Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

Vihar és napsütés

Lompos határfelhők lógó raja szálldos, villanó napfénnyel csókolódzik a táj — változik a derű, kedv és a borongás, bosszúság és öröm — visszatér s tova száll.,.

Kell a szerencse még? — kikovácsolt vasak, tervek és jövendők feszes rendje mellé?

Vagy csupán a napfény — eső után a szél, ahogyan az ember kívánja, szeretné...

Hiába, így igaz, lutri még az idő — s bár nekünk forgandó végtelen kereke titkát feszegeti, s fejti már a tudás, néha biz szeszélyes, s alig bírunk vele.

Hej, te zord mihaszna, kócos és kopogós, könnyes szemű csélcsap, kacér lányt utánzó!

Nézd a markos legényt — hogy uszítja gépét, s úgy vág szembe vadul, nem kíméli a sort..! Pedig bőrét marja, cserzi eső, s a por, pilláit ragasztja ólomszárnyú madár — de ő, mint bronz-isten, nem féli az időt, paskolva verheti, mégis előtte jár...

Eltűni már a vihar — s a gyávaság kora — hátakat görnyesztő rettegés nem honol — titkos égi jelet, s nyomort nem ád az ég — veszett mennydörgésre edzett szívünk dobol.

F. Tóth Pál

Látóhatár

<'Várnáéi Qstoán: 'Véqw áron

Vasvári István nevével először Sőtér István Négy nemzedék című, élő magyar költőkről szóló, 1948-ban megjelent antológiájában találkoztam. A „születő arcok” még határozatlan, nem eléggé munkás vonásait vizsgálgatja Sőtér, s reménykedve, várakozással tekint Vasvári pályája elé: „Költészetében a szenvedések és napló- szerű élmények válnak erős, megkapó konkrétumokká. Egynémely hangja a fiatal nemzedék legkomolyabb ígéretei közé sorolja őt."

Most, hogy válogatott verseit adta ki a Magvető Könyvkiadó, érdeklődéssel vizsgáljuk költői pályáját. A költő e kötetével kapcsolatos vallomásában olvashatjuk: „Verseimben él még a székesfehérvári és a kecskeméti diákkor, a katonáskodás, a szögesdrótok mögötti mindennapi halálvárás, kényszermunka, örökös ködben és esőben ázó kétezer méteres hegyek és mesz- sze szabadságba csillanó patak. Ez a háttér adja a Végső áron versei egy részének alaphangját. Feltarthatatlan vallomásokat a mi alig maradt, sokat kínlódott nemzedékünkről.”

Döbbenet címen foglalta össze 1938. és 1944 közt írt verseit. Agyában „dermedt éjszakák jeges félelme ül”. Kiáltana, de „kárhozott erők ülnek gyönge mellemen”. Szavai sokszor benn szorulnak, küzd a kifejezésért:

Már nincsen szavam:

hördülve tör fel a szörnyű férfibánat.

A dunapentelei gyermekkort nem tudja felejteni. A „Tizenkét lépés hosszú bolt” falait a bánat festette, s szomorú „bús bilincsnek” érzi e családi örökséget, mely szorítja, véresre sebzi:

ml lesz, ha sorsom Itt felejt m lelkem e sárral összeforr?

A költő Erdélybe kerül, valószínűleg munkatáborba, ahonnan 1944. végén a szovjet csapatokhoz szökik át. Egyrészt a táj, az erdélyi havasok pasztellszíneit, opálos derengéseit festi, másrészt a „vox humanát” szólaltatja meg hajszolt, görnyesztő robottal teli napjai sodrában. 1944-ben Rachelhez ír, talán az Arany János-i vers reminiszcenciájára: „Kimondom neked, s belőlem szállnak a béke csattogó szárnyú, szent galambjai.”

Hazatérés a címe 1945. és 1956. közt írt verseinek. 1947-ig Nagyváradon élt, utána jött Budapestre. Dermesztő fagyban, tört ágon élő madárként új tavaszra vár, szabad tavaszok emberségét idézi. Medret szeretne vágni a folyóval, az ország népével együtt, s célt látni, mutatni. Ahogy Benjámin László tavasznak érzi Magyarország felszabadulás utáni éveit, úgy Vasvári István is virágországról, tavaszi útról ír ekkor. De 1951-ben már elégítem hangon

szól Balatonszárszón József Attilára emlékezve:

Finomult kínban ölünk. Nincsenek barrlkáüok. Csupán csak egymást

tépve

hullanak jó erőink. Hisszük:

vadhajtást

nyesve... — önön húsunkba vágunk.

