Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
S zép Sándor ötvenesztendős, magas, erőteljes szövetkezeti paraszttal a nyáron találkoztam egy alföldi falu italboltjában, ahová a szűnni nem akaró hőség elől menekültünk. Sándor azzal tűnt fel nekem, hogy két hosszúlépést rendelt egyszerre, gyorsan egymás után felhajtotta és távozni akart. — Egyszerre két pohárral is? — kérdeztem tőle, hogy valahogy szóra bírjam. Elkomorodott, fenyegető harag vetett árnyékot homlokára. Aztán elnevette magát. — Sokáig szomjaztam. Van pótolni valóm. Négy évvel ezelőtt kezdődött Szép Sándor különös históriája. Azelőtt nem volt nevezetes ember, hacsak nagy testi ereje és Amerikában élő öccse iránti rajongása miatt nem emlegették. Négy évvel ezelőtt is úgy látszott, hogy Sándor azt teszi, amit a többiek. Aláírta a belépést, igent mondott a szövetkezetre. De dolgozni nem ment. Hiába nyaggatták, fenyegették, ígérgettek neki, nem és nem. Konokul hallgatott, tette okát nem árulta el senkinek. Azt rebesgették róla, hogy naphosz- szat otthon ül, legfeljebb a hízókat eteti, s a kertet kapálja meg. Mások úgy tudták, hogy orvvadászatra adta fejét, s míg az új tsz tagsága a mezőn nyű- gölődik, Sándor friss vadpecsenyén él. S azt is elnézte, hogy a felesége szorgalmasan dolgozott, gyűjtötte a munkaegységeket. Sándor kerülte az embereket. Tehette is, mert nem a faluban, hanem a tsz-tanya szomszédságában, az úgynevezett Erdőháton lakik. Egyetlen egy esetben jelent csak meg a közös munka színhelyén, hogy tanácsot adjon és figyelmeztesse jó barátait. De ez az egy eset nagyon emlékezetes maradt. A tsz tagsága éppen azon vitatkozott, mit kezdjenek az Erdőhát közelében rogyadozó öreg pajtával. A többség a lebontást javasolta, mondván, az épen maradt gerendákat jól felhasználhatják az építkezésnél. Voltak olyanok is, akik nyári csirkefarmot akartak ott berendezni. Ebbe a vitába rohant bele Szép Sándor. — Hagyjátok meg a pajtát emlékeztetőnek. — Mire emlékeztessen? — kérdezte Tóth Károly, aki Szép Sándor legjobb barátja volt. — Majd meglátjátok, hogy ez a rozzant épület is túléli a közöst — emelte Sándoi* magasra a hangját, hogy a jóslatot mindenki hallhassa. A kétkedő, múltjukkal vias- " kodó emberek döbbenten hallgatták Sándort. Sokan saját aggodalmaikat hallották viszont szavaikból. — Nem adok neki ezer napot! — ütötte tovább Szép Sándor a vasat. — Ezer nap? — kérdezte Tóth Károly. — Honnan veszed ezt az ezer napot? Sándor viaskodott, hogy kimondja-e, de a várható diadal kimondatta vele. . — Az öcsém írta. Eiesenhower nem engedi, hogy így maradjon. Tóth Károly felkacagott. — Ne marháskodj már, Sándor, te elhitted ezt? Tóth Károly tovább kacagott, de akadt olyan a vitatkozók között, aki komolyan vette Szép Sándor szavait. — S te mit csinálsz addig? — kérdezték tőle ezek. — Kiböjtölöm valahogy — válaszolta ő fölényes magabiztossággal. — Nem félsz, hogy hosszú lesz a böjt? — kérdezte Tóth Károly, fejét csóválva barátja esztelenségén. **• Ezer nap? — hangoskodott Sándor. Tudod, hogy szeretem az italt, de fogadok, egy korty bor nélkül is kivárom. I gy történt, hogy Szép * Sándor fogadott Tóth Károllyal: Nem lép be a kocsmába, amíg vissza nem fordul a világ. Tóth Károly csak legyintett a fogadásra, a lómon-. dott samt mm hatástalanul. A pajtának legalább is megkegyelmezett a tagság. Nemcsak a csirke miatt, hanem azért is, hogy kiderüljön, valóban túléli-e a közöst. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? Tavaly tavasszal már alig emlékezett valaki a Szép Sándorral kötött fogadásra, bár az ezernapos határidőből talán 30 nap sem hiányzott. A nagy munkában kisebb gond is nagyobb volt annál, hogy valaki NAP M a három évvel ezelőtti butasággal törődjön. De egy éjszakai vihar mindent gyökerestől felforgatott. Feltámasztotta az eltemetett fogadást is. A vihar május végén zúgott el a falu felett. Villámok, mennydörgés kísérte, és olyan bolond szél, amilyen nem volt emberemlékezet óta. A falu népe a házakba menekült, s az ablakon át leste az elszürkült világot. Talán félóráig tartott a dübörgés, s már-már úgy látszott, vége az ítéletidőnek, amikor a villám újra félelmetesét lobbant, a nyomában támadt dördülés szinte kifordította sarkából a földet. Utána néhány percig néma csend ült a falun. De a csend valóban csak néhány percig tartott. Ijesztően felzúgott a félrevert harang, s az utcára tódulok sokasága lármázva adta tovább a hírt: tűz van a tanyán! S valóban, a távolból jól látszott az ég felé törő fekete füstfelleg, s a fel-felpattogó szikraeső. | egindut a versenyfutás a tűz fészke felé, és hamarosan kiderült, hogy az öreg pajta ég. A hosszú, rozoga