Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
NAGYOT DOB az autóbusz, amint elhagyjuk a vasúti kereszteződést. A busz könnyedén gurul Kecskemét külső városrészében, a Halasi úti betonon. Megálló. Idős nénike zöldséggel megrakott kosarat emel le á kocsiról. Munkásruhába öltözött férfi komótosan készülődik a leszálláshoz. Jobbra, az új gabonatároló hatalmas betontornyai ívelnek a magasba. Mögöttünk a Leninváros házrengetege. I. Szabó István, szinte betűről betűre átrágja a szavakat. A megfakult újság, amit eléje tettem 1939-et idézi. „A Rendőrfaluban: Este 7 órától kezdve életveszélyes az idegen erre tévedése. Por, rossz utak, bűzös csatornák, már omladozó, tbc-bacilus váraként ■ sorakoznak az épületek. Pedig ez a település nevezhető a „legsikerültebbnek” a kecskemétiek közül. Evek óta hiába kérnek a rendőrfalusi munkások: templomot, közkutat, óvodát, napközi otthont.” — Igen, ez így volt — mondja. — Mióta él a telepen? — ITT SZÜLETTEM . ,. a második utcában. Mint cseléd, a harmincas évek elején Bor- báson dolgoztam, majd kitanultam a lakatosságot... A Joó Mária utcai tágas szoba falát aranyos rámába tett családi fényképek díszítik. Büszkén mutatja ügyész fiának képét. Majd a két lányáét is. A konyhában, a fehér zománcé csehszlovák gáztűzhelyen rotyog a vacsorára készített krumplipaprikás. — Manapság mennyit keres? — A kisvasúinál dolgozom, mint lakatos. Ha minden jól megy, akkor kétezerig is felmehet. — És mi a vágya? — Most bizonyára olyasmit vár, hogy kocsi, külföldi utazás. De nem! Sokkal szerényebb az én vágyam ... Víz. Mert jó ivóvizünk, sajnos, nincs ... És ez a vágya a legtöbb rendőrfalusinak. A felszabadulás óta portalanították a Halasi és a Matkói útat, egy kilométer hosszúságban elkészült a Lőcsei utca burkolata. Korszerűsítették a két iskolát, napközi otthont és bölcsődét létesítettek. Két esztendeje pedig, 170 ezer forintos költséggel új élelmiszerüzletet nyitottak, s ezzel négyre növekedett az itteni élelmiszerboltok száma. Ezerki- lencszázhuszonnyolctól 1945-ig fele annyit sem építettek, mint az utóbbi tizenkilenc esztendő alatt. A VÍZZEL viszont még mindig baj van. Igaz, hozzákezdtek a hálózat kiépítéséhez, de még kevés a közkút. Az utcán jól öltözött fiatal pár halacj el mellettem. A városba sietnek. Több helybelivel beszélgettem, akik elmondták, hogy a településen nincsen szórakozóhely. Hiányzik a kulturálódási lehetőség. Igaz, ezek a gondok már nem olyanok, mint a harminc évvel ezelőttiek. Akkor a Pozsonyi utcai Nyírőék, Országhék, a Kassai utcában Golovics Fe- rencék, és a Szabadkai utcai Erdélyiék arról ábrándoztak, hogy legalább ünnepnap hús legyen az asztalon. Ma pedig új házat építenek ... Azóta viszont nagyot fordult a világ. S ma már — ez természetes is — megnövekedett az igény. A könyvtár, a művelődési otthon, vagy kisebb településről lévén szó, a klub- helyiség éppúgy hozzátartozik az élethez, mint a betonút, az aszfalttal borított gyalogjáró, vagy a villanyvilágítás. ISMÉT a Halasi úton járok. Elmarad mögöttem a Tűzoltó utca, a piactér, a Szabadkai utca. „Ki tanyája ez a nyárfás ...” A Kassai utcai italboltban „áll a bál”. A kocsma előtti árokparton, mint verebek a villanydróton. gubbasztanak az emberek. A kocsma kicsi, és piszkos is ... Kulturált kisvendéglő kellene. — Szóráth István tanácstagot keresem — lépek be a Halasi úti Szovjet—Magyar Barátság Tsz darálójába. — Én vagyok... Alacsony, széles vállú ember. A kék trikó feszül az alakján. Izmai kötelekbe vastagodnak, amikor odébb teszi a kukoricával telt zsákot. Neki is mutatom a régi újságot. — Mióta működik itt, mint tanácstag ... — Tizennégy éve. Lerázza sapkájáról a port. — Választóim itt dolgoznak a vasútnál, a téglagyárban, a bútorüzemnél, a lcádgyárban ... A telep lakóinak 99 százaléka munkás — teszi hozzá. Sötétedik. Az úton haladó gépkocsik reflektorai egy-egy pillanatra megvilágítják a termet ... A por könnyedén száll a levegőben. Kérdezek, s ő válaszol. Már barátságos. Csöndesen, megfontoltan beszél. S lassan előttem is kirajzolódik a telep képe. AZ O KÖRZETÉBEN például három embernek van saját gépkocsija, s