Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
augusztus 2, vasárnap Csúcsos födelű deszkapagoda a kecskeméti piac egyik sarkában. A Vendéglátóipari Vállalat italboltja. Napok óta járok ide. Leülök a törzsvendégek közé egy söröshordóra, kezemben fél deci rum. Itt ugyanis gyanús, osztályidegen a bambit kortyolgató. Látásból jó néhány „kuncsaftot” ismerek már. A kordbársony pantallós ember mindig újabb társsal érkezik. Néhány pohár után a vállára borul és bizalmaskodva a fülébe suttogja: — Még mindig van 15 ezrem a bankban. A ház árából. Ha kell komám, csak szólj, neked adok köl- csönpapír nélkül is. A bársonynadrágost még sohasem láttam fizetni. Délelőtti adagja 3—4 korsó sör, ugyanannyi fél deci „édessel” kever- ve. Arrább kopott kis öreg. Alázatosan nevetgél a nagy menők viccein. Szeme, mint a héjját. Lecsap a korsók maradékára. Néha léi deci rummal is megszánják. Ilyenkor lecsukja szempilláját, aprókat kortyolva iszik, arcán földöntúli boldogság ömlik el. __ Gyere egykomám! Már az t hittük beteg vagy. — A hangos ováció a svájcisapkast köszönti, aki szinte futva érkezik most is. Nem válaszol, amíg le nem hajtja a nagyfröccsöt. Rövidesen megjelenik a felesége Sovány, keserű vonású asz- szony. Néhány sikertelen kísérletet tesz arra, hogy hazavonszolja férjét: — Megint nem tudsz dolgozni délután — ismételgeti szinte csak gépiesen. — Nem iszik velünk, szépasszony? — teszi az asszony csontos csípőjére a kezét á kordnadrágos és a jól sikerült „viccet” röhej kíséri. A nő legyint és elmegy. Ma is. Ki tudja hányadszor? Nézem a jövő-menők arcát. Egyik-másikon leplezetlen undor, olyan is van, aki gúnyosan mosolyog a nem éppen szívderítő látványon. De többnyire közömbös pillantások csapódnak erre. Megszokták már a hordókon gubbasztó, vagy a deszkabódé oldalának dűlő iszákosokat. Hozzátartoznak a hetipiac képéhez. És hány ilyen társaság ül most Kecskemét italboltjaiban, a megye italboltjaiban és mindenütt az országban, ahol a folyékony mérget mérik. Jöjjenek a vád tanúi Arra gondolok, hogy jő lenne összegyűjteni a közömbösöket, a gúnyosan mosolygókat és azokat, akik úgy vélik elég megbotránkozni. Beültetni őket egy tárgyalóterembe, ahol a Vörös Felhő parancsot ad Képes regény 18 részben. Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: CSANÁDI ANDRÄS 13. rész VAN SZABADULÁS vádlottak padján söröskancsók, rumosflaskák, boroshordók sorakoznának. És aztán sorban beidézni a vád tanúit. Hadd hallgassák meg azokat az embereket, akik foglalkozásuknál fogva naponta találkoznak az alkohol áldozataival. És jól tudják, milyen felmérhetetlen károkat okoz társadalmunknak a szesz. Dávid József rendőr százados a megyei főkapitányság közlekedésrendészeti osztályának vezetője elmondaná, hogy tavaly 108 közúti baleset írható az italozás rovására. Dr. Széles Lajos, a megyei bíróság egyik polgári fellebb- viteli tanácsának vezetője arról beszélne, hogy a válások igen nagy százalékát az okozza, hogy az egyik fél — többnyire a férj — rendszeresen iszik. Keresetét a kocsmába hordja, durván bánik családtagjaival. Dr. Szántó Arpádnénak, a Kecskeméti Gyógypedagógiai Intézet igazgatóhelyettesének vallomása így hangzana: — Az intézetünkben nevelkedő csökkent képességű gyerekek húsz százalékánál kimutatható, hogy a szülők alkoholisták. Noé Gábor, az SZTK munkásvédelmi bizottságának vezetője elmondaná, hogy a tavaly bekövetkezett 25 halálos üzemi baleset közül ötöt a munka közbeni poharazás idézett elő. A megdöbbentő tanúvallomások után a hallgatók közül bizonyára sokan kiáltanának így: De mit teszünk azért, hogy ne rokkanjanak meg életerős dolgozók, ne zülljenek szét a családok, hogy az a sovány, keserű asszony és megszámlálhatatlan sorstársa ne járja a poklot egy életen