkálni kezdett. Nyújtott, ideges lépteitől tompán nyiszogott a parketta a vastag, bolyhos szőnyeg alatt.

Negyedszer fordult meg a'

nával mérsz?

Az asszony megtorpant, s férjére nézett:

— Nem akarok igazságtalan lenni — Helyére tolta a könyvespolc üveglapját, s átment a ruhásszekrényhez. A barokk ízléssel faragott, széles felső párkányt kezdte törülgetni. Dereka, háta nyúlánkan megfeszült. Kiduzzadó melle minden mozdulatra megrezzent a szorosan rásimuló, ciklámenvörös pulóverben. Lábujjhegyre állt, karcsú bokája könnyedén rugózott a teste alatt.

IX.

A férfi hangot váltott:

— A te legnagyobb bajod, látod: mindig mindent meg akarsz oldani. — Tétova léptekkel a feleségéhez ment: — Hagyni kell a dolgokat mentükre, megoldódik minden magától; már, persze, aminek muszáj, a többi meg nem fontos.

— Mindenkinek fontos valami.

— Egy a fontos: Nem kell mellre szívni az életet. Ez a legfontosabb. — Megveregette felesége mezítelen karját.

Az asszony összerándult, a férfi megijedt nyugtalan, sötét szemétől. Szerette volna már befejezni ezt a végeláthatatlan vitát, de tudta, ha így most abbahagyják, holnap vagy holnapután kezdődik élőiről az egész. Hirtelen fáradt lett, reménytelenül fáradt. Lehuppant az egyik fotelbe, a hosszú, kissé karikás lábát egymásra vet-