Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-08 / 158. szám

Dunaújváros Mikor nő ki egy város a gyermekkorból ? VAN VÁROSUNK, amely idestova ezer esztendőt számlál — igaz, tíz évszázad előtti lété­re csak históriás könyvek, mú­zeumi tárgyak, s féltve őrzött kövek emlékeztetnek. Nem rit­ka a négy-ötszáz esztendős kor­ral büszkélkedő város sem, gazdag történelmi emlékekkel, s olyan dicső múlttal, amelyre polgárai ma büszkék. Dunaújváros — éveinék szá­mát tekintve — még gyermek­korát éli. De a városok rangját nem csupán évekkel mérjük. Dunaújváros, noha alig múlt tíz esztendős, „felnőtt”, rangos vá­ros már, s nem ütközik meg rajta senki, ha Székesfehérvár­ral vagy Egerrel említik egy sorban. Fehérvár múltját István király neve aranyozta be; Eger­ről Dobó és a hős várvédők jut­nak eszünkbe. De hol keressük Dunaújváros történelmét? Dobó­hoz mérhető hősei nem voltak, s ha építői közül néhánynak a nevét szárnyra kapta is a hír, elfeledtük már őket. hisz a la­pok a rádió napi tudósításai nem az örökkévalóságnak ké- szültek HANEM A MŰ — a város — itt van, s gyárai, házai mégis­csak a múltjáról is beszélnek. És hőseiről is, a névtelenekről, akik — gyakran mostoha kö­rülmények között — a falakat emelték, s elütették azokat a fákat, amelyek ma már jókora árnyékot vetnek. És itt sűrítet- tebbek voltak az évek, mint máshol: Esztendők alatt épült fel annyi, amihez régen évtize­dek kellettek. Ezért tűnik hát úgy, hogy az első ideiglenes munkásszállást a szántóföldön — talán éppen azon a helyen, ahol ma nagykohó vagy a biszt­ró áll — történelmi mértékkel mérve is nagyon régen építették a városalapítók. KIK VOLTAK azok? Nem tudjuk, nem kutatjuk. Nem be­szél róluk az idegenvezető sem, aki turistákat, külföldieket ka­lauzol az új házak között. Fehérváron, Egerben vagy más öreg városunkban a múlt, s a történelem ragadja meg el- adó, vasat, acélt termelő város sősorban az idegent. Dunaújvá- jelene. rosba — pedig itt is sűrűn for- VESSÜNK a fenti képek alap- dul meg látogató, érdeklődő — ján egy pillantást erre az oly a jelen vonzza az embereket, A fiatal, s mégis rangos városra, negyvenezer embernek otthont lakóira. A Vasmű út egy részlete, az SZTK-rendelő épületével. Egy pillanat a hétköznapok életéből: a modern bisztróban mindig nagy a forgalom. PETŐFI NÉPE Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja, 'öszerkesztő: dr. Weither Dániel. Kiadja Bács megyei Lapkiadó Vállalat ílelős kiadó: Mezei István igazgató Szerkesztőség: Kecskemét, Városi Tanácsház Szerkesztőségi telefonközpont: 26-19; 25-16. Szerkesztő bizottság: 16-38. Vidéki lapok: 11-22. Kiadóhivatal: Kecskemét; Szabadság tér J?a. Telefon: 17-09. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi postahivataloknál és kézbesítőknél. Előfizetési díj 1 hónapra 13 forint Nagyvárosi színvonalú üzlet — ABC önkiszolgáló bolt Báes-Kiskun megyei Nyomda V. Kecskemét — Telefoni H-85 index; 25965, az Újvárosban. (MTI Foto, Járai Rudolf felvételei I Változnak az idők... Az ember űrhajón száguld a világűrbe, de nem veszett ki az ősi szállítóeszköz, a talicska sem. Nemrég eltávozott Tóth Laci bácsink szavajárása volt ez a mai kor bonyolultságának illusztrálására. Hogy a kor bonyolult, azt aláírom. De hogy a talicska maradt volna? Hát ezzel a mi­nap elég keserves tapasztala­taim voltak. A nagymamának meghozták a téli tüzelőjét. A kapu szűk, a-, kamra távol — a fuvaros a 25, mázsa szenet lerakta az ut­cán. Semmi kétség: Nekünk kell behordani, fin lcaptam a megbízatást, hogy szerezzek egy talicskát. Az utca, ahol felnőt­tem, mindössze tizenegy házból áll. A házakban régi ismerős, rokon, jó barát — tehát a meg­bízatás nem tűnt teljesíthetet- lennek. Másrészt, emlékezetem szerint itt valaha mindenkinek volt talicskája. Ezzel fuvaroz­tuk haza — más nem lévén — a piacról a befőznivalót, a krumplit, miegymást... De rég volt! A miénket elkorhasztotta az idő. Próbálkoztam hát az első szomszédnál. Mosolyognak. Nincs, hiszen