Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-21 / 144. szám

A tárgyalóteremből: Szíven szúrta testvérét TKITICALE »A család, amelyben a fiatal­korú vádlott felnőtt — bele­értve az édesanyát is —, alko­holizált és így természetes, hogy a vádlottnak is megengedték már szinte gyerekkorától kezd­ve, hogy bort fogyasszon, öt­éves korában kezdett dohányoz­ni, amit eleinte ugyan szülei tiltottak, de amikor hétéves lett, már nem avatkoztak bele, sót anyja szokta a cigarettát hozni, amiből az akkor még kisgyermek vádlott is mindig kapott.” Ezekkel a szavakkal jelle­mezte a kecskeméti megyei bí­róság egyik büntetőtanácsa azokat a körülményeket, amely­ben a most mindössze 17 éves fiatalember felnőtt, aki igen súlyos váddal: emberölés bűn­tettének kísérletével került bí­róság elé. Különösen elgondol­koztató az eset, ha figyelembe vesszük, hogy a gyerek a test­vérét szúrta szíven. Ahhoz, hogy valaki ilyen súlyos bűncselek­ményt kövessen el, hozzájárul a nevelés szinte teljes hiánya, a tanulatlanságból fakadó elma­radottság, durvaság is. Nézzük meg közelebbről, hogy a fentieken túl mi váltotta ki közvetlenül a tragédiát? Az eset még a múlt év no­vember 24-én történt Soltvad- kert határában az egyik tanyán. A fenti napon a fiatalkorú vád­lott reggel indult el otthonról Páhiba, ahol asszonynővére la­kott. Ott, az ebédnél, két deci bort fogyasztott, majd eltávo­zása előtt újabb két decit ivott. Hazafelé Soltvadkerten haladt át és betért egyik ismerőséhez, ahol újabb fél liter borral „tan­kolt”. A tanyára este hat óra tájban érkezett vissza, s ott szülein kívül István és József nevű bátyját találta. A kony­hában egy demizson bor voít, abból már édesapja és István nevű bátyja is ittak, s ők már ittas állapotban fogadták a hazatérő fiút, majd megkínál­ták borral és vacsorázni tértek. Közel másfél liter bort fo­gyasztott már el a 17 éves fia­talember, amikor két bátyja után ő is kiment az udvarra. Rövidesen vissza akart térni a demizsonhoz, István azonban rászólt, hogy ne igyon többet, mert nagyon berúg. Ezen szó­váltás keletkezett, de ekkor már a fiatalkorú az épület előtt járt. A konyhaajtóban hirte­len megfordult, zsebéből nyi­tott bicskát vett elő és így ron­tott neki bátyjának. Az azon­ban elkapta és a földre teper- te. Az alul levő vádlott a zseb­késsel hadonászva két helyen is megvágta az ugyancsak ittas 1 ■ egész daktiloszkópia... Ha csak a mi szakmánk szemszögéből nézzük... Mondd, milyen em­ber ez a Hókai Felicián? — Én nagyon megszerettem. Azon túl, hogy lángész, minden tekintetben olyan, mint akár­milyen más bogaras öregúr, akit sok keserű csalódás ért az életben, aki elvesztette vala­mennyi hozzátartózóját, nincs rendben a gyomra, magas a vérnyomása, és senki nem vi­seli gondját. Magányos fa. Nem iszik, nem dohányzik, nem kár­tyázik. Egyetlen szenvedélye a híradástechnika... Négy világ­nyelvet tanult meg, hogy lépést tarthasson a szakirodalommal. Gyerekkora óta rádióamatőr, a megszállottaknak abból a ne­mes fajtájából, amelyik saját gyönyörűségére barkácsol, és még csak eszébe sem jut, hogy újításait, találmányait értéke­sítse. Ami pedig a természetét illeti... Nézd, egy óra hosszat beszélgettünk, ezalatt három­szor utasított ki a lakásából. Felfortyan, csapkod, kiabál min­den apróság miatt. Nem tűr semmiféle ellenvetést. Azt állí­totta például, hogy nem szereti az embereket, mert azok egy­más farkasai. Még idézte is a la Un közmondást. Közbevetet­Istvánt. A fiatal gyerek azon­ban hamarosan kikerült a má­sik szorításából és mindketten talpraálltak. Ekkor a vádlott villámgyorsan, nagy erővel tö­vig döfte a bicskát bátyja mel­lébe, aki rögtön összeesett, a szurkáló testvér pedig elszaladt. A súlyos, életveszélyes álla­potban levő embert egy alkal­mi személyautó szállította a kiskunhalasi kórház sebészeti osztályára, ahol vért adtak neki és nyomban műtétet hajtottak rajta végre. Az orvosok meg­állapították, hogy a bicska át­szúrta a szívburkot és behatolt a szívkamrába. Az ilyen sérü­lés az esetek legnagyobb részé­ben azonnali halált okoz, s a sértettet is csak a gyors és sikeres orvosi beavatkozás men­tette meg a haláltól, s az a sze­rencsés körülmény, hogy a ki­áramló vér gyorsan megalvadt és a szíven keletkezett rést el­zárta. A vádlott a színhelyről elsza­ladva két napig csavargóit, vá­róteremben aludt, s csak har­madnap — amikor édesanyjával találkozott, s az mondta neki, hogy keresik — jelentkezett a rendőrségen. A megyei bíróság bűnösnek mondta ki a 17 éves vádlottat emberölés kísérletében és ezért 3 év és 6 hónapi szabadságvesz­tésre ítélte, s a közügyek gya­korlásától három évre eltil­totta. Súlyosbító körülményként vette figyelembe a büntetőta­nács, hogy a testvérét szúrta meg, akinek a sérülése rendkí­vüli mértékben veszélyes volt. A vádlott javára írta viszont megbánást tanúsító magatar­tását, beismerő vallomását. Az ítélet nem jogerős. Gál Sándor Kitüntetés A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munkaérdem­rend ezüst fokozatát adomá­nyozta dr. Kolos Gergely duna- vecsei járási főorvosnak négy évtizedes orvosi munkájának el­ismeréséül. A kitüntetést tegnap délelőtt a megyei tanácsnál rendezett bensőséges ünnepség keretében Madarász László, a megyei ta­nács vb elnökhelyettese adta át a köztiszteletben álló orvosnak. Az ünnepségen megjelent Glied Károly, a megyei pártbizottság titkára, Szabó Lajos, a megyei pártbizottság osztályvezetője, dr. Kántor László megyei fő­orvos és Búza Cezső, a Duna- vecsei Járási V. B. elnöke. tem, hogy a Mukátor tevékeny­sége nem ezt bizonyítja. Rám kiabált, hogy ne oktassam, ki­kéri magának, kész skandulum, szép kis nevelést kapnak ná­lunk a rendőrök, hogyan kell viselkedni az idősebbekkel, tűr­hetetlen magatartás, de ő majd megmutatja stb., stb. A végén persze szépen összemeleged­tünk, mert amilyen hamar düh­begurul, olyan gyorsan le is csil­lapodik. — Mit is mondtál, — szólt közbe elgondolkozva az őrnagy —, hol lakik?. .. A Kokilla ut­cában ugye? A Lánchíd budai hídfőjénél?... Te! Az egyes au­tóbusz tíz perc alatt odavisz. Még ma meg akarok ismerked­ni vele. Hókai Feliciánnal is, meg a Mukátorral is. Nehogy azt hidd, hogy puszta kíváncsi­ságból, bár a jelen esetben még ez is érthető lenne. Nemcsak erről van szó! Koleszárék telje­sen csődbe jutottak a Fentes üggyel. Pista épp ma délután jelentette, hogy valamennyi fel­szedett szál megszakadt. Pokoli ügyesen konspirálnak ezek a csirkefogók! De ha az öreg va­rázslót megkérnénk, hogy köl­csönözzön nekünk egyet-kettőt azokból az .opálos fényű gyufák­ból?' Negyvennyolc óra alatt Az intézet központi épületé­ben keressük, de végül is ked­venc „birodalmában”, a búza- rozshibridek számtalan válfajá­val szemet gyönyörködtető, ele­ven „múzeumban” találjuk meg Kiss Árpádot, a Duna—Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet helyettes igazgatóját. Napjában többször is kijár ide, hogy ellenőrizze — talán nem fellengzős megállapítás, ha ezt mondjuk — fő életművének, a Triticale-kísérleteknek megany- nyiszor új és új tapasztalatok­kal bővülő eredményeit. Karikák a rubrikában A forróság megszorul itt, a katonás rendben tartott, féltő gonddal vigyázott tenyészpar- cellák közt, amelyekben a festő ecsetjét megszégyenítő színár­nyalatokban bólogatnak a Be- zosztájával keresztezett törzsek zöldeskék szárán a kalász fesze­sen illeszkedő, tömör szemei, a japán hibrid vörösarany termé­se, és még ki tudja, hányféle változat. A kutató tudja. Kezében ki­mutatás, minden egyes parcel­la pontos „személyi adataival”. S amint szemlét tart a Triti- cale-család „gyermekei” felett, a rubrikákba jegyzi észleléseit. Némelyik parcellaszám mellé karikát rajzol: Ezeknek a fej­lődése a legbiztatóbb, minden bizonnyal ők válnak a rozsot majdan sikerrel pótló új növény alaptörzseivé. A kontroll — aznap már a második — véget ér. Beszélge­tésünkre a továbbiakban az iro­da hűvösében kerül sor. Elő­ször a pár hete lezajlott német- országi út emlékeit eleveníti fel. — A berlini Humboldt Egye­tem meghívására — sorolja, jól ismert, csendes hangján — tíz napot töltöttem az NDK-ban. Május 29-én a tudományág ot­tani élenjáró képviselői előtt az egyetem örökléstani tanszékén ismertettem a búza-rozshibri- dekkel kapcsolatos kutatási eredményei nket. Szakmai alapossággal elkészí­tett, de szemre is tetszetős gra­fikonokat, táblázatokat mutat. Ezek voltak hivatva a külföldi kollégák előtt kiegészíteni mind­azt, amit Kiss Árpád a tudo­mányoknak e világszerte pati­nás hírű csarnokában a kated­rán német nyelven előadott. Ahol megkezdték — Az ott eltöltött napokban feledhetetlenül ötvöződött össze tapasztalatcsere, és pihenés, szó­rakozás — mondja, s derű önti el arcát, amelynek bronzos szí­nében a Keleti-tenger napfé­nyének emlékét hozta haza, Kecskemétre. — Régi ismerő­söm, Nürnberg professzornő fo­gadott l^inn, s kalauzolt végig számos kutatóintézeten, köztük a hadmerslebenin, amely egy­kori kolostorépületben kapott helyet, s falai közt a világon el­sőként kezdődtek meg, három­negyed százada a Triticale-ku- tatások. A hét végét pedig Use­dom szigetén töltöttük. Előkerülnek a fényképek, a képeslapok Németországnak er­ről a vadregényes vidékéről, ahol csatornákkal Összekötött kisebb-nagyobb tavak sokasá­gán át a tengerig hajókázhat a látvánnyal betelni alig tudó utas. Levelezésében, amely vaskos kötetet tölt már meg, olyan ne­veket találunk, mint a szovjet Piszarev, a svéd Müntzing, a nyugatnémet Krolow, a japán Nakajima, Kihara, Okamoto. De francia, kanadai, hindu kuta­tók is rendszeresen érdeklőd­nek munkássága iránt. ... Bőrkötésű album fekszik az asztalon: Az intézet vendég­könyve. Felnyitva, Kádár elv­társ sorait olvasom: „örülök, hogy alkalmam nyílt a szemé­lyes látogatásra ebben a jó hí­rű, eredményesen dolgozó kuta­tóintézetben. Szívből jó egész­séget, további eredményeket kí­vánok az intézet valamennyi dolgozójának.” fl legjólesübb elismerés Alig egy hete, hogy Kádár Já­nos itt járt az intézetben. A miniszterelnök Kiss Árpáddal is szót váltott, és a tevékenysége iránt melegen érdeklődött. — Egy évtizede már, hogy az akkori vezető államférfiak egy csoportja felkereste intézetün­ket. A parcellák közt, míg ku­tatómunkánkat ismertettem, egyikőjük szájából ez a meg­jegyzés hangzott el: „Maguk, kutatók, nagyon sokba kerül­nek nekünk!” Nyeltem egyetj_ s szinte úgy éreztem magam, mint a sarokba állított gyerek. A Kádár-látogatás sokszorosan „rehabilitálta” ezt a más által elkövetett tapintatlanságot, öt az intézetben minden őszintén érdekelte, különösképpen érté­kesnek tartotta a Triticale, ez újfajta kenyérgabona nemesíté­sére irányuló kísérleteket. Az ittlétre szánt idő már rég letelt, de a beszélgetésnek alig akart végeszakadni. — Bízom a kutatókban — mondotta búcsúzáskor —, hogy rövidesen valóra is váltják szán­dékaikat. A jövőben még na­gyobb figyelemmel kísérem majd ezt a „csodálatos nö­vényt”. — A szakember munkájához — ez Kiss Árpád véleménye — az elért eredmények mellett azok elismerése, a buzdítás a további sikerekre is szükséges. Nem szóvirág, ha azt mondom, hogy a párt és a kormány fe­jének ez a közvetlen, baráti hangú biztatása újabb lendüle­tet visz a kísérleti tevékenység szorgos hétköznapjaiba. S vála­szul erre a bizalomra, talán nem is sokára jelenthetjük majd: Néhány lépéssel ismét közelebb jutottunk több éves kutatómun­kánk céljához. Jóba Tibor Ribizli Most már valóban itt a nyár. Nemcsak a naptár jelzi ezt, hanem az is, hogy a múlt pénteken két vagon ribizli ke­rült a megyei döntőbizottság asztalára. No, persze nem il­latos, zamatos, natúr formá­ban, hanem egy szerződéskö­tési vita tárgyaként. A Szövetkezetek Országos Felvásárló és Értékesítő Köz­pontja (SZÖVÉRT) ugyanis elrendelte, hogy a Szövetkeze­tek Bács-Kiskan megyei Ér­tékesítő Központja (MÉK) idén megtudnánk, hogy ki az orgaz­dájuk!. .. Vedd a kabátod, gye­rünk! — Hová rohantok? — szaladt ki Utánuk az őrnagy felesége a folyosóra. — Sürgősen meg kell látogat­nunk egy jó barátunkat. — De hiszen kész a kávé — csapta össze kezeit az asszony. — Legalább azt igyátok meg. Ditró kérdően nézett a pa­rancsnokára. Őszintén érdekel­te, vajon idehaza is olyan hajt- hatalanul szerez érvényt aka­ratának, mint a szolgálatban. Ez a fürkésző tekintet aligha­nem főszerepet játszott abban, hogy az őrnagy határozottan rázta meg a fejét. — Nem. Majd ha visszajöt­tünk. És ez a kurta „nem” mentette meg Hókai Felicián nyugdíjas bérszámfejtő és Muki névre hallgató daxlija életét... A két barát negyedóra múl­va valóban ott volt az előtt a bizonyos Kokilla utcai bérház előtt. Versenyezve, mint a gye­rekek, úgy szaladtak fel az első emeletre. Az ajtó előtt döbben­ten torpantak vissza. Szinte egyforma fintorral szimatoltak bele a levegőbe, összenéztek. Szó nélkül is megértették egy­mást. A csengővel nem is kí­sérleteztek, hanem teljes erő­vel nekivetették vállukat az aj­tónak. A második lökést már nem bírta el a zár. Nyelve re­csegve szakadt ki, és ők ketten bezuhantak az előszobába. Itt még töményebb volt a gázszag. A köpcös, aki ismerte a járást, zsebkendőt nyomott a szája elé, és berohant a konyhába. A tűz­helyhez ugrott, elzárta a csapo­kat, és egy konyhaszékkel be­törte az ablaküvegeket. Közben a bajtársa már vonszolta is ki­felé az öregurat a lépcsőházba. Ott lefektették az őrnagy köpe­nyére, s aztán Ditró még vissza­szaladt a tacskóért, és kihozta azt is a friss levegőre. Egy perc­nél nem hosszabb idő alatt ját­szódott le mindez. A nagy zajra felboly dúlt a ház. A folyosón tolongott min­denki. Gyors telefonálás nyo­mán rövidesen a mentők is elő­kerültek. — Súlyos gázmérgezés, tompa tárgytól eredő erős ütés a fej hátsó, nyakszirt feletti részén — közölte az orvos a rendőr­tisztekkel. — Ha negyedórával később találnak rá — feltétlen exitus. így még van némi re­mény. (Folytatása következik.) a többi között vásároljon fel, majd szállítson el a Budapesti Hűtőház címére két vagon ri- bizlit. A kijelölés alapján a MÉK el is készítette szállítási szer­ződéstervezetét a különböző gyümölcsféleségekre, a ribizli rovatba azonban ezt a — nem túl biztató — mondatot je­gyezte: „Áruhiány miatt szál­lítását nem vállaljuk.” Köztudomású, hogy a mire­lit ribizli kedvelt csemege a határon túl is, kifogást viszont mélyhűtés után sem lehet ex­portálni. Valószínűleg ezért nem nyerte el a „lyukas” szerződés a hűtőház „tetszé­sét”. De mi az akadálya annak, hogy a MÉK felvásárolja és átadja a két vagon ribizlit. Egyszerűen az, hogy ilyen gyümölcsöt széles e megyében csak jelentéktelen mennyiség­ben termesztenek. A vita, mint mondtuk, a döntőbizottság elé került és az elmúlt pénteken megszületett a „salamoni” végzés: A bizott­ság levélben megkeresi a SZÖVÉRT-et és arra kéri, szí­veskedjék állást foglalni a kö­vetkező kérdésekben: / A MÉK valóban képtelen-e felvásárolni a ribizlit? Ameny- nyiben úgy találja, hogy kép­telen, szíveskedjék közölni, ki­fogja szállítani a hűtőháznak az árut, Nem akarunk jóslatokba bocsátkozni, de miután felvá­sárolni azt ami nincs, teljes­séggel lehetetlen, úgy véljük, hogy — kénytelen-kelletlen — a SZÖVÉRT is hasonló értel­mű választ szíveskedik adni majd, és másik megyét jelöl ki az áru szállítására. Ezt viszont megtehette vol­na a döntőbizottság közbenjá­rása nélkül is. Békés Dezső

Next

/
Thumbnails
Contents