a közeljövőben további néggyel szaporodik az autótulajdonosok száma. Hirtelenjében huszonöt motorkerékpárt, és vagy 130 rádiót és televíziót számol össze a 98-as választókörzetben. És mesél az „új telepesekről” is. Hiszen a Rendőrfalu csak most kezd igazán fejlődni. Az újosztásban közel 300 családi ház épül. Szombat-vasárnap hangyaszorgalommal dolgoznak új hajlékuk építésén az emberek. És beszél családjáról is. Legidősebb fiáról, a szobafestőmesterséget kitanult Béláról, aki jelenleg katona. István • és Jenő pedig az asztalosszakmát választotta. S azt is elmondja, hogy saját maga is tanul. Tavasszal végezte el az általános iskolát. De nem csak ő, hanem egyre több rendőrfalusi gyarapítja tudását. Általános iskolába közel száz, gimnáziumba és technikumba pedig vagy harminc telepi felnőtt jár. Sőt, egy-kettő még egyetemmel is próbálkozik ... KIMEGYÜNK a ház elé. A távolban a téglagyár égbenyúló kéménye okádja a füstöt. — Szeret itt élni? Nevet. — Nagyon! — És búcsúzóul erősen megszorítja a kezem. Kovácsi Miklós Cigányok Kecskeméten 1939-ben és 1964-ben nNagyon kevesen vannak, akik a Cigányvárosra gondolnak. A hivatalos város még juttat pár mázsa meszet, néha- néha a rendőrség razziát tart, de a város egyébként igen közömbös.” -— írja a cigányokról szóló riportjában a Kecskemét és Vidéke című lap 1939. január 23-i száma, s bizony nagyon siralmas az a kép, ami a cikkből elénk tárul, Ma már szinte hihetetlennek tartjuk, hogy olyan körülmények között Ugyancsak a Kecskemét és Vidéke írja 1939. január 30-i számában a következőket: „A képviselőház interpellációs napján Drózdy Győző a cigánykérdés ügyében interpellált a belügyminiszterhez. Elmondotta, fiogy az utóbbi évtizedekben Magyar- országon igen elszaporodtak a cigányok és emiatt a magyar falvak népe sokat szenved... A bűncselekmények százait, ezreit, sőt tízezreit cigányok követik el.” Azonban a képviselő m z __ sa sa Ezekben a napokban adnak át Kecskeméten újabb hat ikerházat tizenkét cigánycsaládnak. De már épül a hetedik ház is ... képesek voltak élni, hogy az állandó üldözés, kitaszítottság ellenére is átvészelték a csikorgó teleket, az állatoknak sem való putrikban. Az akkori „hivatalos város” nem azt tartotta fontosnak, hogy emberi körülményeket teremtsen, munkaalkalmat, lakást biztosítson a jobb sorsra érdemes embereknek, hanem minden erejével arra törekedett, hogy szinte hermetikusan elzárja, kívül rekessze falain őket, s megszabaduljon tőlük. „A rendőrség állandó harcot tív a kóborcigányokkal, s anr nak ellenére, hogy a legtöbb városkapuban rendőrőrszem áll, mégis csodálatos módon beszivárognak a városba” — sopánkodik az egykori riporter. A cigányoknak tehát még azt is megtiltották, hogy bemenjenek a városba. Ezt jelentette; az akkori gondoskodás a „hit, remény, szeretet” országában. Ne gondoljuk azonban, hogy csak Kecskeméten volt ez így. úr sem javasol semmit a kérdés megoldására. A kérdésről úgy beszél, mintha a patkányok elszaporodásáról szólna, s szavaiból inkább azt érzi az ember, hogy megtörté intézkedést sürget,. ezért emlegeti a bűn- cselekmények tízezreit a belügyminiszternek. A cigányokat hibáztatja, amiért lopnak, rabolnak, pedig a kirekesztés, az üldözés politikájával eleve erre kényszerítették őket. Nem dorgálásra, hanem támogatásra, nem varázsigékre, megtorlásra, hanem kézzelfogható segítségre van szükség. Túlzók lennénk, ha azt állítanánk, hogy mi megoldottuk a cigánykérdést. Azt azonban elmondhatjuk, hogy sokat tettünk nyomoruk, elesettségük felszámolásáért, és jó úton haladunk ''a probléma teljes megoldása felé. Kecskeméten ebben az évben örökre eltűnik a föld színéről a nagy szenvedések és nyomorúságok fészke, a Cigányváros. Az ott lakók egészséges, téglából épült házakba kerülnek, ahol villany és víz is van. A szobakonyhás családi otthonokba, amelyhez fáskamra és WC is tartozik, már sokan beköltöztek. Eddig 28 család rombolta földig a putrikat, de a halálos ítélet már „jogerőre emelkedett” a többi vályogviskó fölött is. Hamarosan a még ott lakók is elhagyják a sárkunyhókat, hogy emberi körülmények között éljenek tovább. Egymagában azonban a lakás nem minden. Számos cigány dolgozik a város üzemeiben, termelőszövetkezetekben és a megye állami gazdaságaiban. Nem egy olyan cigányt lehet találni, aki leérettségizett, vagy diplomája van. De a többiek is megtalálták a nyomor felszámolásához < vezető utat: a munkát. A' cigányokról való gondoskodás szocialista rendszerünkből, alkotmányunkból fakad. Mi nemcsak beszélünk az egyenlőségről, de meg is valósítjuk azt. Társadalmunk segítő kezet nyújt az évszázadok súlyától, megvetésétől elgyötört cigányoknak is. Faludi András írja Cigányok című, a közeli napokban megjelent könyvében: „A magyarországi cigányság egésze belátható időn belül letelepíthető, viszonylag tűrhető körülmények közé hozható. S ha már dolgoznak, gyerekeik iskolába járnak, akkor már az idő, a társadalom egészével való együttélés meghozza a végleges megoldást, az asszimilációt.” Ez természetesen a megyénkben, Kecskeméten élő cigányokra is érvényes. Gál Sándor Az inasévek elmúltával... Mindnyájan, akik saját bőrünkön tapasztalhattuk az inasélet ..áldásait” a régi világban, mostanában örömmel szerzünk tudomást szakmát tanuló fiaink, leányaink életének alakulásáról. Ha a jól felszerelt iskolákat, intézeteket látjuk, tanműhelyek és tanulóotthonok melegét érezzük, a tanulók megjelenését, fellépését, viselkedését szemléljük és észrevesszük ekekben is az örvendetes változást, akaratlanul is összehasonlítást teszünk. S úgy érezzük, másokkal is közölnünk kell gondolatainkat. E cél vezetett minket, amikor a teljesség igénye nélkül, szinte csak tallózgatva, a régi és a közeli időkben megjelent újságokból összegyűjtöttünk néhány mondatot. Ügy érezzük, hogy külön kommentár nem kell hozzájuk. Beszélnek önmagukért. ■ ^ * * * „Nem szabad megengedni, hogy egyes üzemek fiatal, zsenge emberpalántákat kössenek a kocsik elé lovak helyett: Tüdő- baj, csontvisszafejlődés, gyerr mekkorban aggkori kimerülés határáig hajszolják őket pár pengős havi javadalmazásért.” (Kecskemét és Vidéke, 1939. január IS.) „Annál nehezebb, annál szomorúbb azoknak az iparosoknak a helyzete, akik valamely szerényebb műhelyben szerezték meg minimális ismereteiket, vagy három-négy évi tanonc- kodásuk alatt inkább háztartási teendőket végeztek, vagy szőlőben dolgoztak.” (Kecskeméti Közlöny, 1930. január 3.) * „Az elsőéves tanulók egy öltöny téli, nyári ruhát, négy inget, egy pár bakancsot, egy pár félcipőt, hat pár zoknit, két darab hálóinget, tornafelszerelést, munkaruhát kaptak.” (Bács-Kiskun megyei Népújság, 1953. november 29.) „Móricz, Kaffka és nevesebb külföldi írók munkái tornyosodnak az asztalon. Szeretnek olvasni. Tudják: A szakmunkások művelt emberek, s ők is néhány év múlva azzá válnak.” (Petőfi Népe, 1959. szeptember 37.) Még az ősz folyamán átadják rendeltetésének Kecskeméten a korszerű, 200 személy befogadására alkalmas iparitannló-otthont. Mellette épül fel a 20 tantermes iskola is. „Az első műhelybe belépve mindenekelőtt a nagy rend, tisztaság, s a csendesen duruzsoló esztergagépek hangja fogadott bennünket. Több gépnél azonnal észrevehető, hogy az imitt-amott már őszülő fejek mellett fekete vagy barna üstökű fiatal legénykék figyelik csillogón a gép működését, s hallgatják nagy figyelemmel mesterük szavát.” (Petőfi Népe, 1959. július 10.) „ ... azok válnak így egyre jobban a szép versek szerelmeseivé, akik egész héten, egész évben a munkahelyükön dolgoznak, hajat vágnak vagy eszter-' gátnak, motort szerelnek vagy ruhát varrnak, boltokban árusítanak, egyszóval helytállnak ott, abban a munkában, amit élethivatásul választottak. A versmondás számukra őrömet okozó, tanulságos, gyönyörködtető, lelket gazdagító szórakozás. Leendő szakmunkások ők, akiknek életében egymás mellett van a munka és a tánc, a versmondás és a meccs: Ok a mai fiatalok.” (Petőfi Népe, 1904. május 24.) Villanásnyi képek ezek. Meg- toldhatnánk még más tényekkel, adatokkal, amelyek mind azt bizonyítják: A hajdani inasok utódai már emberi körülmények között élnek, s tanulják mesterségüket. És ezen túlmenően — meghódítják a tudás várát, művelt polgárai lesznek hazájuknak. Varga Mihály A VAMS MMm
