Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
Budapest Nagycirkusz T árnok Zsigmond meg a * fia elindulnak a tanácsházára. Valami írásért. A Zsiga gyereknek kell az írás, hogy bemutassa a katonaságnál, s akkor már nem lesz akadálya, hogy fegyvermestert faragjanak belőle. Ahogy lépdel a fia mellett büszke tartással, meg se látszik rajta a 60 esztendő. Tán még a Zsiga fiú se lép olyan peckesen a 22 évével. Pedig őrajta katonazubbony feszül, parolin- ján három ezüstcsillag ragyog. Ki is húzza magát, de az apja nála is büszkébb arra. a három csillagra. A Lázár-boltnál meglassud- nak. Csige Jóska valami plakátot ragaszt a bolt ajtajára. Biztosan az adót követelik. Dehát kit érdekel? Olvassa az a néhány szól magnak maradt egyéni. Hanem a fiú csak megáll: — Nézze már, apám! A plakátról virítanak a betűk: „Jön! Jön! Ma este megkezdi háromnapos vendégszereplését Barátháza községben a Budapest Nagycirkusz. Az öreg legyint egyet: — Kit érdekel?! A tanácsháza kapujára is rá van ragasztva vagy három plakát. És képek is mellé, hogy keresztülugrik a karikán egy tigris, meg ahogy az elefánt labdázik. Két ember meg egy majom pedig biciklizik. — Ide elmegyünk, apám —, mondja csillogó szemekkel a fia. — Ereggy fiam magad, engem várnak otthon az én állataim. Ki eteti meg a disznókat, ki itatja meg a tehenet? Bizony, itt nem lesz írás, mert a titkár elvtárs elment valahová éppen. Csak a kis pruszlis Zsuppos Erzsiké van bent, a titkár elvtárs titkárnője. Megörül a Zsiga fiúnak. Két perc se telik bele, az elnök elvtárstól hozza az írást. Magától az elnök elvtárstól. Még beszélget is a Zsiga fiúval. Mi újság? De szép három fényes csillagja van. Széket is hoz a sarokból. Egyet. — Ülj le, Zsiga. Csakúgy ragyog a két gyerek szeme. I lyenkor tudni kell, mi a ■ tisztesség. Nagyot köszönve odébb állni. Már fogja is a kilincset, mikor utána szól a fia: — Majd megyek én is, apám! Hát elmegy. Hazafelé a Tokaji út a rövidebb. De ahogy a Kinizsi Tsz darálójához ér, megtorpan. A Lázár-bolt meg a daráló közti téren autók pöfögnek. Mind rángat egy-egy ketreccel megrakott taligát vagy függönyös ablakú lakókocsit. A járda szélénél zöldre festett kerítést húznak. A tér közepén emelkedik az égig érő sátor, köréje meg szépen rakosgatják az autók a kocsikat. De nem férnek, annyi a ketreces kocsi. Tágítani kell a zöld kerítést. Ráhúzzák a járdára. Még kijjebb, egészen a házak faláig. Nem lehet eljárni tőle. Hogy az a... Körülkanyarodik a piactér felé. Majd hazajut a tér túlsó oldalán, a Domb utcán. Itt cirkuszosok hevernek a fűben, melegednek a napon. Mindnek a szemén fekete pápaszem. Körülöttük gyerekek ugrándoznak, meg a dologtalan asszonyok bámészkodnak. Azt mondja az egyik cirkuszos, amelyiknek a hóna alatt táskarádió muzsikál, hogy ő kutyaidomító, van egy kutyája, amelyik énekel, ő maga pedig szlovák származású. De elég jól nyifatolja a magyart. Az asszonyok rákacarász- nak, hogy csak akkor mennek el este a cirkuszba, ha a kutyája eldanolja azt a nótát, hogy „Sámlit teszek a lábod alá, Ügy hagyítlak az ágyod alá”. Ezen meg a cirkuszosok vigyorognak. Bolondság. Átlépi az árkot, ** megindul a járdán hazafelé. A cirkusz kijáratánál még látja, hogy egy körhinta van odaállítva. Nagy tábla hirdeti, hogy „Borostyám István kör- hintás, Dunavecse”. Lám, eljött ez is a Dunától ide a Tiszához bolondozni. Elhagyja a Lázár-boltot. El egy villanykarót. A másodiknál azonban megfordul. Ügy fest a cirkusz a téren, mint egy kis falu. Megáll. Nekidűtd a hátát a villanyoszlopnak. Barázdált homloka kisimul, ahogy nézi a téren a nagy forgalmat. Óh, de régen volt. Mert ez a tér volt már akkor is a kultúr- központ. Ünnepeket rendeztek itt régen. Mindenki őt biztatta, a Tárnok Zsiga nevét kiabálta, mert ő állt az élen a lepényevésben. Akkora lekváros lepény volt előtte, mint a malomkő. Közepe egy oszlopra volt erősítve. Nyolc gyerek faragta fogával az utat a lepény közepéig. Mikor elérte az ott rejtőző ötpengőst, s visszanézett, jóval mögötte volt a lepény széle. Az alja a vállát súrolta, teteje a fülét koszolta. Mindenki őt nevette, őt, a győztest. Mit tudják ezek a mai fiatalok. Milyen más világ. Ez csuda nagy cirkusz. Pesti. Lejöttek ide, a kis vakarék faluba. Ilyen még nem volt. Valami jó előadás lehet, dehát... kit érdekel?! * ^ kis téren a hatalmas sá" tor, körülötte a ketrces kocsikkal fényárban úszik. A Hold szégyenkezve búvik egy felhő mögé. Trombitaszót kerget a szél az elhagyott tanyák felé. A sátorból jó ízű kacagás hullámzik. Van tán tíz óra is, mikor belerecsegnek a trombiták, s a kijárati ajtón özönlik a nép kifelé. Itt mikrofonból ömlő muzsikával, sergő-forgó körhintájával áll készenlétben a körhin- tás. A fiatalok ahogy érik, megtöltenek minden ülést. Száguld a hinta, a lemaradtak alig győzik fejüket utánaforgatni. Vijjogva recseg a twist, pereg a dob. Meg se áll a hinta, csak lassúdik, s máris megrohanják a lemaradtak. Egy katona is áll a hinta oszlopánál, meg egy kis pruszlis lányka. Egymás kezét szorongatják, s lám, már ettől is pirosak, csillog-ragyog a szemük, akár a hintázóknak. A sátorból most baktat kifelé egy csupaderű idős paraszt- ember pettyeskendős párjával. Az öreg visszahúzná a párját, hogy megcsudálja, mint forognak sikongatva a fiatalok, de az asszony nem engedi: — Menjünk, apja, ha nézem is szédülök. — S ballagnak hazafelé. A katona utánuk kiált: — Majd megyek én is, apám! Czáll a hinta, forog vele a ** sok boldogság. Itt felvisítanak a lendülettől, amott csoportosan összefonódva kacagnak. A kis pruszlis lányka táskájába nyúl, valami hosszúkást húz ki belőle. Ránéz a katonára, nyújtja feléje azt a valamit, tán csokoládé. A katona szeméből sugár ömlik a lányka arcára, aki elkapja a szemét, nem állja a tekintetét. A katona is csak a földet pislogja maga előtt, míg végre a lányka vörösen izzadva megszólal: — Törjél már, Zsiga! És vígan szól a muzsika. Dénes Géza Goór Imre: Kapu előtt. IDILL (^TjQGtOO^Q Mátyás Ferenc: Költők és parasztok Magvető Könyvkiadó 1964. Gépállomási emlék A cseresznye már piroslott a fán. A föld száraz volt, szomjas a határ, s ha éjjel néhány csöpp eső esett, felszívta mind — nem lett belőle sár. Porzott az út, s a bölcskei kapuk csak hajnalban tárultak, s este, ki, ha kezdődött és végződött a nap, s a vándornak nem volt mit mondani. A gépállomás gépei között végighullámzott a hír: jön a nyári Aratni készül lassan az idő, kombájnok kése munkakészen áll! Sorompó zárul — béke veletek! A búcsúszóra gépmoraj felel, ágaskodik a munka, ami vár, a normálholdból százharmincezer... Antalfy István ARANYPÓK Az égi parton mennyi csónak kék széltől hajtott óra ring. Lehorgonyzóit a fényhajóhad, s a fű árkok vállára kákád kiserkent zöld vérrel megint. Érdekes könyvet olvastam el a napokban: Mátyás Feren- cét, a megyénkbeli költőét, aki idegenvezetőnek szegődik mellénk, hogy bemutasson néhány falut és várost, s választ kapjon arra az izgató kérdésre, ismerik-e Ácsteszértől Kecskemétig az ott lakók az ott született és élt klasszikusainkat? Mit őriznek a múltból és elindulnak-e a jövő felé? Mátyás Ferenc könyvében olykor arcpirító fejezeteket olvashatunk. Ácsteszéren az 1949-ben épült kultúrház színháztermében gabonaraktár van. Vörösmarty fóti kunyhójának az ablaka be van törve, s tábla rettent vissza: „Aki ide belép, innét élve ki nem megy!” (A fogadtatás nem a legbarátságosabb.) S Csesztvén, 80 km- re Pesttől „Madáchról annyit tudnak hárman együtt, hogy valamiféle főispán lehetett, nagy valaki, mert a tsz-t is róla nevezték el, s még a pálinkafőző is ezt a nevet viseli.’’ A faluban nincs nyolc osztályos általános iskola, mozi, orvos, bába. S a Madách-kúriáról jobb nem beszélni... Ä Nyírségben Szabó Pálnak tulajdonítják a Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-re- gényt. S anekdotába illő Mátyás Ferenc memyei esete: a Különös házasságról tart előadást, s neki, az előadónak tu- donítják e művet, és többször Mikszáth elvtársnak szólítják. E könyv írója, amikor Firenzében jár, ott is folytatja e munkáját: S a megkérdezett 11 firenzei munkáslány közül nyolc nem ismeri Petrarcát, 4 pedig nem tudja, milyen művet írt Dante. A taxis két órán át keresi Dante szülőházát. Szóval, ők sem dicsekedhetnek sokkal.., Mátyás Ferenc könyvének reflektora nemcsak az elmaradottságra, a hibákra világít rá. Örömmel veszi észre a Köl- cseyre büszke parasztot Nyíregyházán, a Csokonairól sokat tudó csurgói diáklányt. Makón tsz-tagok járnak irodalmi estre. A szabadszállási paraszt szeretettel emlékezik a Petőfit ismerő apjára. Meghatottan olvasunk arról, hogy a Nyíregyházi Kölcsey Gimnázium diákjai Szat- márcsekére zarándokolva lelkesen éneklik a Himnuszt a költő s'rjánál. És mennyit változott a világ! Hódi Sándor parasztember kitűnően ismeri a fóti templom történetét, Vö- rösmartyt. Ugyancsak napjaink jellegzetes sorsát idézi annak a széphalmi egyetemi hallgatónak az esetében, ki a Sennyei báró birtokán még cseléd volt. A nagykőrösi Toros Laci bácsiról is ír Mátyás Ferenc, ki az Arany Múzeumot gyűjtötte és állította össze. S mily sokat tehet egy lelkes ember! A szinte fanatikus Marton László tanár talán egész életét a Ba- tsányi-kultusznak szentelte. Találkozik e könyv írója Kölcsey Erzsébettel, a 73 éves Madách Alizzal. Irodalomtör- ténetileg is érdekes eseményt idéz, amikor a Pestlőrineen élő Erlesbeck Kamillával, Bon- cza Miklósnak (Ady apósának) a kedvesével beszélget el e könyv írója, s szól Ady és Boncza halálig tartó ellentétéről. Barla Szabó Jenő, Móricz Zsigmond egyetlen élő kisújszállási tanára beszél arról a hatásról, amelyet e város gyakorolt rá egykori tanítványára. Itt ismerte meg a nyakas kunokat, a dzsentriket, akikről például az Esőleső társaságban írt Móricz. Az iskola önképzőkörében olvasta rel Arany- és Berzsenyi-tanulmányát. Ugyancsak irodalomtörténeti vonatkozású a makói írás. 1936-ban a Kelet Népe írói járták az Alföldet, Szabó Pál, Sinka István és Veres Péter felléptére még most is emlékeznek. Sok ismert irodalmi emlék, versidézet, életrajzi adat merül fel ezekben az írásokban. Benne van napjaink kavargó képe. Pl. az ötvenes években Kölcsey képét leszedték, mivel nemesembert csak nem tisztelnek? Együtt szégyelljük magunkat az íróval a parasztok félelme, szemlesütő tehetetlenség-érzése miatt. (Hisz a helyi kiskirályok hatalma nagy!) Együtt örülünk Mátyás Ferenccel az esztergomi kisgyerekek lelkes olvasása miatt, s a nagykőrösi Aranyt népszerűsítő olvasóegyleteknek. Hadd szóljunk még Kecskemétről, mely sajnos, — mint Mátyás Ferenc írja — nem tudott a „kultúra fellegvára lenni”. Noha nem akarjuk cáfolni azt, hogy megyénkben analfabéták élnek, mégis be kel] számolnunk a kecskeméti Üj írás-estek sikeréről, a növekedő olvasásigényről. Arról, hogy diákjaink ismerik, szeretik és szavalják Illyést és Garait, Jevtusenkot és Ara- gont, hogy a versbarát mozgalomban élén járunk, hogy tizenhét évesek, Szophoklészt és O’Neillt adnak elő. Ez la Kecskemét. Olvassunk, mert mint Montesquieu mondja: „Olvasni annyi, mint életünk elkerülhetetlenül beköszöntő unalmas óráit tündöklő órákra felese* rélni.” Esők hintája leng a fákon, átfordul sápadt rügy felett. Vetést dajkál bölcsönyi álom ereszkedik ezüstös szálon, a nap szivünkhöz közelebb. Katona Judit kéklő kantái emlékeznek. A napot egy szertelen madár lesodorja, viszi csőrében s a kertek legmélyére száll. Szétömlik a csend, melegével a falu lassan megtelik. A szülők iskolába mennek, alszanak korán a kicsik. Polner Zoltán A délutánok bozótjából kiballagnak a tehenek. Megduzzadt, rózsaszín tőgyükben hozzák a párás, lelegelt mezőt. Az alkony szalmasárga nagy boglyák fényétől ragyog. Gyerekek hajszás hangja zendül s az égre csak az asszonyok
