Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
Idegenforgalom - Petőfi útján Egyik országos hetilapunkban olvastuk. Másfél vagy két esztendeje, négytagú román íróküldöttség érkezett Dunaújvárosba. Programjuk a város és a helyi nagyüzemek megtekintése volt. Véletlenül került szóba, a Duna szemközti partján szabad szemmel látható Szalk- szentmárton és Dunavecse vidéke, ahol Petőfi élt, lakott, s az élményeket szerezte sok, leggyönyörűbbek közé tartozó verséhez. Rögtön felborult az előre tervezett program, az iparművek megtekintése helyett a kilátóra siettek a vendégek. Óraszámra nézték a panorámát, hiszen ez az a tájék, ahol az a „Kis lak áll a nagy Duna mentében ...” Sorra idézték románul, sőt igen jól magyarul a Petőfi-verseket. Mélységesen meghatva feledkeztek az emlékekbe, a szépséges látványba román barátaink. — Nem a nehézipar lebecsülését jelentette, amikor így nyilatkoztak a helyi nagyüzemekről: „Ehhez hasonlót a saját hazánkban, s a Szovjetunióban még inkább, láttunk és láthatunk, de Petőfi Sándor lábanyo- mát ilyen tálalásban sehol és soha...!” „Talán saját népünk egy részében is lehet gerjeszteni efféle hangulatot...” — írja a hetilap. A kis epizód olvastán elhá- ríthatatlanul villan meg sokakban a felismerés: Bármennyit is tettünk eddig, még kevés és főleg kisszerű nemcsak a megyei, hanem az országos idegenforgalmi propaganda is az emberiség egyik legnagyobb költőjének szülőföldjéről. Ezen ne sértődjék meg senki, mert mindannyiunk adósságáról van szó. Van a mi megyénkben Pető- fi-ház, -múzeum, vendégkönyvek teltek meg a haza és a világrészek küldötteinek nevével, árulunk levelezőlapokat Petőfi- relikviák fotóival, s ezek olykor annyira ünnepélyesek, hogy szinte riaszt a komorságuk. Szíves-örömest visszük honi és külföldi látogatóinkat Kiskőrösre is, de valljuk be őszintén, nemegyszer csak akkor, ha útba esik, mikor kiváló szőlő- és gyümölcstermő gazdaságainkat mutogatjuk. Újra elnézését kérjük gazdasági eredményeinkre — velünk együtt — jogosan büszke honfitársainknak. Természetes, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági rend sikereit kötelességünk a világgal megismertetni. Azok buzdítják példánk követésére az erre a szintre még nem jutott népeket, lelkesítik a velünk egy úton haladókat. De kötelességünk az is, hogy korszerű, azaz maian eleven idegenforgalmi propagandával tárjuk a világ elé kulturális kincseinket is. Van-e olyan vonzása még a hazaiak előtt is Petőfi szülőföldjének, mint Shakespeare vagy Goethe szűkebb pátriájának az angoloknál, németeknél? Áramlanak-e olyan magától értetődően például Kiskőrösre magyarok és külföldiek, mint mondjuk Stratfordba, Jaszjana Poljanába vagy Weimarba a népek küldöttei? Pedig Petőfi Sándor a modern, tehát, marxista értelemben vett nemzetköziség legelső dalosai közé tartozik, az emberiség egyik szellemóriása, így nemcsak Bács- Kiskun megyei, sőt nemcsak magyar ügy a hozzáfűződő idegenforgalmi propaganda színvonalának emelése. Emlékezzünk a cikk elején idézett hangulatra, a külföldiek meghatottságára, akik pedig csak „madártávlatból” látták Szalkszentmárton és Dunavecse vidékét. Gondoljunk saját boldog megrendülésünkre, amikor először léptünk a kiskőrösi Petőfi-házba. Láttuk, meg is foghattuk az ágyat, melyet Petőfi is érintett régen. Ött volt a láda, amely mormol- tatta velünk az „Anyám tyúkjáénak sorait, A toll, a tintatartó, a pipa és minden darab a kedves dohos illatú szobácskábán különös, gyönyörűséges élményt adott. Az iskoláskönyvek félistenéből, a bennünk ércszoborrá merevedett héroszból — itt, az egykor hozzá is tartozott környezetben vált egész ember. Távol álljon tőlünk, hogy lekicsinyeljük a Petőfivel kapcsolatos idegenforgalmi propaganda eddigi produktumait, de mint láttuk, a megyéből „kihelyezve” Petőfi s korának jelentőségét, nem ülhetünk habárainkon. Nem akarunk pápáb- bak lenni a pápánál, közelről sem állítjuk, hogy óriási fordulatot eredményező idegenforgalmi receptet tudnánk ajánlani például a megyei idegenforgalmi hivatalnak. Nagyon jól tudjuk, hogy a Petőfi „körüli” idegenforgalmi hírverés megyei feladatait a hivatal egymagában képtelen lenne megoldani. De vannak a kultúrának pártós tanácsfórumai, van híres színházunk, vannak irodalmi társaságaink, költőink, íróink, van megyei sajtó, s ennek a sok szép anyagi és szellemi erőnek az összefogásával — segíteni tudnánk a megyei idegen- forgalmi hivatalt, hogy „Petőfi népéhez” méltóan osszuk meg nagy emlékeinket az ország és a világ népeivel. Anélkül hogy esküdnénk azok mindent megoldó hatására, néhány javaslatot már is asztalra teszünk. Nem lehetne-e mondjuk „Petőfi útján” névvel egy rendszeres, illetve időszakonként ismétlődő idegenforgalmi autóbusz-körutazást szervezni Kiskőröstől kezdődően végig azokon a helységeken amerre a költő járt, ahol még látható tárgyak őrzik emlékét? Az erre specializált idegenvezetés kiegészítéseként feltétlenül magas színvonalú, több nyelven nyomott ismertető füzetkéket lehetne nyomatni, szöveggel, képekkel, azokról a helyekről, amerre a „Petőfi-busz” körüljár. Bizonyára becses emlékként őrizné minden turista ezeket a kiadványokat. A „Petőfi útján” körutazást az IEUSZ is éppúgy bedolgozhatná országos programjába, mint ahogyan Sopronba vagy a Mátrába viszi az érdeklődőket. Nem beszélve a külföldi turisták részére szervezett körutazásokról. Vannak főleg ötletes kezdeményezések, mint például az irodalmi presszók életrehívása. Miért ne tudná a Katona József Színház, az irodalmi társaság a kiskőrösi presszót ilyen rangra emelni? Példa van rá. A szolnoki Árkád-presszó minden csütörtök este a magas rendű irodalomé. Ilyenkor a szó szoros értelmében zsúfolt „ház” előtt a legjobb megyei szín- és előadóművészek, de rendszeresen az ország élvonalbeli művészei is, tolmácsolják a magyar és világirodalom remekeit. — Eleinte talán havonta, de később hetenként miért ne lehetne Petőfi szülővárosában helyet adni az irodalom, művészet hódítására, amikor legjobb művészeink a megszólal tatói? Természetesen nemcsak helyből, hanem — nívós propagandával — az ország más vidékeiről is hívnánk ide vendégeket. Hangversenyek, dalos találkozók, szavalóversenyek — országosak — irodalmi tv-vetélke- dők — mind, mind lehetőségek. Miért ne tudnánk akár Kiskőrösön, akár Dunavecsén vagy Félegyházán megrendezni országos költő- vagy írótalálkozót? Mint legutóbb Pécsett. — Milyen szép lenne a könyvhét országos megnyitó ünnepsége — Kiskőrösön! A megye általános fejlődését tükröző fényképalbumok mellett miért ne lehetne külön „Petőfi szülőföldjén” című albumot adni neves vendégeinknek? Néhány javaslat, ami hirtelen telik tőlünk, de mennyi nagyvonalú, gazdag ötlet születhet a hozzáértőkben. Csak össze kellene ülni, és elkezdeni valamit. A kincs sokkal nagyobb mint gondolnánk. Tóth István Á „rendszer áldozata" J ó reggelt — köszönt a lépcsőházat sepregető házmester Tárnái úrnak, a harmadik emelet 2-ből. Tárnái Rezső megbiccentette kalapját, megigazította a hátizsákját, és elkezdte a mai napját. Első útja a piacon levő kis italboltba vezetett. Ütközben oda-oda köszönt valamelyik lakótársának, vagy ismerősének. Ismerte az egész Óbudát, mint a tenyerét. Itt lakott fél évszázada már. Rőfösüzletük volt a Lajos utcában, aztán 1947-ben államosították őket. Szidta szép csendben a kormányt és minden este — még csendesebben — hallgatta a „Szabad Európát”. Az év végén szívtrombózisban meghalt a felesége. „A rendszer áldozata volt szegény”, mondogatta barátainak. „Ám, valamiből meg kell élni.”... Kiheverte a két nagy csapást, s elhelyezkedett egy Röltex- üzletben havi 950-ért. Egy évig dolgozott reggel 9-től délután 6-ig. Aztán megvacsorált egy kifőzdében, hazament és lefekvésig a világ újjászületésén gondolkozott a rádió mellett. Két év múlva megtudta valahonnan, hogy iparengedélyt is lehet szerezni, határozott: „Minek dolgozzak az államnak én, egy régi rőföscsalád leszármazottja. Kiváltom az engedélyt és ismét önálló — ahogy mondják — maszek leszek.” Utána járt a dolognak itt is ott is, „megkent” egy-egy hivatalnokot, s hamarosan dobogó halántékkal olvasta: „Tárnái Rezső Használtruha-kereskedő.” Szóval magyarul: Ószeres lett. Eleinte kicsit szégyellte is. ™ Az ismerős házakat elkerülte. Aztán belejött, hangja megerősödött, bőrönd helyett elővette — régen kirándulásokra használt hátizsákját. Szégyenérzése — keresetének növekedésével — büszkeséggé, sőt hivatástudattá változott. Egyre jobban megismerte eladóit, vevőit és a szakmában is neve volt. Péntek esténként a kis Tiroli-vendéglőben már ezt hangoztatta: „Én nem dolgozom ezeknek!’... „Én a magam ura vagyok!” A barátok, a „régiek” bólogattak. „Hiába, ez a Rezső még a jég hátán is megél...” Teltek az évek. Takarékbetétje egyre növekedett, egyenes arányban évei számával. Már ritkábban hallgatta a „Szabad Európát”. Jött a „forradalom”. JVtäuträger Adolf; Favágó. Ahhoz, hogy az utcára kimenjen, már fáradt és öreg volt. Ultizott a házmesterékkel, ismét szidta a kormányt — nem tudni melyiket. Aztán egy csendesebb napon felöltözött — mert úgy hallotta, hogy az üzleteket is visszaadják — elment a Lajos utcai rőfösboltja felé, megnézegette, de csak kívülről, hazament és tervezett. E ste a szomszédjukból elhurcoltak egy újságírót. Erre bekapcsolta a rádiót és a leghangosabbra állította be a disszidáltak üzeneteit. Elhatározta, fölkeresi barátait. „Majd mi” — mondogatta esti teázga- tás közben — saját magának. Másnap épp indulni akart, amikor a ház előtt megállt egy Pobjeda és kiugrott belőle az elhurcolt újságíró. — Na Tárnái bácsi! Holnap már kedvére kiabálhat minden rendben. — Tárnái úr sarkon fordult, fölkattintotta a rádiót, s ugyanolyan hangosra hagyva — visszacsavarta Budapest 1-re. Aztán kitisztította — benzines ronggyal — a nagy zöld hátizsákot. Harmadnap kinyitott a kis italbolt és ő megkezdte mindennapi útját, ahol azelőtt. Megitta fröcc.'.ét, kiadta magának a jelszót, előre! — Ószeres! óóó-szeee-res... kiabált házról házra. Ilyenkor elfelejtett mindent, összes figyelmet a látványra összpontosította. Leste az egyforma ablakokat, ajtókat és várta, hogy mikor nyílnak meg. Élvezettel nyújtotta az ó-betűt, ropogtatta az r-t... Használt ruhát, tollat, mindent veszek! — szinte énekelte, s egy kies t úgy érezte magát, mint hatvan évvel ezelőtt a kereskedelmi iskola kórusában. — Még elmondom kétszer és megyek — gondolkozott magában. Elmondta még kétszer. Örült a hatalmas bérnáz ak- ksztikájának. (Elmondom még egyszer és.. —) — Jöjjön csak fel kérem — szólt a harmad‘król egy asszonyság. Csodálatos érzés ez Tárnái úrnak, ilyenkor szárnyakat kap, repülni szeretne. — (Megyek drága nagysád, te zsírszagú tündér, te vén boszorkány, itt vagyok.) — És kettesével szedte a lépcsőket, megfeledkezve csúzos lábairól. — Kézit csókolom — lépett be a szarvasagancsokkal díszített előszobába. — összeszedtem egy nár holmit, nézze csak meg — hallatszik a konyhából. — összeszedted’ Hát hülyének néz ez engem’’ összekészítetted, te köténybe bújtatott alamusziság. Valid be, hogy a vejed, vagy a menyed adta konyhapénz elfogyott és elseje még messze van. Fogdosta, nézegette egyenként a szögletes orrú síbakancsot. egy nagymellű női ruhát, és két Höckl és *ársa cégjelzésű nyúlszőr kalapot. M ásodpercek alatt kiszá- * ■ mította mennyit adhat és kaphat érte. — Negyven forint. Többet nem ér. — Negyven, annyiért nem adom, legalább hatvan! — Asszonyom, negyven ,.. — Ez a bakancs kétszer talpalt és a nagymellű ruha. kinek van már ekkora melle, a kalapokról nem is beszélve — mondta. (Adhatnék értük hatva nat, de mit keresek akkor én? — Talán egy ötvenest? —) — Nézze, jó ember... (Á, hát könyörögsz, nagyon kell a pénzecske!) — Kérem, én nem fizethetek rá, negyven. — S elindult az ajtó felé. (— Tudom még kettőt lépek és utánam seaL Egy, kettő, három... —) Na, adja ide, nem bánom — szólt a nő kicsit megszégyenülve. Ez volt az a pillanat, amikor Tárnái úr csillogó szemmel, de közömbös arccal leszámolt négy darab tízest és „az árut” — mindig így mondja — lassan (ez már az enyém!) bepakolja a hátizsákjába. Egy egészen pici „kézit csókolom” és ismét kint van a szabadban, a „gangon”. Léptei keményen, vadul dobognak, szemeit viharedzetten összehúzza, a szíve vadul kalapál: Győztem, győztem, ismét győztem, gyűlik a pénzem! — Nagy elégtétel ez Tárnái úrnak! — Nem szorulok az államra, megélek a jég hátán is — és micsoda jégen! — Kihúzza magát, szinte óriás lesz. A folyosóajtó üvegablaká- ban csodálkozva vesz észre egy ráncos arcú, zöld hátizsákos, töpörödött emberkét. Pielle György „Szívesen gondolok Kecskéméire" Találkozás Kisfaludi Strobl Zsigmonddal ÉPPEN a születésnapi ünnepségre készült, amikor találkoztam vele Hajdúszoboszlón. Nyolcvanéves. — Kecskeméti? — kérdezi kedves mosollyal. És már mondja is az emlékeit. Itt élt annak idején, a művésztelepen. Sok szép napot töltött Iványi-Grünicalddal, Herman Lipóttal, másokkal. Kada Elekkel jó barátságban volt. Szobrot is készített róla, de ez a portré különös módon elveszett. — Kerítsék elő azt a szobrot — ezt üzeni a kecskemétieknek. Amíg beszélünk, hol innen, hol onnan ráköszönnek a fürdözők. Csodálatos az a tisztelet, ami körülveszi itt a Mestert. Hófehér haja szinte világít, szeme szúrósan belenéz a szemekbe, s néha a távoli világba, mintha a nyár minden ragyogását akarná egybegyűj- teni. Kada Elekről még megjegyzi: — Érdemes ember volt. És az utókornak meg kell becsülnie azokat, akik alkottak. EGYSZER a művészetről ezt mondta: — A művészet fényességet vigyen az emberi szívekbe, derűt és örömet keltsen, ébresz- sze fel gyönyörködésünket és neveljen. Ezt az utolsó szót még egyszer hangsúlyozza: — És neveljen! Kiváncsi vagyok, hogy ő, aki az életben is, a művészetben is a realitások embere, a valóság szerelmese, mit tart az absztrakt művészetről': — Az absztrakció? Lehet értelme, mint kísérletezésnek, amíg kapcsolata van a valósággal, amíg az emberi érték felismerhető, amíg szépérzékünkre hatni tud. De ezen túl: Bo- londéria, visszaélés az emberi jóhiszeműséggel, vagy hozzá nem értéssel, egyszóval szélhámosság. AMIKOR később újra találkozom vele, a Mester a szo- boszlói vizet dicséri és az üdülő szépségét, kényelmét. A búcsúzáskor még egysze~ utánam szól: — Üdvözlet Kecskemétnek! .. Mihály