(Elégia)

Az ötvenes években azt érzi „izzó rostélyon áll” és „farkaserőszak égeti jegyét fegyvertelenekre”. Keserűség szorongatja, de arasznyi létét szeretné meghosszabbítani, s bízni új tavaszokban. A néphez hű költő felelősségérzetével vall hallgatása, félrehúzódása „bűnéről“. S a „szarvas rohanású évek sűrűjében” biztos forrás, segítség a felesége. „Hányszor ébred a gondolat bennem: nem halok meg, te elrejtesz engem.”

Nincs más igazság, írja 1956— 57-ben írt versei elé. A költő Golgotát jár, s él „megalázva, kiverve, mint olyan szószóló, kinek nem kívánatos a hangja”. Mégis itt, ezen a földön akar élni s halni, de „emelt fővel”. „Életünket hiába fedi kötés: a nyílt seb kilátszik, nem idilli időket élünk.” 1956. novemberében minden kínt végigkínlódik: „minden belőtt ház az én sebem”. S 1957-ben keserűsége oldódik a négy nép tengerét látva, a Fekete tengert.

Milyen kert ez! a címe 1957. és 1960. közt írt verseinek. Vállalja nehéz sorsát, világnak építését. Vasvári a férfikor meredélyén vén obsitosként az if- jakkal együtt halad, noha „az ifjúságtól fényév messzeségben”. Barátainak kezét keresi: „Hol vagytok, kikkel indultunk iskolapadból Kecskemét harangzengésében ...” — A Végtelen jövendőm optimista címet adja a költő 1961—63. közt írt verseinek. A Halotti beszédben még a múlt, a gyilkos kor gázos leheletét Oswiecimben. A Jelenések könyvét lapozgatva — hideg eget, kopár ágat, s véres vak avart lát,

De van már út, jel, ama egy-határig, hol a szellem végtelenné válik: békévé a közös gondolatban!

Talán itt, válaszolhatnánk Sőtér István kérdésére: „ígéret”, „születő arc” marad-e Vasvári? Érzi a költő is, hogy hangja nem messze hangzó, hanem csak villanást adó jel. Nem kapcsolódott bele költészetünk nagy sodrású folyamába, s bár arra kanyargóit az ő útja is, mégsem jutott el addig. Verseit az az utóbbi években nem közölte sem az Üj írás, sem a Kortárs. Hangja meg-megcsukló, köny- nyen elfáradó. A stílusra nem sokat ad. („kászálódó bánatok ragyognak”?!) Néha érzelgős, keresett. („tulipánhajnal cirógat”, „dér-gyöngy dolmányban szuny- nyad a bú”).

A „megkínlódott élet jogán” szól Vasvári István, pőrére vetkőzve — verseiben ad számot a korról és önmagából.

Szekér Endre

EGÉR-OPERA

Gyermekeknek szánták, a televízió szokásos vasárnap esti sorozatában hangzott el, az ifjabbak által jól ismert Futrinka utcai „kalandok” között. S éppen ez volt a meglepő. A szerény indítás után — hiszen csak egy „egérünnepségről” van szó, amelyben felvonulnak a kedvelt bábfigurák, egyszer csak egy hatásos színpadi játék közepében találtuk magunkat. S mi, felnőttek, akik csak be-be- kukkantunk a gyerekek műsorába, s közben teszünk-veszünk a lakásban, egyszer csak megállunk és kénytelenek vagyunk odafigyelni, majd együtt lelkesedni a fiatalabbakkal.

S közben álmélkodunk is, mert tanúi vagyunk — nem a mese, hanem a játék virtuozitása ejt bámulatba bennünket

— egy hatalmas munkával, soksok fáradsággal készült látványos bábjátéknak. Bábjáték és látványosság? Nincs tévedés. A tv kamerái előtt mozgó figurák szinte életre kelnek, szól a zene — s elhisszük, hogy bábok muzsikálnak —, énekelnek humoros, derűs feloldással, groteszk elemekkel vegyítve. Balettot látunk — bábok lejtenek —, s ha tudjuk is, hogy „fent- ről" vagy lentről mozgatják őket, annál nagyobb az elismerésünk. A bábjátszás minden technikai bravúrja felvonult itt

— s kelteit olyan benyomást, hogy még a felnőttek is élvezhették, sőt talán — éppen azért mert a „belefektetett” munkál is értékelni tudták — jobban méltányolták, mint az ifjabb korosztály.

Arra gondoltunk, ez a műsor bármelyik külföldi adásban is megállná a helyét. S büszkék voltunk rá, hogy a tv gyermek- műsora ilyen produkcióval lepte meg — egy „szimpla” vasárnapon — kis nézőit. Szép feladat ez, s köszönet érte,

(T—1.)

H

írünk_________

AZ ORSZÁGBAN

A napokban lelkesülten ajánl- gatta barátom Karinthy Ferenc új riportkötetét, a Téli kikötőt.

— Pompás riportsorozatot közöl Kecskemétről.

— Ismerem, még tavaly olvastam a Magyar Nemzetben — válaszoltam a tájékozottság fölényével.

— Hű, de bosszant — így kollégám. — Tudod, három napilapot és tucatnyi folyóiratot olvasok, erről mégis lemaradtam.

*

Egy ember számára valóban megoldhatatlan feladatot jelent a teljes magyar sajtó szemmel tartása, valamilyen okból fontos anyag kiválogatása, összegyűjtése. Tenni kellett valamit a szakemberek és a nagyközönség tájékoztatása érdekében.

Illetékesek ezért hozták létre a Központi Sajtófigyelő Szolgálatot. A beosztott munkatársak az előfizetők által megadott szempontok alapján „figyelik” az időszaki sajtókiadványokat. A Katona József Megyei Könyvtárba két-három naponként érkeznek a Bács-Kiskun megyére vonatkozó újságkivágatok. A készséggel rendelkezésünkre bocsátott anyag alapján áttekintettük a júniusban megjelent sajtóanyagot. Bár ez viszonylag „csendes” hónap volt, mégis meglepően terjedelmesek, vaskosak a borítékok. Túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy országszerte figyelemmel kísérik munkánkat, életünket.

Egy-két kivétellel a Népszabadság valamennyi számában olvashatunk megyei vonatkozású hírt. Tudósít a kecskeméti törpeparadicsom bécsi sikeréről, a fajszi tragédiáról, több falu csatornázásáról stb. Terjedelmesebb írásokra is bukkanunk. Június 11-én Cserkuti Ferenc a Kiskunhalasi Gépállomásra vezeti olvasóit. Másnap Üj beteBodor Miklós: Félegyházi utca.

gek — régi betegségek címmel

éppen a kecskeméti kórház adataira hivatkozva bizonyítja az újságíró, hogy „az egész falusi társadalomnak kellett átalakulni ahhoz, hogy a földnél, pénznél, mindennél drágább, előbbre valóbb legyen az ember”. Június 13-án Kádár János elvtárs látogatásáról számol be a lap.

A Népszava június 3-án Álmok megvalósulóban címmel az iparosodó Bajáról rajzolt vonzó körképet. Baktai Ferenc Egy modern alma mater kapujában című, hosszabb riportjában — június 18-án — a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikum létesítéséről számol be.

A Szabad Föld sok, megyénkkel kapcsolatos írása közül kiemelkedik Szabó Pál Az ünnepi könyvhét ürügyén című cikke. „Ez évben éreztem először, hogy a könyv ünnepe valóban minden más ünnepnél több.. . Kiskőrös, Kecskemét Szarkási úti iskola. Kiskunhalas,, Lakitelek, ahol a könyvhét folyamán jártam, mintha a nagyon közeli holnap Magyarországának kicsinyített mása volna.” (VI. 14.)

Az Élet és Tudomány (június

13-án) az ötven évvel ezelőtti barackexport emlékeivel foglalkozik. A Valóság hatodik számában Erdei Ferenc a tanyai települések gondjait elemzi, a tőle szokott alapossággal, magas színvonalon. A Művészet Her- nády István (a szerző azonos dr. Hernády Gyulával, a Katona József Társaság titkárával) igényes Bozsó-tanulmányán kívül két bajai kiállításról is tájékoztat. M. Szabó István tárlatáról Mészáros István, a Nagy István emlékkiállításról pedig Solymár István ír. A Magyar Ifjúság „A cigánysor legboldogabb asszonya” című — kissé „túlédesre” sikerült — riportja a kiskunfélegyházi cigánylakásépítkezésről számol be. Raffai Sarolta kitűnő költőnk egy-egy versét közli a Tiszatáj, illetve a Jelenkor. A Magyar Nemzetben Görgey Gábor méltatja az évad utolsó bemutatóját, O’ Neill: Vágy a szilfák alatt című drámájának kecskeméti előadását.