keresztül? Van-e szabadulás az alkohol rabságából? Az arány jobb is lehetne A kérdésre a kecskeméti alkoholelvonó ambulancián keresek választ. Még nem kezdődött meg a rendelés. Leülök én is a váróterem fehér padjára a betegek közé. Szó alig hallik. Szinte szégyenlős elfogódottsággal ücsörögnek itt — ahogy talán a kis menyecske ül a nőgyógyászaton az első terhességi vizsgálat előtt. Vajon miért? — talá’gatom az okot. Vidám cimborákkal inni, fél liter rum után is talpon maradni, fittyet hányni az asszony sirámaira, az olyan „legényes” dolog. De itt ülni az beismerést jelent. Kissé gyámoltalan, bátortalan újrakezdést. Bizonytalanságot: hogy is lesz ezután Mit szólnának az ismerősök, ha tudnák? Idáig jutok el a filozofálásban, amikor megérkezik, dr. Sándor László, az ambulanciát vezető főorvos. Amíg előkészíti az injekciókat, beszélgetünk. — Ügy tudom tavaly indult az ambulancia. Tegyük mérlegre az azóta eltelt másfél év eredményeit. — Eddig háromszázötvenegyen jelentkeztek nálunk. Körülbelül kétszázötvenen be is fejezték a kezelést — És ezek közül hányán szabadultak meg káros szenvedélyüktől? — Erre már nehezebb válaszolni — mondja rövid gondolkodás után a főorvos — gyó- gyultnak ugyanis csak az számít, aki legalább két évig nem iszik a kezelés után. Keveset ugyan ihatna, mint ahogy nagyon sokan iszunk egy-két pohárral, ha az alkalom úgy hozza magával. Azok számára, azonban, akik már egyszer túlzásba vitték az italozást, célszerű a teljes tartózkodás. Könnyen visszaeshetnek. Ezért is segítünk a gyógyszerkúrával. Tapasztalataink szerint betegeink 50 százaléka teljesen gyó- gyultnak tekinthető. — Arcára van írva, hogy jobb arányt várt. Igaz? — Bevallom, igen — Valóban lehetne jobb is. Nem rajtunk múlik. Sokszor még nem is a betegen A környezet sokat segíthet, vagy ronthat. Elsősorban a család és a munkatársak. Nekik sajnos nem adhatunk figyelmességet, megértést fokozó pasztillákat. .. .az életem felelet erre Korán őszülő, vékony, szőke asszony. Remeg a keze, amikcr a cigarettáért nyúl. — Ideges? — Igen. De most különösen Nem könnyű erről beszélni, őszinte leszek, ahogy kérte. Még mindig iszom. De jóval kevesebbet. Amint tudja már dolgozom és még sohasem jöttem be ide italosán. Ugye most arra kiváncsi, hogyan lesz alkoholista egy női Talán az életem felelet erre. Tizenketten voltunk testvérek. Apám napszámos volt, elképzelheti hogyan éltünk. Gyerekfejjel már szolgáltam. Felnőttem, aztán jött a háború. A férjem kivitték a frontra. Sohasem jött vissza. A második férjem kezdettől fogva ivott. Munkahelyről, munkahelyre vándorolt. El se tudnám sorolni hány városban laktunk. Egyre sűrűbben tért haza részegen és vele süllyedtem én is. Nem győztük pénzzel az italozást. Sikkasztott. Lecsukták. Egyedül maradtam és akkor már nem volt megállás. Négy-öt fél deci tömény és legalább annyi nagyíröcs naponta. Az alkoholelvonó kezeléstől sokat vártam. Időközben ugyanis kiszabadult a férjem és megígérte, hogy ha én nem iszom, akkor ő sem. Részben sikerült mindkettőnknek beváltani az ígéretet és már ez is eredmény. Együtt vagyunk és most úgy érzem, életemben először, kezd rendbejönni körülöttem minden. Dolgozunk, törlesztgetjük az adósságot. Van elég. Jól éltek belőlünk a zugbormérök. Talán, ha minden rendbejön, sikerül leszoknunk végképpen az italról. Szeretném, ha állandó munkára alkalmaznának itt az üzemben, ez is seg'tene. De így is, ezért is hálás vagyok. És ne haragudjon, de most nem tudom tovább mondani. Az asszony gyorsan lehajtja fejét, látom, hogy sírással küszködik. Érdemes volt... A munkaidő már régen lejárt, de a középkorú férfit még posztján találom. Ahogy elköszönnek tőle sorban munkatársai, az mindennél ékesebben bizonyítja: Szeretik, becsülik itt. Kicsit zavarba jön, amikor felteszem a kérdést: — Ivott-e a kezelés befejezése óta? A válasz határozott: Nem. Különben felesége is ezt közölte néhány nappal ezelőtt. Lassan oldódik a feszültség, megtaláljuk a hangot. A férfi mesél: — Gyerekkorom óta ittam. Apámnak szőlője volt, asztalunkról sohasem hiányzott a bor. Szinte észrevétlenül emelkedett az adag napi 2—3 literre. Egy darabig bírtam, de tavalyelőtt már láttam, hogy baj lesz, ha így folytatom. Egyre fáradtabban kezdtem reggel a munkát. Napközben sokszor le kellett ülnöm, mert úgy éreztem, mintha a fejem fölött egy óriási légcsavar pörögne egyre gyorsabban. Amikor értesültem róla, hogy alkoholelvonó ambulancia indul Kecskeméten, jelentkeztem. Nem volt könnyű, de sikerült leszoknom az italról. És ennek nagyon örülök. Negyvenkilenc éves vagyok, békességben szeretném leélni a hátralevő életemet. Itt a munkahe- helyemen 18—20 millióra kell vigyáznom, otthon az asszonyra és a gyerekekre. Érdemes volt összeszedni minden erőmet. Mit mondhatok még? Akarni kell és akkor megy. De azért — folytatja rövid gondolkodás után — segítség is kell hozzá. Az asszony, a család segítsége. És a munkatársaké. Ez az ami mindenféle injekciónál, tablettánál sokkal többet jelentett nekem is. Mindvégig éreztem, hogy hisznek bennem a körülöttem élők, dolgozók és így tudtam hinni én is azt, hogy meggyógyulok. Békés Dezső A m áriír Mikor szíves „Hogy vagy?” kérdésemre első ízben válaszolt e két röpke szóval: „Kösz, élek” — elállt szavam a csodálkozástól. Félreértés ne essék, nem az a közlés lepett meg Gyula részéről, miszerint ő életben van. Amint pirosbarnára lesülve, ragyogó elegánsan és ruganyos léptekkel szemben jött velem a Rákóczi úton, létezésével kapcsolatban különösebb kétely voltaképpen nem is támadt bennem. Először is a hangsúly volt meglepő, amellyel fennállásáról tudósított, A mi ékes magyar nyelvünk olyan hajlékony, hogy a hangsúlytól függően, bármely szó eredeti értelmének visszájára is fordulhat. Gyula szájában is majdnem ez történt az élni igével. Tengődést is jelentett ez alkalommal, s egyben fásult beletörődést a sivár, cél és értelem nélkül való vegetálásba. Gyászos reménytelenség csendült ki tompán a kurta „élek” szócskából. Az ember szinte hallani vélte a folytatását is: — „ .. .csak tudnám, hogy miért ?” Meghökkentő volt továbbá a két kis szócskában határozottan kifejezésre jutó azon törekvés, hogy ezt a témát zárjuk le, ne firtassuk, akasztott ember házában kötélről... stb. stb. Mire felocsúdtam, Gyula már mesz- sze járt. Nem maradt más hátra, minthogy közös ismerőseink útján szerezzek némi magyarázatot e jobb sorsra érdemes férfiú letargiájának okairól. Nyomozásom meglepő eredményhez vetett. Gyulával — főként az utóbbi két-három évben sorozatosan — nem történi semmi. Pontosabban: semmi rossz. Makkegészséges, változatlanul fő-fő valahol, családi élete zavartalan, gyerekei szépek és okosak. Igaz, hivatalos ügyben gyakran kell külföldre utaznia, de ez az időtöltésnek elviselhető módja, és kifejezett anyagi hátránnyal sem jár. Itt tehát valami titok lappang. Ezért aztán a legközelebbi alkalommal, amikor a vadonatúj sportkocsija volánja mögül ismét búskomor hangsúllyal felelte érdeklődő szavaimra: „Kösz, élek” — nem hagytam annyiban a dolgot. — Fejtsd ki ezt bővebben — kérleltem. — Miért mondod mindig, hogy „köszélsz”? — Mi egyebet mondhatnék? — mért végig ingerülten. — Ebben minden benne van. Élek és kész. Talán ennyi nem is elég tőlem manapság? Dehogyisnem! — csitítottám. — Dehogyisnem elég! Szinte több, mint amit az ember tőled elvárna... Kürti András A sziuk gyerekkoruk óta félelmes nyila zók voltak. A fehérek sortüzekkel vede keztek. Közben rington kát. az' erődben maga Car- sorakoztatta a katona
