Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-26 / 174. szám
Bodor Miklós: Szelidi-tó. „A népet nem szennyezi vétek“ EMLÉKEZZÜNK A KECSKEMÉTI BÉKEHARCOSOKRA Katona József szavai jutottak eszembe, amikor a napokban első világháború előtti kecskeméti újságokat, iratokat tanulmányoztam: „Aki tartományokat pusztít, halhatatlanságokat nyer, aki virágzóvá teszi, alig érdemesittetík egy-két sor Írásra.’’ Lassan-lassan feltárjuk, értékesítjük múltunk haladó hagyományait. Jeleseink számbavételénél azonban ez ideig megfeledkeztünk azokról az emberekről, akik a nagy világégés előtt a háborús propaganda mákonyától megszédítve, megvadított emberek fülébe zúgták: Vigyázzatok' Kijátszanak benneteket! A vesztetekbe rohantok! Ki emlegeti Borostás Sándor nevét, és kitűnő marxista iskolázottságára, elvi szilárdságára utaló, az Alföld harmadik számában megjelent Kecskemét és a latifundiumok című cikkét? „Ma már nem a megsértett uralkodók haragja okozza a háborút — írja ebben —, hanem a túltermelő gyárosok, kiknek ú) piacokra van szükségük, ma a tüdövész nem isten haragja, hanem a hiányos táplálkozású, rossz lakosú proletárok elmúlása .. A történészek iS ritkán beszélnek a helyi munkásság békét követelő gyűléseiről. Már 1911 szeptemberében kifejezték tiltakozásukat, 1912 októberében viharos nagygyűlésen foglaltak állást a militarista uszítás ellen. (Sajnos, nincs helyünk Horváth Ambrus kitűnő, bátor írásainak, szónoklatainak idézésére.) Egy év múlva azonban súlyos zavar, bomlás támadt a munkásság eddig egyre erősödő soraiban. Az új választójogi törvény és egyéb követelések érvényesítése érdekében országos sztrájkmozgalom bontakozott ki. A szakegyletek a munka beszüntetését javasolták itt Kecskeméten is. Ehhez a lakosság polgári rétegei is csatlakoztak. Még a Katolikus Legényegylet is rokonszenvéről biztosította a széles körű népi megmozdulás vezetőit. Egymást érték a gyűlések. És amikor a tetőpontra hágott az izgalom, amikor már csak a „gombot kellett volna megnyomni”, a szociáldemokrata párt országos vezetői — megijedve a forradalmi hangulattól — „visszakczz”-t fújtak. A csalódott, kiábrándult tömegek ezután Kecskeméten is elkedvetlenedtek. 1914 tavaszán hiába hirdették a fegyverkezés elleni tiltakozó gyűléseket. Hiába fakadt ki a Magyar Alföld félelmetesen világosan látó szerkesztője: „A hatalom őrült bitorlói vakon a pusztulásba viszik ezt az országot, és hogyna a munkásság idejében vem igyekszik legalább részben magához ragadni a politikai hatalmat, mind am,a szenvedés és keserűség, amely a pusztulás nyomán fakad, elsősorban is őt fogja érni. A politikai harcokkal szembeni tunya közöny, a kompromisszumos, alkalmazkodó szakszervezeti politika helyett forradalmi gondolkodást.” A szarajevói merénylet után még a legjobbak közül is sokan elvesztették fejüket, mérsékletüket. Ekkor írta meg Tóth László És mégse kell háború című vezércikkét. Érdemes volna valamelyik helytörténeti kiadványban teljes terjedelmében leközölni: a kecskeméti újságírás történetének egyik legértékesebb dokumentuma. Figyeljük csak: „A háború az emberi nemnek évszázadokon át viselt égési sebe, a leghangosabb, a legrettenetesebb égési sebe... A háború tetszhetik becsvágyó fejedelmeknek, minisztereknek, hadvezéreknek, állhat egyes osztályoknak, hol egy natalmas nemességnek ... sóvár tőkepénzeseknek érdekében. A háború azonban a tömegekre nézve mindig csapás. Kenyér kell és nem háború... A harci lárma elnyelte szavait. A munkásság lapja is beszüntette megjelenését. „A Magyar Alföld nem jelenik meg addig, amíg a béke napjai visz- sza nem térnek.” Munkatársai s a békegondolat polgári humanista hívei — számuk a láz csillapultával gyorsan növekedett — az óvatos Kecskeméti Lapokban fejtegették a harc értelmetlenségének a gondolatát. Persze, virágnyelven. Különösen Hajnal József „haditudósításai” keltettek érdeklődést. A békében senkinek sem tartott, „porszemnél is kisebb” emberekről, akik „szentségként imádott tradíciókat döntenek romba. A népet nem szennyezi vétek” — hangoztatta. Sisa Miklós, az egykori kecskeméti diák, majd újságíró a Galilei Kör elnökeként vette ki a részét az antimilitarista mozgalmakból. Ö már akkor hangoztatta a gyarmati országok felszabadításának szükségességét, mint a tartós béke elengedhetetlen feltételét. S így írt: „Nem lehet a nemzetközi kizsákmányolást megszüntetni, ha nem szüntetik meg az osztályok kö- zöttit.” Jelentős tevékenysége külön cikket érdemelne. Budai Dezső jogakadémiai tanár, a Direktórium később mártírhalált halt elnöke 1916-ban részt vett a zimmerwaldi békekongresszuson. Bizonyos modorosságai eile neve is hátborzongató remekmű — Orgonaszó címmel — a Nyugatban 1916- ban megjelent békezsoltára; Recsegjen a puzon, mint vérszívó gyári kürt, bombardok harsogjatok az éhező műhelyekről... Odakint úgyis gránátok aratják társaitokat és a szegény lapulókat az elülsők vére permetezi, csonka karok hullanak a füstölgő égbőt átok gyanánt. Csak robbantsátok, zúgjátok tizenkétlábas ércsipok az esztelen kárhozat erőlködéseit, zörögjétek zűrzavaros csörrenéssel a rémületet, hogy lássa az arca túrta sárban a temeietlen várat, kinek csontjaiból majd cukrot csináltat az üzlet... Arainak a Kiskunságban Ősi hagyomány a munka; aratás, búzaszentelés. Keresztjét hordtuk ájulva, s hazugság szúrt szívünkbe kést. Lőporos hordó volt szívünk, robbant volna, ha ... sorold csak! Mibennünk keresték a bűnt, bőségről, hitről locsogtak. Folyt a nyálad, verítéked, szomjad olthatta a kupád. S míg tested pokolban égett, mutogatták romantikád. Van még hagyomány! — mely honos, az idő hajtószíja se veti le a harminc fokos tűzostromzárban. — hány megye őrzi azt a megmártózást a kenyérszagba, a tűzön sercegő ember-ájulást most is kinn a búzamezőt. Van még hagyomány! — csak erőd bírja, mit a föld gyomra ád asztalunkra cipelni, s győzd naponta csinálni hazád. Sikolt az érett búzaszem, s megkímél most az aratás? Pókkarú szörnyek teste reng kaszálva, —- most sincs alkuvás! Hagyományból naponta halsz meg egy kicsit, mert leteper a sárga ár, s öl a kudarc, ha eltunyulsz, s éhen veszel. Bennetek élek, hány megye tájában, — ez is hagyomány! A nép kaszaéles szeme átsüt a valóság falán. Mátyás Ferenc Most, az első világháború kitörésének 50. évfordulóján az ő példájukra emlékezzünk. Tisztességet, józanságot hirdettek egy szomorú korszakban. A puskaporos hordó felrobbantását ugyan elszigetelten nem akadályozhatták meg, nem téríthették el útjukból az olaszországi, galíciai, szerbiai és ki tudja milyen temetőkbe igyekvő katonavonatokat. Nem tarthatták vissza a nótázó századokat, ez- redeket attól, hogy belépjenek a dadogósok. a nyomorultak, a láb nélküliek, kezetlenek, kifolyt szeműek, reszketősök és eszüket vesztett hadastyánok szomorú táborába. (Minden harmadik kecskeméti férfi meghalt vagy megsebesült!) Ma már hatalmas országok, milliók és milliók képviselik az általuk is hirdetett eszméket. Joggal bizakodhatunk: Ma „nem csinálhatnak cukrot” férfiak és nők, gyermekek és öregek millióinak csontjaiból az emberiség ellenségei. Gyűlöljük őket úgy, mint egykor Borostás Sándor, Hajnal József, Tóth László, Budai Dezső, a nagyszerű kecskeméti békeharcosok. Heltai Nándor Erdőzők Agmetsző kezetek biztonságát irigylem, ágmetsző kezetekét. Talpia fekete gyolcsban a fák, csilló ezüstben talpig a rét. Gyantasűrű homályban az erdő zöld mohát, komor árnyat vajúdik Mélyéről kifut a füstölgő szél, és kiabál a falukig. Sértetlen kiragyognak a törzsek, az ágakon átfénylik a Maros. Vörhenyes kévékbe kötődik az áttörhetetlen csalitos. Irigylem, kezetek biztonságát, szigorú, ágmetsző kezetekét. Nyomán hártyás rostokban a fák friss lombokba érlelik a fényt. Ti kétkeziek, új hajtást féltők, akik vallani csak így szoktatok, a messze menetelő erdők hozzátok éneklik a napot. Polner Zoltán Cseres Tibor: HIDEG NAPOK hanem hogy miért éppen ők négyen felelnek az ott történtekért. S itt mond súlyos ítéletet felettük az író. Ce az olvasó is. Mert az a hallatlan drámai tömörség, ami e kisregény szerkesztésén végigvonul, kényszeríti erre. De értékmérője annak, hogy az író ügyesen kikerülte a háborús regények sajátos csapdáit, a teátrá- lis jeleneteket. Meghökkentően izgalmas a balladái feldolgozás- mód: egy-egy szereplő beszéde, gondolata, s az azt felváltó harmadik személyű közlésmód („Együtt” jelöléssel), az objektivitás jele. S ami a legfontosabb: A hiteles történelmi tabló csak megmarad háttérnek, a szavak nyomán kibontakozó történet egyben ragyogó lélakrajz is; a cellában lényegében új. dráma van kialakulóban, az egymásba- fonódó történetek megdöbbentően készítik elő a végső ösz- szecsapást Büky és Szabó között. Megdöbbentően, de lélektanilag teljesen hitelesen. És ez nagyon nagy szó. NEM VOLNA méltó úgy fejezni be ezt az ismertetést, hogy a Hideg napok nagy regény. Több ennél. Igaz történet. Cseres Tibor legigazabb története, elgondolkodtat és nem enged felejteni. Somogyi György KÍSÉRTETIES, hátborzongató kezdet. „Hogy tudták megszámolni a halottakat? Ez mégiscsak képtelenség! Háromezer-háromszáz- kilenc! Ebből kettőszázkilenc- venkilenc elaggott! Képtelenség! Mi az, hogy elaggott? Ezt sem lehet megállapítani! Utólag. Mi a különbség olyan vakhidegben javakorabeli és öreg, meg elaggott között! Már megbocsásson a világ.. A világot négyen jelentették; ha a filozofálgató Pozdort is számítjuk, a hűvös, szinte dider- regtetö hideget árasztó cellában. Igaz, ez inkább a beszélgetés során kibomló történet hatására érződik így. Szabó tizedes érzi legjobban a hideget, s ez így volt annak idején is, a húszfokos fagyot dermesztő éjszakákon, amikor járőrszolgálatos volt, állandó járőrszolgálatos. És akkor még honvéd. A tisztek is a fagyos éjszakák borzalmait idézgették. Legtöbbször és leg- hosszabban BtWry őrnagy (akkor még százados), a törzsösszekötőtiszt, aki nős volt és szeretett volna a családjához hazautazni karácsonyra, de akinek a felesége gyűlöli a zsidókat, s végül épp férjénél látogatóban (akire féltékeny is volt, méltán) a különítményesek ölik meg; Tarpataki főhadnagy a következő, akinek egyetlen gondja lakást és szeretőt keresni; legkevesebbet, Pozdor zászlós, a paraszti származású tanítójelölt beszél, de ő veti fel a legizgatóbb gondolatokat, s aki csak véletlen követ-! keztében maradt ki a legvéresebb eseményekből. A történetek végére a pontot a közlegény teszi fel, sőt a végén annyira/ hogy Büky türelmét vesztve ne-! kiugrik, s agyonveri. S így Sza-! bó lesz a háromezer-háromszáz-! tizedik áldozat. J Ez röviden összefogva Cseres! Tibor kisregényének a cselek- ] menye. Háborús történet a j avá- ; ból, ijesztő, hátborzongató. És; titokzatos. Pedig a magyar tör-< ténelem valóságából való. Éppen < azért titokzatos. Mert a délvi-í déki vérengzések a legnagyobb! titokban folytak. Igaz, mindenki' beszélt róla, de senki sem tu-< dott semmi biztosat. Az ott élők sem. Ezt e sorok írója is tanú-« síthatja, aki szintén Bácskában! élt abban az időben. MÉG MA IS alig tudjuk, mi; is történt ott voltaképpen? Bi-< zonvos, volt partizántevékenység' is, de nagyobb volt (a regény-« ben is jelzett) a németek által« szított propaganda, aminek szá- '■ mos magyar áldozatul esett; —! de ezt az esztelen, kegyetlen,! ártatlanok százait elpusztító vé-; rengzést semmi sem indokolta.; A regény nem érinti ezt, nem; is főbűnösöket — irányítókat —* választott hőseiül, hanem kisebb! bűnösöket, akik látták úgy nagy-! jából, mi megy, de megakadó-; lyozni nem volt sem hatalmuk,; sem kedvük; akiknek nem az a; dilemmájuk, hogy ők bűnösök-e,«