épület lécvázas nádtetejét ropogva falták a lángok, s a közelben lapuló mezőőr az átélt ijedtségtől dideregve beszélte el, hogyan csapott a sistergő villám a düledező épületbe. Az oltáshoz loholó csapat már-már megtorpant, hogy visz- szaforduljon, hiszen mindenki látta, milyen hasztalan erőlködés volna szembefordulni a lángokkal. Egyetlen kút volt a közelben. mire abból telemernék a faluból cipelt vödröket, úgyis hamuvá omlana a fáklyaként lobogó deszkabódé. De egyszeriben félelmetes látvány állította meg az emberek futását. A szürkületből a gomolygó füstön át látták, hogy valaki kétségbeesetten rohan az égő épület felé, s a magával cipelt hosszú rúddal dühösen fenyeget valami láthatatlan ellenfelet. S mielőtt még a falusiak felocsúdhattak volna, az ismeretlen árnyalak belerohant a tűzbe, a szikratengerbe, s amint a szél néha-néha elfújta a füstöt, a körülállók láthatták, amint dühösen. s szinte eszét vesztve csapkodta a futkározó lángnyelveket. C1 onnan! El onnan! Kiáltot- ták többen is a megháborodott ember felé. De az rá se hederített a veszedelemre, mind nagyobb elszántsággal folytatta esztelen küzdelmét. S csak ekkor futott el végre szánalmas harca színhelyéről, amikor a pajtát félig már felfalta a tűz, s az elvásott tartógerendák ösz- szeomlottak. Akkor derült ki, hogy a füsttől krákogó, merő korom ember Szép Sándor volt, aki az ezer napra fogadott. Másnap alkonyaikor meglehetősen szép számú vendégsereg gyűlt öss2» a kocsmában, és sokféle változatban megbeszélték az előző napi tűzesetet. A beszéd középpontjában Szép Sándor állott, a felelevenített, fogadás, az ezer napra szóló jóslat, mely idő alatt Szép Sándor szerint a közös élet sorsa beteljesedik. Sokat beszéltek a nagy kétségbeesésről is, melyikei Sándor a tűzzel visakodott. Találkozunk! Énnekem rangot nem adott a múlt, sem a jelen, — jöttem, mint jöttek milliók együtt, gyalog, velem! Hivalgó reklámfényeket hagytunk utunkon el, — minket egy csillag vezetett tovább, előre, fel! Gyúltak ki, s hunytak új nevek, jelek, — mi csak megyünk, az öt világrész útjain hömpölyög menetünk! Találkozunk! — Por s füst fia: egyszer mind odafenn, testvériségünk ormain, hol csillagunk delel! Csordás Nagy Dezső Vlagyimir Szoszjusa KIT FÉLREVERT HARANQ HÍVOTT ROHAMRA ÉJJEL... Kit félrevert harang hívott rohamra éjfel, ki meg nem torpant, hogyha ágyúzo.t a gaz, ki előtt vérpipacs hullott a hóba széjjel, örök testvéren az, Mert az hazájáért, forró szívvel szeretve, hű társak oldalán vívott bősz harcokat, vas robbanása közt, vörös zászlóit követve, mint hű fia haladt. Ki kalapáccsal vagy hős földalatti tettel hazája üdvéért, s hogy győzzön az igaz, vagy kertben réten, szép virágok közt esett él, örök testvérem az. Mert új világot épít ő, egy szebb jövendőt, hatalmas épület, a csillagokig ér — s abban nem lankad el a hazaszeretet, sőt ezentúl mindig él. Ki láncraverve nyög s bilincsét széjjeltépi, ki felkel térdéről, mert űzi ősi dac, ki semmi önkényt nem tűr, nem hajbókol néki, örök testvérem az. Mert ő is ott halad, ahol mi egykor küzdve, hogy éppoly messzire juthasson, mint mi most, s ne csapjon égig a gyilkos tűzvészek füstje, a föld ne tűrjön el tűzvészt, csapást, gonoszt... Testvéreim! Aki emberre népre, földre bilincset verne és parancsot osztogat, ki embervért ajánl fel aranyért — örökre ellenségünk marad. Mert csak sötétet hoz, mert gyűlöli a népet, egész valójából árad a gyűlölet, vele a mi utunk — szabadság, boldog élet — közös sosem lehet. óh, társaim, Kezünk s nézésünk forrjon össze, mi háborút, véres lidércet nem hagyunk! Bár elválaszt határ, hegy, óceán — örökre mind testvérek vagyunk! Radó György fordítása Cjpürödjünk fenne nwsohjában... Karikázó, huncut szelekkel ajándékoz a nyüzsgő május, sugárzó fények gyújtópontja, zengő színek tükre a város. Megyünk az ujjongó menetben együtt, a váltad átfogom, és nem merengünk, nem tűnődünk poros, elfoszlott átkokon; évszázadok gyilkos haragja oly távol tűnt, oly messze van: ringunk a zsibongó tömegben sorsunk köszöntve, boldogan. Hisz csillagokig ér az ember, s bölcs számvetések mérik gondját, csomóba fogott értelemmel szabja útját a bizonyosság. Meséknél több: előre látjuk holnapba nyúló lépteinket, s mint édesanyánk pillantásragyog reánk a szép tekinte amit a hószín-szárnyú Béke, a leghűbb angyal küld fölén’ Fürödjünk termő mosolyában és tápláljuk e büszke fényt! Jóba Tibor Te, gyermekkorom álom-boltosa Régi, értékűket veszített bankjegyekké válnak a szavak, ha rólad próbálok verset írni, mikkel szépséged kifizetni nem szabad. S te elfogadod: mosolyodért, csókodért, s mindenért, amit ez a nagy világ nem tud megadni, s te megadod. