Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
f Nyugodtan, megfontolt érvekkel A „nemzedék“ vitához Nem állt szándékomban hozzászólni. Sok felesleges szószaporítást érzek a szélesen gyűrűző vitákban — amelyekhez nem kell ráadás. Ha mégis rászántam magam, az csak azért történt, mert valahogy ellentétet éreztem saját tapasztalataim és a gyakran elhangzó érvek között. Mintha a fiatalok és „öregek” a mindennapi életben egészen másként viselkednének, snem hajlandók tudomásul venni, hogy ők most „nemzedéket” képviselnek. Kimegyek a gyárba, beszélgetek az egyik üzemrész dolgozóival. Panaszkodnak az anyag- ellátására, kifogásolják a műszakiak hanyagságát, dicsérik a pártcsoportbizalmit, aki segítségükre sietett gondjaik megoldásában —, de egy szóval sem említik, hogy a mérnök, akire megnehezteltek, fiatalember, a bizalmi pedig idősebb elvtárs. Csak neveket mondanak és funkciókat, s nem különítik el egymástól a gyárbelieket életkor szerint. Mint ahogy a szerszámműhelyben is egymás mellet élnek és dolgoznak idősebbek és fiatalok, kezdő és tapasztalt munkások, ha nem is mindig teljes egyetértésben, de nem is civódás és marakodás között. Jártam a földeken is. Sok gondot és bajt láttam. Legfőképpen azt, hogy az időjárás — ahogy ott mondták — nagyon „kibabrált” az idén a mezőgazdasági dolgozókkal, s alaposan fel kellett gyűrkőzniük, ha a megdőlt gabonát — minden kézi erőt is „bedobva” — ssem- veszteség nélkül akarták learatni. S milyen büszkén újságolták a kiskunfélegyházi járásban, hogy minden nehézség ellenére már július 21-én délelőtt mindenütt végeztek az aratással. S ebben része van a fiatal traktorosoknak, a gépállomás öreg szerelőjének, a folyton úton levő mezőgazdásznak — korra való tekintet nélkül. Nem szeretném leegyszerűsíteni a dolgokat, hiszen az élet ^inél jóval bonyolultabb, s a szellemi csatározások és viták színhelye a legritkább esetben azonos a munkahelyekkel, mégis tagadhatatlan: Nem ez a legfőbb gondja ma — szerencsére — a munka fölé hajoló embereknek. A feszültség inkább a szellemi munka felé törekvőknél jelentkezik, s azoknál, akik valamilyen iskolát elvégezve más életmódot, más hivatást, más elbánást szeretnének maguknak. S itt is főleg azoknál, akiknek nincs türelmük végigjárni a göröngyöktől nyilván még nem mentes utat, s akik az akadályok láttán hamar elveszítik a fejüket. Képzeljünk el egy 24—25 éves fiatalembert, akit az élet — pontosabban szólva a szülei gondviselő keze és az állam bőkezű segítsége — eddig még megkímélt minden különösebb nélkülözéstől és fizikai erőfeszítéstől. Aki most, az egyetem kapuján kikerülve találja magát először szembe tényleges és nemcsak elképzelt akadályokkal» Meglepődik, hogy új munkahelyén nem mindenki fogadja teljes örömmel, s akad ellenlábasa. sőt rosszakarója is. ha mindjárt a maga elképzeléseit akarja megvalósítani. Ir.triku- sokkal és törtetőkkel is találkozik, egy-két közvetlen feletteséből hamarosan kénytelen kiábrándulni, mert azok egyáltalán nem makulátlan emberek. S ha nem érzi meg azonnal azt a másik erőt is, amely ott dolgozik és munkál a háttérben, s lépésről lépésre küzdi le a korszellemtől idegen vadhajtásokat, a korrupciót és talpnyalást, a hízelgést és a kispolgári álszent magatartás eredőit — hirtelen elveszti lába alól a talajt, s azt hiszi, egyedül maradt a küzdelemben. '7T7VtC/<ÁSiXJ2^ Csirákr Imre: A LÁMYOM. A KESELY» 5HSA5E5E5E5ASE5í5ZSA5Z5H5E5B525B5H5E5S5HSZ5A5HSESH5E5BSZ5E5E5H5H£i5H5H5125H5H5H5H5a5HSi25AS MEG ÉN Időbe telik, mire rájön a nagyobb összefüggésekre, s nem azonosítja a kis törtetőket, az önös érdekeiket a közösség ügye elé helyezőket az egész társadalommal. Időbe telik, mire rájön a harc logikájára, a mindennapos állhatatos munka ízére, a közös összefogás nagyszerű érzésére. A kérdés csak az, ki áll mellé az első lépéseknél, kitől kapja az első útbaigazításokat és iránymutatást, akad-e, aki bíztatja és sarkallja, javítgatja munkáját, s rávezeti a tévedések felismerésére, őszinte bevallására. Vagy helyüket sehol nem lelő, mindig és mindenhol elégedetlenkedő, lábukat megvetni nem tudó felszínes emberkék hatása alá kerül, s észre sem veszi, hogy azok „eszmevilágával” azonosult. Van ebben az úgynevezett „nemzedék” vitában valami, ami elvonatkoztat mindezektől. A kortól és a környezettől, de még a reális tényéktől is. Nem analizál és nem veszi figyelembe a nagy számokat, az előrehaladás mutatóit, a többség véleményét, s nem mélyed el az okok és okozatok keresésében. Kiragad szélsőséges példákat —, s azt felnagyítja, eltorzítja. Fiatalokra aggat soha nem vallott nézeteket, s öregekre húz rá már régen levetkőzött hibákat. Csupán azért, mert akadnak szórványos képviselőik. Ideje volna, hogy nyugodtan és megfontolt érvekkel vitatkozzunk s ne úgy, mintha valóban szembenállók és nem a közös célokért egy sorban haladók cserélnék ki véleményüket. Ha pártunk szilárd elvi politikáját tekintjük alapvető platformnak, s mi mást tekinthetnénk annak, akkor különösen bántó az idegesebb hangnem, amely kishitűségre és gyenge fegyverzetre vall. A „nemzedék” vitában — szerintem — nincsen semmi különlegesen új. Fiatalok és idősebbek között mindig voltak és adódhatnak viták, s ebben nincs korhoz kötve sem a haladó, sem a retrográd nézetek „képviselete”. A társadalom hömpölygő folyamában — a fejlődést is folyamatnak fogva fel — ott vonul egymás mellett és után a generációk sokasága, együtt küzdenek, átveszik, megőrzik és tovább adják évszázadok felgyülemlett tudását, tapasztalatait, s mindig magasabb szinten igyekeznék megvalósítani, megújítani apáik jobbra, nemesebbre törekvő cselekedeteit. S közben leküzdik azt a „ballasztot” is, amely ráakaszkodik hajójukra — szélsőséges túlzások vagy maradi elképzelések és megcsontosodott elvek formájában. r ” noti se autón! No, ezzel aztán kiadtam minden görög tudományomat. Ha hibát tettem volna, benne, ám javítsanak ki, akik jobban tudják nálam Homeros zengzetes nyelvét. Aki azonban még nálam is kevesebbet tud görögül — ha ugyan egyáltalán lehetséges az ilyen feltevés — hát azt becsülettel kioktatom, hogy ez a zengzetes mondás állítólag azt jelenti: Ismerd meg önmagadat! Azt mondják, sokfajta tudománynak ez lenne az alapja. No, magamba: ha csak ennyiből áll az egész, érdemes nekiveselkedni! Nem csoda hát, ha nagy buzgalommal törekszem kis önmagamat megismerni. Bevallom, eddig még nem sikerült, de törekszem! Száz utat bejártam már ezen törekvéssel a tarisznyámban. száz véleményt meghallgattam, de önmagam megismerésétől még — mi tagadás — oly messze járok, mint attól a bizonyos tudományos alfától. Sebaj, azért én csak nekiveselkedem ! Kezdtem a tükrön. Akárhogy is nézem, ugyanazok a barázdák az arcomon. Néha mosolyra csavarodnak, néha sírásra görbülnek, és mintha lassú következetességgel mélyülnének is! Ebből sem sokat okosodtam. Gyerünk azzal a bizonyos lelki tükörrel! Ezzel meg úgy vagyok, hogy akárhogy is erőltetem a befelé való tekintgetést, csak görbe a kép: Hol homorít. hol domborít. Csak tükör ez is! A hol sírásra görbülő, hol meg mosolygásra csavarodó lelki ráncok rézkarca engem mutat, de mindig másképp! Hol szebbnek, hol csúnyábbnak, mint amilyen vagyok. Újabb utat keresünk! C bben az irányban . lenne ^ még egy erdős, bozontos dűlőút is az elmélyülő lélekelemzések felé, de attól félek, ha én egyszer oda beszabadulok, talán ki sem kecmeredem addig, míg ki nem izzadok ott vergődésemben egy-két alanyi verset, természetesen szabad formában. . Ettől pedig ments isten, már csak a konkurrencia miatt is! ^5H5E5E525H5E52SH5E5E525E5H5H5a5í Nagy bátortalanságomban már másoktól kezdtem kérdezősködni, hiszen annyi az okos ember, aki már rég túljutott az alfán! Rájöttem, hogy mások véleménye is lehet egy út az ön- megismerés száz útja közül, de ez már nemcsak, hogy görbe, nemcsak, hogy homorú és domború. .. ez szinte cikk-cakkos! Űj utat keresünk, egyenesebbet! Vendégünk volt a múltkoriban. Egy szép, kedves, okos, fiatal lány. A kislányom rövid mustrálgatás után ki is bökte: — Nekem tetszik ez a néni1 — Egyem meg az okos. kis lelked — derültem fel, illetve csak gondoltam magamban — egy véleményen vagyunk kislányom. de hát én ezt nem mondhatom meg ilyen bölcs és merész közvetlenséggel! Ugyanis az anyuka is ott volt. A kislányom anyukája. h ztán egy másik vendég is " jött nemsokára. A Lina néni. Testvérek közt is legalább éktelennek mondható teremtés. Nem is állta ki szó nélkül a lányom! — De fekete a foga, néni! Lepisszegtük, kizavartuk szegénykét, de én... én már akkor tudtam, hogy az én bölcs, szókimondó kislányom rólam való véleményének okos, tapintatos megismerése lesz az első igazi irányjelzés önjnagam megismerése felé. Itt felesleges minden piszmogó önelemzés, felesleges más bölcsek ide-oda domborított, homorított meglátása, egyenes és szép tükör a kislányom rámtekintő szeme, és bölcs igazságnak ígérkezik az ő csepp, gyermeki száján fakadó, mesterkéletlen szókimondás. íme az új, az igazi út! Gnoti se autón! Nekiveselkedtem hát az új útnak: Önmagam megismerésének, tanulmányozásának a lányomon keresztül. Kettesben játszottak. Ö, meg Klárika, a kis unokatestvére. Én a másik szobából lestem őket. Beszélgettek. — Jó nektek — mondja a lányom elmélázva. — Miért? — tekint fel csodálkozva a másik. — Azért, mert nektek van nyugdíjatok, nekünk meg nincs! Belesápadtam. Hát ez a gyerek ilyen bölcs? Hát ez a csöpp* ség ilyen nagy már? Hát ez a kis emberpalánta már kiszimatolta, hogy mi bántja az apját, mi fáj neki? Bizonyosan kihallgatta valamelyik gondterhes beszélgetésemet az anyjával. És megjegyezte. Megértette! A Klárika apja tanító. Náluk nem igen beszélgetnek a nyugdíjról, mert hiszen ez náluk olyan természetesen elkövetkezendő valami. Nem is volt a kislány meghatva ettől, a lányom által megirigyelt nyugdíjképesség felemlítésétől. De, mert a gyermek sem szereti, ha ok nélkül irigylik meg a sorát. hát pár pillanatnyi gondolkodás, szinte elmélyülés után ekképp vágott vissza. — Jobb nektek! — Nekünk? Miért? — Mert a te apukád, meg tik is több csokoládét kaptok, mint mink! ÉJ át ami igaz, az igaz! A ** Lina néni, akármilyen fekete fogú, azért mégis áldott jó lélek, és a gyerek számára valóban hozott csokoládét. Aztán a múltkor is kaptunk valahonnan! Hogy megjegyzik ezek a csöppségek az ilyesfélét maguknak! A lányom erre a visszavágásra elhallgatott. Gondolkodott. Arcára a megelégedettség köny- nyű mosolya ült. Mintha beleláttam volna a leikébe, amint elgondolja. — Hm. nyugdíj... az csak nyugdíj, nagyon sokát emlegetett gondja, egy a sok, meg nem értett, sokat hallott, ismeretlen dolog közül! De a csokoládé! Az valóban más! Az harapható, hozzáférhető, édes realitás! És mi tagadás, talán még most is van anyuka virágos dobozában beiőle valamennyi, ott fenn, a szekrény legfelső polcán! Nyugdíj, az nincs... de csokoládé. .. az van, hála istennek! És könnyű annak, akinek van! Még ha gyerek is! Büszkén, szinte foghegyről vetette oda. — Ja, mér nem lett a te apukád is író? Mi az! Mit gagyog ez a gyerek? Hogy én. . . Hát ki a csodától hallotta ezt? Egészen belepirultam. No még ez kell! Amilyen csacska, még majd legközelebb ezzel traktálja a vendégeket, a szomszédot, ezzel dicsekszik a boltosnak, ezt meséli a szomszédnak. Még majd azt hiszi valaki, hogy én tanítottam rá! Honnan jön egyál- | talán ez a gyerek ehhez? Még csak a lokál kulör és a vajdasági irodalom létjogosultságának megvilágítása lenne hátra! De honnan veszi ezeket? Csak nyugalom! —intettem le magamat. Valahol hallotta a gyerek. Mit tudom én kitől? No és ha mondta? Istenem, hát a lányom. . .! Nem igaz? És végeredményben ez is vélemény. Mondjuk, az én csöpp lányom véleménye. Ha más véleménye út, ez legalább is ösvény az ön megismerés felé. Csak ösvénv csak naív, gyermeki, de őszint- vélemény..tehát... igaz is le hét! Beléptem közibük. Leül- w tem. Hallgattunk. Odavontam magamhoz a gyereket, és megkérdeztem: — Mondd, Mártikám. érte"’ te azt, amit apukáról mondtál? (folytatás a 6. oldalon.) F. Tóth Pál
