Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
Barangolás KECSKEMÉTI fílúhrmEldiEn Képeit találóan jellemezte legutóbb valaki: A csend költészete. Művein, melyeket lírai konstruktivitásnak nevezhetnénk, szembetűnő a nagy felületek, foltok egymás mellé helyezése, a helyes arányok megteremtése, s valami belső feszültség érzik rajtuk. Feszültség, „amit az ész kordába kényszerít” — hogy őt idézzem. Goór Imre évrő évre más, új arcát mutatja. Sokan úgy vélik: El kellene döntenie már. mit akar. Nincs igazuk. Az igazi művész halálig kísérletezik. Nézem a képeit és az elismerés érzése mellett hiányolok is valamit. Az embert. A ma emberét, azt, akit Goór Imre jól i: mer. Grafikáin találok ugyan embereket, de azok egy különös, groteszkbe torzult, ijesztő, fájdalmas lelkiállapotot művészi kifejeződései. A túlzott szubjektivitásból. az individuális körbeforgásból kellene kilépnie. Aki úgy tud rajzolni, mint ő, ezt könnyen megteheti. Érdekes, hogy Goór, aki a leginkább kísérletező nálunk, nem téved absztrakt útra. Ezt mondja erről: — Szerintem az absztrahálás a valóságból kell táplálkozzon, nem a szubjektumból. A legújabb kísérleteiről beszél, a zománcfestészetről. Ez az ő műfaja. — Hogy jutott eszedbe? — A kiállításon néhány szintetikus zománcfestmény láttán Szabó Lajos és Rendeczky János mérnökök meghívtak a ZIM-be: Látogassak el hozzájuk. Ettől kezdve hónapokig tanulmányoztam a zománcégetést. — Mi a célja a kísérletednek? — Olyan külső és belső dekoráció alkotása új, modern épületeinkre, amely a korszerű, ízlést kielégíti, s egyben hosszú időre szóló, nagyon tartós. Az alkotásnak ez a módja monumentális hatásokra alkalmas, s különös élvezet felhasználni azt a tüzet, amit a zománc tud adni fényénél és ragyogásánál fogva. — Hol tartasz? — Sikerült, befejeztem. — A további tervek? — Szeretném, ha még az idén kint lehetne az első munkám. — Hová kerül? — Természetesen a gyárba, a ZIM-be! Köszönetem és hálám jeléül a támogatásért. — Milyen hatással volt a művészre a hónapokig tartó gyári kapcsolat? Élményeit így foglalja össze: — Drámai hatással volt rám az az emberi erőfeszítés, amely- lyel ennek a gyárnak a termékei készülnek. Azok a termékek, amelyek a világszínvonalon mozognak. Az Irinyi utcában él a hét szám alatti kis sárga házban Prohászka József 6 a legidősebb művész Kecskeméten, a legnagyobb és legeredményesebb múltra visszatekintő. Küzdelmes és sikerekben gazdag élet az övé. De ugyanúgy gazdag csalódásokban és szenvedésekben is. Sárga ház, zöld bokrok, fák, színes virágok. A csengőt rángatom. Végre bent vagyok. Kevés, hófehér hajszál, több hetes fehér szakáll, fehér keretes szemüveg, vastag, puha kezén fehér bőr, fehér világ: Józsi bácsi mosolyog, és néz, kissé hátrahajtott fejjel, fürkészőn, kíváncsisággal. Van valami gyermeki jóság és szelídség benne, ahogy ül és mosolygós arccal beszélget. Nyolcvan éves. Országokat járt és képei bejárták szinte egész Európát. Derűs arccal felnevet: — Ez lett a hajdani kőműves- segédből! — Mert az volt. Mutatja az elsárgult munkakönyvét. Ezerkilencszázháromban állították IsL-j Ezt mondja önmagáról: — Soha nem igyekeztem másolni, utánozni mestereimet, de a hagyományt és mások eredményeit tisztelem. És legtöbbet a természettől igyekeztem tanulni. Az absztrakt művészetekről ezt mondja: — A törekvés jogosult, az eredmény sovány. — És a következő pillanatban már fájós lábáról beszél. Mutatja a daganatot. És panaszkodik, hogy az orvos ágyba parancsolta. A felesége szemrehányóan rászól: — Többet akarsz dolgozni, mint a fiatalok! — Hozzám fordul: — Mindig a vásznat követeli. Színek és fények játéka a képein. Derű. Kék, sárga, vörös uralkodó színekkel. Témái: Építés, munka, pihenés, munkás és paraszti tárgyú képek, és sok-sok önarckép. — Az ember a legfőbb témám. Az is marad. — Néhány villámkérdés: — A helyi művészekkel milyen a kapcsolata? — Nincs kapcsolatom. Mozogni nehezen tudok. Ide meg nem igen jön senki. — Hogy látja a fiatalokat? — Még nyersek. De nem tudhatjuk, mi lesz belőlük még. Goór például nagyon jól rajzol. — Elégedett-e? — Nem. És nem is leszek. De boldog vagyok. — Hirtelen elkomolyodik: — Csak ez a láb, csak ez a láb... A legnépszerűbb festőművész a helyiek közül Bozsó József, akinek a műterme valóságos múzeum. A sok száz darabból álló népi cserépedény-gyűjteménye híres. A több ezer olajkép, rajz, vázlat közt itt láthatjuk a legújabb Bozsó-képeket is. Amit a Tiszánál festett. Mert hetek óta ott él. A folyót nézi órákon át, és az erdőt járja önfeledten, a szépségtől megré- szegülten. — Mit szólnál ahhoz, ha nem hagyhatnád el többet a várost — mondom. Elkomorul az arca, pedig tudja, hogy csak tréfa az egész, baráti kötekedés: — Az a halál lenne. Szamárság. — De aztán hamar fektetői az arca: — Rájöttem, hogy az erdőt festeni rendkívül nehéz. Tudod, a fák is élnek. És én úgy látom őket, mint az embereket. Élnek és szeretnek, és bánkódnak. — És az emberek? A közönséged? — kérdezem. — Az egyszerű embereket nagyon szeretem. Természetesebbnek érzem őket. Őszinték. Ügy érzem, ők is szeretnek engem, s a képeimet. — Keresgél, újabb képeit mutatja. Szereti, ha tetszik a kép, ilyenkor ő is velünk nézi, együtt gyönyörködik. Amikor képzőművészeti problémákról kérdezem, nevetve tér ki a válasz elől: — Nem lehetne inkább festeni? Előkerül néhány új kép, amelynél érdemes elidőzni. Mások, újak, többek mint a többiek. Azt a nagy természeti és társadalmi átalakulást érzékeltetik, ami az elmúlt években nálunk végbement. Nemcsak a témáik (Leninváros, miklóste- lepi szőlők), de az a mód, ahogyan ezekben meglátta a festői újat, s ahogy a kifejezés ereje, a színek, vonalak felemelő optimizmusa eluralkodik, mindez együtt: Adekvát kifejeződése a változó valóságnak. A Nyár utca keskeny és kihalt. Beszorult ide a júniusi forróság, levegőt alig kap az ember. Akaratlanul is a Balatonra gondolunk ilyenkor, a tengerre, a hegyekre, ahová a meleg elől menekülni jó lenne. Szerencsére Imre Gábor lakása hűvös, megnyugtató. Itt minden a gondos feleség szorgos kezét dicséri, űrömmel latom, hogy a művész hosszas betegeskedés után ismét erős, egészséges, sőt: fiatalos. Így él a nyugdíjas Imre Gábor: Ülésezik a tanácsnál, irányítja a városi kulturális bizottságot, rajzolni tanítja a fiatalokat, elnöke a Művészklubnak. Kifogyhatatlan életerő! Fest és szobrot farag, zsűrizni jár, és előadást tart! Nagy művészi és társadalmi tekintélye mellett közismert szerénységéért: Mindenkin segíteni akar. Közben gyakran ő maga háttérbe szorul. Megértő a fiatalok iránt. Érdeklődéssel figyeli modernebb törekvéseiket. Még az absztrakttal is megpróbálkozott. Valami egészséges derű ömlik el ezeken a képeken. Persze, látszik rajta, hogy maga sem veszi egészen komolyan ezeket. — Kísérletezés, játék — mondja róluk. Így fogalmazza meg művészi hitvallását: — Fontos, hogy a művészemben magatartását, életszemléletét világosan, érthetően, tolmácsolja. Érteni, érezni kell a dolgozó emberek életét, érzésvilágát és szem előtt kell tartani, hogy a közönség érzésvilága a szocializmussal egyértelmű. A művészetben akár elvont, akár nem, az őszinteség a legfontosabb. A művész legyen , aktív részese a kor átalakításáért folyó küzdelemnek. — Mint közéleti ember, mit tart legfontosabbnak munkájában? A kecskeméti művészeknek a megérdemelt megbecsülést és elismerést kivívni. A másik: A művészek közötti jobb kapcsolat kialakítása egymás rendszeres és segítő bírálatával. Átmegyünk a műterembe. Közel van, az utca túloldalán. Rajzok, plakettervek, illusztrációk, szoborvázlatok százával. Egy hosszú, gazdag élet dokumentumai. Derű, életszeretet, csillogó optimizmus, az emberi erő és bizakodás a szobrokon és a képeken. És mindez párosul valami mesés hangulattal. Udvardy Gyula az a művész, aki Imre Gáborhoz hasonlóan össze tudja egyeztetni a közéleti szereplést a művészet világával. Udvardy fejlődése szembetűnő. Az a tétovázás, spekulatív keresettség, látható óvakodás, bizonytalanság, ami az elmúlt években jellemezte, eltűnt, s helyette a mesterség fortélyait, titkait ismerő, magáról és a világról bátrabban valló művész jelenik meg előttünk legújabb képein. — Legújabb témáid? — A fiatalok élete foglalkoztat. — Kapcsolatod a közönséggel? — Nem jó. Ügy érzem, nem ismernek. Hosszú Idő óta egyetlen ember jelentkezett azzal: Látni szeretné, mit csinálok. — Kívánságod? — Állandó képtár Kecskemétnek. A közönség miatt is és a művészek miatt is. Nézem a képeket, amiket Gyula elém rak. Hiányzik a képekről az ember. Legalább is nem olyan súllyal szerepel még,' mint ahogy a művész hitvallása kívánná. Ahogy ő is észrevette: Az igazi témájának csak a környezete van meg. De az olyan erővel, hogy joggal várjuk a folytatást. Faluhelyi József absztrakt képei vegyes hatást keltettek a kiállításán. Maga is érzi már, hogy nem lehet cél ez az irány. Ezt mondja: — Értelmesebbé tenni a modernet, haladóbbá a hagyományost. — Szűk, de hangulatos kis szobájukban élnek pártoló, műértő élettársával. Igazi bohémtanya ez. Az ágy alól előkerülnek a képek. A fenti elképzelések valóra váltását keresem bennük. Alig találom. Túlteng az absztrakt a valóságtól való elrugaszkodás. Bizonygatom, Goór Imre: Lányok. Szöglete támadt a körnek Körötte örök füstölővel jártam tiszta köntösben és sarutlan lábbal s szolgáltam Neki hévvel, lankadatlan üdvözült arccal boldog alázatban És magamat mindenemből kifosztva minden kincsemet oltárára hordva szolgáltam csak Neki... És a hű és vak szolgálattevés közben egyszer megállt a szívem szélütötten. csempe szélén vak tükörnek szöglete támadt a körnek... kezdettől szilárd helyén megbillent a nap sínéiről a világ vakágra rohant Megbomlott rendje a Rendnek fekete ég dörgött — zengett és a támadt zűrzavarban a nagy Sebbel magam voltam .. . sajgó falán koponyámnak nehéz öklök kalapáltak. s a roppant Sebbel mellemen hegyek indultak ellenem s féltemben hogy reám dőlnek vágtattam egy nagy erdőnek hegyek elől menekültem szörnyek karjába kerültem nyálkás kezükből kicsúsztam szöges drótfalon felkúsztam szöges drótfal túloldalán tam—tam — dobot vert a Halál lábatlanok útra keltek pergő dobra meneteltek szájatlanok szólni kezdtek gyászdalokat énekeltek körös-körül zúgtak malmok táncot lejtettek a halmok halmok lábán csörgött a lánc s ím, egyszer csak megszűnt a tánc óriás siheder ökle lámpásomat feldöntötte ..: Hegedűs Erzsébet DERKOVITS Vásznaidba temetkeztél példás halottnak. Sírköved csendjét hiába verte kegyetlen szél. Átélted halálod. Voltál színek proletárja, s magas feszültségű kezed nyomán kiolvadt a napból a sárga, a kék mint magányod. Tüntető nyomorgás voltál, éhező kilakoltatott, s hazád torkából vérrel buggyanó nyál, amit felköhögtek képeid szürke egére a sztrájkoló külvárosok. Hatalmas a múlt: vékony arcod éle. Egy színnel is győzted. Polner Zoltán hogy ez nem lehet cél. (Szerencsére már ő sem tartja annak.) Csak átmenet lehet valami felé, amiből a bimbó kifejlikmár, de annyira még nem, hogy őszintén magával ragadna. * Ahány művész annyiféle arc. annyiféle törekvés. De valamiben egyek: Szeretik az életet érzik a változást a világban Am egyrészüknek az eddiginél jobban kell tanulmányozni és átélni a jelen valóságát, bátrabban kifejezni és sokkal inkább szerepeltetni az embert. Az embert, új világunk építése közben. Ezt várjuk tőlük legfőképpen. Varga Mihály