A felsorolásban nem törekedtünk a teljességre. Egy tanulságot azonban ennyiből is kiszűrhetünk. A felszabadulás előtt is többször szerepelt megyénk országos lapok hasábjain. A közlemények többsége akkoriban szomorú tragédiákról, nyomorgó emberekről szólt. Ma a fejlődés, a gyarapodás tényei dominálnak. És olyan jó érzés ezt újra és újra megállapítani.

Heltai Nándor

FEKETE CSILLAG

N

ekem is mesélték a történetet, de hitelességéhez nem férhet kétség, hiszen jól ismerem Kéri Mihályt, akit csökönyössége miatt az egész faluban vaskalapos kis Kérinek hívnak. Maradibb embert alig lehet nála elképzelni. Még ma is egyénileg gazdálkodik, s rosszul felfogott szabadságát „védelmezi”. Barátja alig van a községben, pedig azelőtt nem volt vasárnap, hogy ne körülötte forgott volna a világ a kocsma előtti korlátnál lefolytatott nagy beszélgetéseken. Nem haragszik rá senki, de ő szinte ellenségnek nézi azokat, akik reggelenként egymásba kapaszkodva húznak el mellette a Zeto- ron. Magára vette a dac áttör- hetetlennek vélt páncélját, s ha a pótkocsiról odaszóltak neki gyerekkortól ismert társai, hogy — akaszd utána Miska, hamarabb kiérsz — ő csak morgott a kajla kalap alatt, s ostorával meglegy in tette az öreg lovat.

Mikor legutóbb jártak nála az agitátorok, nem kergette el

ugyan vasvillával őket, hanem bort hozott, megmagyarázta Péter Pistának, a gépállomási brigádvezetőnek, hogy nem megy, és ha legközelebb benyitnak az ő portájára, elereszti a kutyát. A másik agitátor — a járástól valami irodista — nagy magyarázatba akart kezdeni, de Péter oldalba bökte és elhallgatott. Egy darabig még beszélgettek, majd kezet rázva elmentek. A vaskalapos kis Kéri azóta is egyéni. Nincs olyan nap, hogy ne menne ki a határba, kivéve a parasztünnepeket — amikor esik az eső. Télen, nyáron csizmában jár, öltözete csak felül változik az ing és a nagykabát között.

M égy évvel a szóbanforgó ” eset előtt csődörcsikót ellett Szedres. Kéri úgy jelentette be, hogy a csikó már élettelenül jött a világra és elásta a kertben. Magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy nagyon sokat dolgozott a kancával a kilenc hónap alatt. Mikor hazament,

csak ennyit mondott feleségének:

— A csikó döglötten született! Érted?

— Döglötten? — tűnődött az asszony, mert nem értette mire céloz az ura.

— Odabent azt mondtam, hogy ne kelljen lóadót fizetni.

— Ja! szóval döglötten született. Értem. Jól van.

A z egészséges csődörcsikó ” változást hozott Kéri életében. Éjszaka többször is kiment megnézni, hogy nem feküdt e rá az anyja, vagy nem akarja-e valaki ellopni. Tudta, hogy mozgás kell az állatnak is ahhoz, hogy megerősödjön, s ha elcsendesedett a falu, az udvaron vezetgette körbe, körbe. Amikor elérkezett a tizenegy óra az istállóhoz, raboskodás- hoz szokott jószág türelmetlen remegéssel várta gazdáját feltűnni az ajtóban. Sokszor olyan viháncolást csapott az udvaron, hogy a vézna Kéri alig bírta megtartani a kötélen. Két év múlva pedig már egyszerűen nem engedte hosszú pórázra, mert biztosan elvitte volna. Szorosan, közvetlenül a ló álla alatt fogta a kötőféket, s úgy járatta télen, nyáron, esőben, hóban. A felesége emiatt haragudott rá, többször a szemére