autón járnak. A hátsó szomszédban is kiselej­tezték — őket az autóbusz fu­varozza, ha kell csomaggal együtt. A következő szomszéd­ban oldalkocsis motor az ud­varon, személykocsi a garázs­ban — de talicska nincs. A szemben lakók szintén motoron járnak. És így tovább: Bárhova kopogtattam — mindenütt ku­darcot vallottam. Végül az utca legidősebb házaspárjához néz-* tem be — utolsó lehetőség-* ként. Itt, ahol szinte minden változatlan, hűségesen megőriz-> ték a régi segítőtársat, a fan licskát is. Bár néhány régi hol­mit el kellett takarítani, mire szabaddá vált az út előtte. íme, a kecskeméti Voelker-te- lepen, ahol egy évtizeddel ez­előtt is csodájára jártunk volna egy gépkocsitulajdonosnak, ma a talicska számít kuriózumnak. — eé — Válaszolna!; az illetékesek Miért állították íe a darálót? A közelmúltban levelet kap­tunk a kecskeméti Szegedi út és környéke lakóitól. Mint írják, arra szeretnének választ kapni, hogy az éveken át működtetett darálót, amelyet tudomásuk sze­rint a Magyar—Szovjet Barát­ság Tsz kezelt, miért állították le, hiszen azon a környéken szinte valamennyi háztartásban minden évben sok sertést hizlal­nak. Most kénytelenek a dará­lásra szánt takarmányt másho­va, egy sokkal messzebb fekvő darálóba vinni. Kérik, bogy a leállított darálót helyezzék is­mét üzembe. Megkerestük az illetékeseket ■— a Magyar—Szovjet Barátság Tsz vezetőségét —, akiktől az alábbi választ kaptuk: „A Szegedi út és környékbeli lakóinak kérését, sajnos, nem teljesíthetjük, mivel a daráló motorja alapjaiból kimozdult, megcsináltatni viszont nem tud­juk, de már nem is érdemes. H elyette villany motor-meg h a j - tású, kalapácsos darálót építünk majd be. Ez pillanatnyilag ne­hézségekbe ütközik — transz­formátorra lenne szükségünk—, s így a szezonban, mint az el­múlt őszkor is, cseretelepet ál­lítunk fel.” 68 nyarat ért meg Izsákon N. Juli né­ni. Ebből hatvanat munkával töltött. Kislány korában li­bapásztor volt. Ez időből arra emlék­szik, hogy mindig korán kelt, s hogy egyszer megszöktek tőle a libák ... Ké­sőbb kapálás, ma­rokszedés, gyerme­kek, gond töltötték ki az életét. Faluja határát so­ha nem lépte át. Jó­zsi bácsival, a fér­jével, gyermekeivel hosszú évek alatt másfél holdat ra­gasztott az örökölt egy holdhoz. Aztán jött a háború, be­tegség, bizonytalan­ság: Miből élnek, ha már nem lesz erő megfogni a kapa­nyelet? János bácsit kikí­sérték a temetőbe. A gyerekek szétszé­ledtek, a földet ide­gen munkálta... 1961. januárjában tsz-szervezők jöttek a faluba. Sokan be­léptek, az is, aki Ju­li néni földjét mun­kálta. Több éjszakát álmatlanul töltött. Miből él, ha „elvi­szik” a földjét? S mi lesz, ha meg­hagyják, de ő már nem kell, mert öreg? Néhány napig a zárt kapu mögül leste az utcát: Ki­hez mennek a nép­nevelők? — Öt nem kereste senki: Róla megfeledkeztek? — töprengett, s reggel­től estig a kapuban álldogált. Végre egy nap hozzá is beköszön­tött két agitátor. Borral kínálta őket, s ráérősen, kedve­sen elbeszélgettek földjáradékról, nyugdíjról, SZTK- ról, szociális segély­ről. Szépen szóltak hozzá, gondoskodást ígértek — és Juli néni aláírta a pa­pírt. Azóta most talál­koztam vele először. Balatonföldváron, a mólónál, fekete ru­háját térdig felhúz­va áztatta a lábát a vízben. Sokan vol­tak. Az izsáki Sár­fehér Tsz 89 idős tagját vitte Balaton- körüli IBUSZ—TIT országjáró túrára. Balatonfüreden megnézték a Jókai Múzeumot, a. sé­tányt, Tihanyban az apátsági templomot, a kilátóról a Bala­tont. Badacsonyban megkóstolták a kék­nyelűt, Hévízen megfürödtek, Keszt­helyen megcsodál­ták a Festetich kas­télyt. Vasárnap még egy hajókirándulást tettek és aztán in­dultak haza. Míg befutott a hajó be­szélgettünk. Juli né­ni arra volt kiván­csi: hány holdon te­rül el a Balaton. Mondták már ugyan, de elfelejtette, pe­dig otthon mindent el akar mesélni a szomszédoknak, éle­te első kirándulásá­ról... Fekete György AZ ELSŐ KIRÁNDULÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents