Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
Kiss J. Zoltán: Vasgyát. EQY KÉPKIALLÍTAS MARQÓJARA Az angol Turner, Constable, a francia Manet és impresszionista társai, valamint a nagyszerű magyar elődök: Barabás, Zichy, Edvy-Illés, Vaszary, s a legújabbak nyomán — Kiss Zoltán és Fuchs József is megmutatják műveik hatásával, hogy a tónusváltozatosság, va- lőrskála és mélység az akvarel- Jista keze nyomán is elérhető, s bizonyos témák és festői elképzelések céljaira szinte speciálisan csakis ez a megjelenítési mód alkalmas. A Balaton mindkettőjük számára nagyszerű akvarelltéma. Kiss Zoltán Balatonja megláei fiatalok hangjától zengett az erdő. A csendes Holt- Tisza-ág megtelt vidám zsongással, kacagással. Lányok sikongattak, fiúk rúgták a „bőrt”, az öreg ladikoknál sorba álltak a várakozók, a hatalmas tölgyek árnyékában családok táboroztak le, kiterítve a hazulról hozott rengeteg elemózsiát. S az italos sátraknál is nagy volt a tolongás. Az enyhe mámort adó serital hordószámra folyt a csapokból. Távolabb a kondé- rok alól kanyargóit elő a fehér füstfelhő, s a pirosán fortyogó lé, a leölt birkák inait marva, csodálatosan jó illatokat lehelt a sok mozgástól kiéhezett emberek felé. A Vörös Csillag Tsz asztalánál már a negyedik kört fizette valaki. Halk szavú fiatalember intett időnként a kiszolgálónak, s ha kiürültek a korsók, csak felmutatta az ujját, jelezve: Ismét megtölteni! De már megteltek az emberek is. Lassan szétszéledtek, s a fiatalember, aki nem ivott, csak rendelt, egyedül maradt. Én is szedelőz- ködtem, hogy megjáratom elpihent tagjaimat, amikor odaszólt. — Siet? Nevettem. Hova sietnék? Itt senki sem siet, mindenki ráér. Legfeljebb az örömöket, a vidám szórakozást habzsolják a fiatalok, de én már inkább pihenek és sétálgatok. — Elkísérhetem? — Tessék! — mondtam kicsit kényszeredetten, mert untam már a lármát, csendre vágytam, s gondoltam leheveredek majd valahol. De hát úgy látszik ez a fiú beszélgetni akar. Vajon mi nyomja a begyét? Biztosan valami panaszos história. No, csak ki vele! Bíztattam magamA kecskeméti múzeumban az elmúlt két héten át szivesen látogatott, s igen komoly kritikai értékelésre is méltónak bizonyult kiállítást láthattunk és élvezhettünk. Kiss J. Zoltán és Fuchs József festőművészeink akvarellképanyaga a fővárosi sajtó, a hivatott műbírálóinak érdeklődését is fölkeltette és jelentős elismerésre késztette, örömmel állapíthatjuk meg a sikert, amely újabb bizonyítéka a kecskeméti haladó szellemű alkotóművészet virágzásának — s annak, hogy ez nem provinciális jellegű, hiszen a pesti sajtósiker mellett még külföldi kulturált „képlátók” részére is hatásos élményt jelentettek ezek a tiszta, fényes, életörömöt árasztó s üdeségük- kel annyira lírai, modem har- móniájú, rutinos, de eleven és értelemre, érzésre egyaránt közvetlen hatású vízfestmények. A kínaiaknál és a japánoknál már hosszú évszázadok óta magas értékűvé fejlődött technika az akvarellfestés, amely — mint az új esztétikai könyvek is hangoztatják — minden tekintetben egyenrangú más festői technikákkal. Ennek a szép kiállításnak, Kiss Zoltán és Fuchs József összesen 44 képének, japán vendége is volt, aki szinte otthon érezte magát a lágy, finom, foltszerű ábrázolások között és meghatott örömét beleírta a vendégkönyvbe is. Ugyanilyen meleg elismerés hangzott el L. Nestor professzor román akadémikus szavaiban is, amit szintén a vendégkönyv tanúsít. Fuchs József: Udvar. Egy vén paraszt kapál Egy vén paraszt kapál a kertek alján hol lombot ráz a bodza és a meggy, néha megáll, körültekint a tájon, mely délibábos hőségben remeg. Ki tudja hány és hány nyarat kapált át kenyéren, hagymán, viziciberén. hány káromkodás szakadt ki belőle, ha végképp elhagyta már a remény. Hány izzó nyár cserzette homlokára a már feloldódott gondok jelét, míg délcegségét megtörte a birtok, mint vad szelek az érett jegenyét. Hány értelmetlen hajnal adta kézbe, az ő kezébe a csorbult kapát, s ha megkondult a tél üvegharangja a kilátástalanság szinte fájt... Kapál, kapál. A nyél kopott göcsörtjén megejtő lágysággal simít keze, s a dűlőúton csillogó biciklin egy kisgyerek tart épp erre fele. Ebédet hoz, s ő térde közé fogva kanalazza a párolgó levest s míg beszélget a gyerekkel, léikében megindulnak az öröm-gleccserek. Körülöttük az emberarcú tájon a munka és a béke rák tanyát és felkacagnak az utak, a dombok, * a fényben álló óriási fáfc Gál Sándor lenne, Körösi utcája, s a „flott” könnyedségű Nagymarosi utca, vonaltechnikájával, eleven foltjaival, bátor egyszerűségével, a Női fej, a Presszó, a Kertben — mind a nem öregedő művészet örökké friss kolorizmusát hirdeti. önarcképének éles, mély értelmű, harmonikus vázlata Holló László híressé vált ilyen tárgyú műveire emlékeztet. Lenin- városa, a Gyári udvara példás ökonómiával skicceit grafikák. Fuchs József bágyadt fényű őszi Balaton-partja Egri József képeire emlékeztet. Esős táján könnyen „nehezedik” a fülledt atmoszféra, a Veszprémi háztetőkön fénylik a levegő, ugyanígy a Tiszai áradáson és a Füzesen is. Mindezeken a festő szívének megkapó bájt árasztó gyengédsége lebeg — s talán leginkább ez adja meg egyéni vonásait. Fuchs az óvónőképző tanára, s így elmondhatjuk, hogy ebben a mintaintézetünkben kitűnő kezekben van a képzőművészeti nevelés. Mindkét művészünk oeuvre- jét jellemzi a műgond és a művészi ízlés, amely szélesebb néprétegek számára is alkalmas nevelő tendenciát jelez. Képeik a legmodernebb berendezésekhez is illő, hangulatos dísztárgyak. _ Simonba György ban. Hanem ő nem sietett. Már vagy háromszor kerültük meg a vadászházat, s lesétáltunk a Holt-Tiszához is, amikor nagy nehezen kibökte: — Megöltem egy lányt! Azt hittem tréfál. Mosolyogtam, de aztán arcomra fagyott a kedélyes vonás. A szeMár késő méböl láttam: Nem tréfa ez. Leültünk egy fatönkre, egy kicsit távolabb, a lehajló fűzek alá, ahová csak foszlányait hozta el a szél a kirándulók hangos vígságának. Lassan megeredt a szó. — Mindig a gépeket szerettem. Már iskolás voltam, amikor odasettenkedtem a motorok, traktorok, autók közelében. Mindegy volt, csak gép legyen. Pedig apám még a lovat kedvelte. Bolondja volt a szép lovaknak. Ilyen bolondéria költözött belém is. Ha én egyszer felülhetnék a szövetkezet Ze- torjára! Három évet húztam le a falusi motorszerelőnél. Elhiheti, hogy mindenfajta géppel akadt dolgom. Alig vártam, hogy felszabaduljak. Aztán beállítottam a tsz-irodába. Ismertek jól. Apám fogatos volt, mindig becsületes ember. Nekem se kellett ajánlólevél. Beosztottak segédvezetőnek. A nyár jött, kellett a munkáskéz. Egy hét múlva már felváltva vittük a vontatót. Senki se kérdezte, van-e jogosítványom. Pedig nem volt. Beiratkoztam ugyan a tanfolyamra, de a vizsgának még nem jött el az ideje. De azért vezettem. És nem is rosszul. Meg voltak velem elégedve. Éppen ez volt a baj. Egy kicsit elbíztam magam. Korai volt az elbizakodottság. Ez kiderült rövidesen. Megállt a beszédben, mély lélegzetet vett, mint az úszó, aki víz alá merül, s csak aztán folytatta: — A tanya, ahol lakunk, közel volt a munkahelyhez. Közelebb, mint a tsz központja. Megengedték, hogy a géppel oda álljak be éjszakára, ezzel is időt spórolunk. Ez volt a másik hiba. De még akkor nem sejtettem. Vidám fickó voltam, fü- tyürésztem, danolásztam, azt hittem enyém a világ. Tetszettek a lányok is. S én is nekik. Vagy csak tréfálódtak velem, hem tudom. Ica volt a legpaj- kosabb, folyton a szemem közé nevetett. „No, te híres! Fogadjunk, hogy nem mersz magad mellé venni a Zetorra!” — így évődött, kötözködött. Egyszer aztán intettem neki, hogy ugorjon. S felkapaszkodott mögém: Szabálytalan volt, de a virtus. Meg a lány évödése. Felforralták a véremet. Gyöngyözni kezdett a homloka, amikor idáig ért a történetben. Gyűrött fehér zsebkendőt vett elő, azzal törölgette az izzadságot. — A nyárfáknál, a kanyarban, sosem felejtem el, lassítottam, majd az egyenesben rákapcsoltam. Csak a sikoltásra néztem hátra, de már késő volt. Icán keresztülment a kerék. Még reménykedtem. Irány a posta. Telefon. Jöttek a mentők. Kórház. El se jöttem, amíg ki nem szólt a nővér, hogy ne várjak tovább. Ica meghalt. Haza se mentem. Nem mertem volna a szülei elé kerülni. Szép lány volt. Eladósorban. Ha nem is nekem szánták, de arra gondoltam, éppen úgy lehetett volna az enyém is. Megöltem volna, aki ilyet tesz vele. A rendőrségen kötöttem ki. Letartóztattak. Hathónapi vizsgálati fogság. Keservesen hosszú idő volt. Jöttek a látogatók, az anyám, a nővérem. Sírták, és én nem tudtam a szemük közé nézni. Aztán a tárgyalás. Nagyon embersége® volt a bíró. Emberséges? Gyűlöltem akkor. Miért hoztak fel mindent a mentségemre. Hogy a tsz-vezetők voltak hibásak, mert megengedték, hogy gépre üljek. Meg az is szabálytalan volt, hogy hazavittem a vontatót. Ezt is ők engedték meg. Meg a fiatalságom, még okulni fogok ... Kiáltani szerettem volna, hogy Icáról beszéljenek. Icáról, aki nincs többé, akinek a mellén keresztül ment a kerék. S akinek, tán már az ősszel a kézfogója lett volna... Három évet kaptam. De az ügyész súlyosbításért fel- lebezett. A következő tárgyalást még nem tűzték ki. Addig is szabadlábra helyeztek. A tsz meg kérvényezi, hogy munkával tölthessem le a büntetést. Mondja, van ilyen? És van értelme az egészének? Ennek a szaladgálásnak. Vagy csak azért, hogy magukat mossák. De hiszen már késő ... Hamarébb kellett volna. Sokkal hamarébb .;. Mint egy vénember, fáradtan állt fel a fatönkről. Mesz- szire bámult, mintha semmit se látna a körülöttünk zajló életből. S engem sem vett már észre. Nem is törődött velem. Elmondta, ami nyomta a lelkét. Mintha vezekelni akarna és szét akarná kiáltani mindenkinek: Vigyázzatok, emberek! És most magába roskadt újra, mert nem tud szabadulni olyan könnyen a kínzó tehertől. Szinte lábujjhegyein lépdeltem odább. Aztán leheveredtem a fűre, távol az emberektől. Ez a szomorú történet sehogyan se ment ki a fejemből. F. Tóth Pál g*g fretsoaálatojfr / , MÓKÁTOK Tizenhatodik fejezet ÖRÖM — BANAT — REMÉNY — Ilyen hírrel mindig szívesem látott vendég vagy — rázta meg az őrnagy Ditró kezét. — Sherlock Holmes kismiska hozzád! Aranka! — kiáltott a feleségének. — Géza van itt. Főzzél nekünk egy jó erős feketét. Jó? És hozd be, légy szíves, a névnapi dáridóból megmaradt törkölyt is. Ünnepelünk. Aztán izgatottan fordult ismét a köpcös nyomozóhoz. — Eszerint az öregúr nem is sejtette, hogy mekkora port vert fel a Mukátocával? És hogyan jött rá erre a biorezgésre, vagy micsodára? Mi a magyarázata a test nélküli alakoknak? Miként tudja megcélozni azt a pontot, ahová a televíziós ké- , szülékre heveim a Mukátnrká. pékét? Miért nem szabadalmaztatta a találmányát? Ditró szokásától eltérően — röviden, tömören tájékoztatta felettesét. Még’ a tacskóról is mindössze annyit mesélt, hogy csodaszép, okos kis állat, a ko- torékborzebek csoportjába tartozik, és a lábai is csak azért görbék, hogy ügyesebben áshassa ki a rókát odújából. Ettől a kitérőtől eltekintve, a friss élmény hatása alatt, valóban a lényeges dolgokra korlátozta beszámolóját. Nem feledkezett meg az opálfényű rudacskákról sem. — De hiszen ez óriási! — ugrott fel székéből az őrnagy, és lelkesülten rohant fel s alá a S7nháhaa — fcor.n u tásban, felfogásban, frisseségben igazi karakteres vízfestmény, Esős utcája mintha magyarrá lényegült párizsi élmény
