Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
Csak akarni keil! ß‘ [odakút-pusztai iskolánknál úgy formálódott életem körül váratlanul a helyzet, hogy vagy én tanítom két hétig az összevont négy alsó osztályt, vagy senki. Megadtam hát magam lázadozás nélkül a könyörtelen muszájnak, de ha arra kértek volna, hogy egy pesti közértbe kell mennem kiszolgálónak, nem sokkal érezhettem volna szorongatóbbnak állapotomat. Sosem tanítottam még kisosztályosokat, még csak meg sem figyeltem sohasem, hogyan is kell ezt csinálni! Próbáltam ugyan vigasztalni magamat, hogy a negyedik osztállyal valahogy elboldogulok, hiszen az már majdnem ötödik, a harmadikkal is, hiszen az már kis híján negyedik, valamint még másodikosokat is tudok kezelni, mert írni, olvasni már bizonyosan tudnak, akkor pedig már nagy baj nem lehet. De az első! — Vigasztalódásovn minden forrása kiapadt! Még aludni sem igen tudtam az első napot megelőző éjszakán. — Négy-öt kiló- nyi könyvcsomómmal olyanforma elszántsággal léptem az osztályba, mint a katona, ha rohamra vezénylik. Olvasás az első előírt óra, s éppen az első osztályosokkal! £ ' s pár perc múlva, ha megállóit volna valaki kint a folyosón, már szótagoló kisgyerekhangok csendülésében telhetett volna gyönyörűsége. — Csak a-kar-ni kell! — ez volt az olvasmány címe, és arról szólt, hogy ha kétszer, háromszor, négyszer nem sikerül is a cipőfűző megkötése a kis elsősnek — ötödszörre, hatodszorra már bizonyosan sikerülni fog. Csak a-kar-ni kell! S lehet, hogy talán azért is, mert fogékonnyá tört lelkiállapotomban nekem is kapóra jött, vagy mert any- nyira felüdítettek váratlanul a kis gyerekarcok és hangok, hogy úgy éreztem magam, mintha virágos kertbe települtem volna — szégyen, nem szégyen! — kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem kis ábécés könyvük olvasmánya. Hiszen hányszor hagytam én is megkötetlenül él-1 • cipőfűzőjét a negyedik, ötödik hiábavaló próbálkozás után. És most már attól sem riadtam meg, amikor másnap új betűk tanítása következett a tanmenetben. Csak a-kar-ni kell! — erősítgettem magamat. Pedig de más betűk voltak ezek, mint amilyenekre engem tanított valamikor egy már porladó kéz! Üjságpapír szélén, füzetlapokon próbálgattam és gyakoroltam, hogyan is kell most íratni a nagy i-t, nagy té-t, nagy ef-et és a többit. És nem volt már bennem megtorpanás semmi. Sőt! Szinte lázas örömmel készültem rá. Valami mindeddig ismeretlen, s egész tanári működésem alatt sohasem tapasztalt boldogság töltött el egy-egy betű megtanítása után. Hát ilyen ez? — De jó nektek, ti elsőosztályosok tanítói! Tudjátok-e, érzitek-e ti ezt? — Ha minden betűt én taníthattam volna legalább életemben egyszer egy osztálynyi gyereknek! A felsőbb osztályokban sohasem érzem olyan meggyözö- déses bizonyossággal, fontos-e az, amit épp akkor tanítok, ennek vagy annak a gyereknek az életében, ha fel tudja ismerni a mondatban a részeshatározót, ha tudja, hol a Zambezi folyó, vagy hogy hány lába van a póknak! De az írás! — Telnek az évek, és megnőnek a gyerekek. És viszik magukkal a betűt, viszik azt a néhányat is, amit én tanítottam meg nekik írni. És amikor mámoros szívük mondatba diktálja majd nekik a szerelem örök emberi érzéseit, talán lesz köztük, aki leírja majd ezt a szót is: Tavasz! — Az én té betűmmel. Ibolyák! — az én i betűmmel. Várlak! Hiányzol! Kimondhatatlanul! — az én betűimmel... Ti elsőosztályosok tanítói! Érzitek ti ezt? Csordás Nagy Dezső TAVASZI TÖRTÉNET ARS POETICA Mit ér az ifjúság, ha álmaiban nem dereng a szép jövő, ha nincsen célja küzdelemre érdemes? Mit ér a szerelem, ha nem mar csontig húsodba a kín, a vágy, ha tested-lelked nem pokolból üdvözül? Mit ér az életed, ha nem ízlelted meg a munka örömét, ha alkotásod nem hirdeti létedet? Mit ér a költemény, ha nem hevíti ritmusát a szenvedély, ha nem röpíti rímeit a gondolat? E. Kovács Kálmán Május van, délután, a II., 9-as osztály kirándul a Mü- kertbe. Szellemi és ügyességi vetélkedésre! Vegyes osztály, s a lányok elfogadták a kihívást: Állítsanak ki egy csapatot a fiúk ellen. Itt áll hát egymással szemben a két csoport. Egyik oldalon tizenkét fiú, hangosan, bizakodva, a másik oldalon ugyanannyi leány, enyhe izgalommal, mások kis reménykedéssel. Középen az osztályfőnök, ő vezeti a játékot. Nála vannak egy papírlapon a megoldásra váró feladatok, megszámozva, s ezeket a számokat az ellenfél „húzza ki” a csapatoknak. A sorsolás után a lányok kezdenek. — Tizenhetes — mondja Ági, a lányok „csapatkapitánya”. Feszült figyelem. Az osztályfőnök olvassa a tizenhetes feladatot: — A másik csapat által kijelölt versenyző sorolja fel a magyar labdarúgó-válogatott összeállítását. A legutóbbit. A fiúk hurráznak, a lányok sóhajtoznak: Hisz ezt minden fiú tudja! De azért próbát tesznek: Lajos. És Lajos már hadarja is: Szentmihályi, Mátrai, Mészöly, Sárosi, Nagy, Sipos . . . És így tovább, pontosan. Most a fiúk adják a feladatot. — Harmincas. Néma csend. Az osztályfőnök lassan, minden szót hangsúlyozva olvas: — A csapat tagjai soroljanak fel nyolc Shakespeare-dráma címet. Mindkét oldalon csend van. A fiúk azt hiszik, ez amazoknak könnyű lesz, hisz köztük több „jó magyaros” van. A lányok megrettennek: Shakes- pearet még nem tanulták. Mi lesz? De aztán elkezdik: Hamlet, Rómeó és Júlia, Otelló... Idáig gyorsan megy. Aztán kis idő múlva: Szentivánéji álom. Macbeth, Julius Caesar. Itt elakadnak. Némelyek összeráncolt homlokkal kutatnak emlékezetükben, mások kényszeredetten mosolyognak. Nincs pont. Hajai! A játék megy tovább. A feladatok zömét mindkét csapat megoldja, de azért nem ritka a pontveszteség sem. A lányok szereznek ugyan három perc alatt két szem tavalyi gesztenyét, de nem tudják, hogy ki volt Popov. A fiúk megmondják, hogy milyen tévé-műsor kezdődik aznap este 20 óra 10-kor és Tyereskova férje nevét is, sőt még két varrótűt is kerítenek, az egyikben szürke, a másikban piros cérnával, de elakadnak, ha egy Petőfi-verset kell elmondani. így megy hát a verseny változó szerencsével, nagy izgalom közepette. Senki sem veszi észre, az idő múlását, nem látják a csupazöld fákat, bokrokat, nem hallják a madarakat és a közeli gyerekzsivajt, azt sem veszik észre, hogy a Nap elbújt már rég a felhők és a fák mögé, és hűvösebb lett. Nem tudják, Hogy május van, elfelejtik, hogy közeledik a vizsga... Éva rég nem gondol már a délelőtti egyesre, Irén a fájós lábára, Péter az otthoni gondokra, és Teréz arra, hogy estére vajon megint részegen megy-e haza az édesapja? És Áginak sem fáj most a legújabb csalódása, nem kínozza most, mint máskor, hogy mindig csalódnia kell. Csak a játék van most. És a verseny, az, hogy le kell győzni a fiúkat. És a fiúknak, hogy a lányoknak meg kell mutatni, milyenek a II/9-es fiúk. A legnagyobb az izgalom, amikor az utolsó kérdéshez érnek. Eddig döntetlenre áll a verseny. Az utolsó feladat a lányoké. Egy mukkanás sincs, amikor az osztályfőnök megszó-< lal: — Az ellenfél által kijelölt i versenyző a csapatok előtt éne- > keljen el egy szabadon válasz-; tott dalt. A fiúk megörülnek és kórus-1 ban kiáltják: — Eszter! Eszter! A lányok elhalványodnak. No,) ezt kifogták. Hej, Eszter, Esz-' tér... Hogy Eszter énekeljen, 5 aki szólni is alig szól, akiből az osztályfőnök is alig képes egy-egy mondatot kihúzni. Eszter. aki legbátrabb percében is csak mosolyog, de hallgat, hallgat. .. Mégis gyorsan biztatni kezdik: — Állj ki, Eszter! — Énekelj, Eszter! — Rajta, Eszter! A fiúk gúnyosan, magabiztosan várnak. Nem vitás — gondolják —, most már ők győztek. Mert a szabályok értelmében akkor, ha valaki a feladat végrehajtásához nem is kezd hozzá, a pontokat az ellenfél kapja. Az idő telik. A lányok már kórusban kér- ■ lelik, biztatják Esztert: — Énekelj, Eszter, mi győzünk! — Terajtad múlik, Eszter! És csoda történik. Eszter előlép, határozottan, felemelt fejjel, még mosolyog is, De ha valaki figyelmesebben megnézné, látná rajta,'hogy fél, remeg, s csak félelmét akarja elűzni mosolyával. Mindenki csodálkozik. És Eszter énekelni kezd. Énekel kellemes, szép, csengő hangján, hogy: „Tavaszi szé1 vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom ...” Mindenkit megbabonáz. Már senki sem mosolyog. Se gúnyosan, se fölényesen. Csak hallgatja a dalt. a szépen szárnyaiét, amely olyan, mintha a tavasz énekelne. A Tavasz az ő- kedvükért virágzik és illatozik körülöttük mindenfelé. És az ének végén felcsattan a taps. Varga Mihály Magányos fenyők a Tátra alján Elszórva, itt-ott, hónukból kivetetten, rét közepén, szántók szélén sötétlenek, — sohase ketten. Arra feljebb, hófödte csúcsokon társaik vidám csapatja, — ők csak vágynak a magasba. De ki jő, alulról, először ők köszöntik, bennük már azt a ,,másik” világot j látja a vendég, s amikor búcsúzik, fehér-csendű, kristály-ragyogású szépség, általuk, sokáig utána int. GfMES MARTA Hogyan beszél az ifjúság? Pályázatot hirdetett a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Munlcabizottsága „olyan szavak, kifejezések, szólások és beszedfordulatok gyűjtésére, amelyek az ifjúság nyelvében használatosak". A felhívás szerint a pályázat leghasználhatóbb részét nyomtatásban is közzéteszi a bizottság; a legjobb pályázatok beküldőit jutalomban részesít’ Bevallom, hosszas töprengés után sem jöttem rá vajon mire lehet használni az ilyenféle szavak, kifejezések gyűjteményét: pacák, ürge, pók, avagy, kassa, pipe:, haláli klassz. De pillanatra sem kételkedem abban, hogy a tiszteletre méltó bizottság alaposan megfontolta ezt a dolgot és valakik valamiféleképpen mégiscsak hasznát látják majd a nem mindennapi szójegyzéknek. Ezért határoztam el, hogy magam is benevezek a pályázatra. Meg kívánom jegyezni, hogy mindenekelőtt a közjó érdekében teszem ezt és nem a kilátásba helyezett jutalom csábított. Pályamunkám minősége szerény véleményem szerint megüti majd a kívánt mértéket, azaz nyomtatásban való kózzété.e’re is alkalmasnak talál- tatik. De biztos, ami biztos (ez a szólásmondás még pályázaton kívüli) közzéteszem addig is. Dolgozatom azért írtam párbeszédes formában, mert úgy vélem, hogy a mai fiatal beszédstílusának furcsaságait akkor szemléltethetem legplasztikusabban, ha — ellentétként — egy mai felnőtt zamatos magyarsággal zengő szavait is megizlelheti a nyájas olvasó. HORNYAK JENCI V C. oszt. tanuló (továbbiakban kölyök): — Faterkám, karmold ide a neved az ellenőrzőmbe. Sikerült megint leakasztanom egy gyufát matekból. HCRNYÁK JENŐ főosztályvezető (a továbbiakban papa): — Fiam, le nem jól Viszonyulsz ehhez a kérdéshez. Iskolai munkásságod nem lehet pozitívan értékelni. Ha nem veszel irányt a hiányosságok kiküszöbölésére, megvonok tőled minden anyagi juttatást. KÖLYÖK: — Tudod, hogy pikkel rám az ürge, amióa közöltem vele, hogy azért nem szereti ha valakin :k kassa hárija van, mert ő kopasz. PAPA: — Tipikusan negatív álláspont. Gazdasági fejlődésünk jelenlegi szakaszában súlyponti kérdés, hogy fiatalságunk mind szélesebb körben kapcsolódjon be a szakmai ismeretek elsajátításába, és mind töretlenebb lendülettel törjön a tudós tárának mind magasabb szinten történő | kisajátításáért. KÖLYÖK: — Haláli unalmas dumcsid van. öregfiú. Féltehetnél már egy másik lemezt. PAPA: — A lehetőségek adottak, csak élni kell velük. Aktivizáld magad fiam, néhány órai többletmunkával elnyerheted a büszke kiváló tanuló címet is. KÖLYÖK: — Ha nem karmolod alá, megyek az öreglányhoz. Az majd nem csap ilyen zrit. PAPA: — Figyelembe véne kétségtelenül meglevő objektiv nehézségeidet, ez egyszer még aláírom. De nem szeretném, ha év végén is hiányosságok vetődnének fel. Mérlegeljed ezt körültekintően fiam, gyakorolj önkritikát magad felé. KÖLYÖK: — Bei" való krapek vagy fa tér. Kösz. Szia. PAPA: — Erő, egest ség. Békés Dezső Rúzs Sojprog,
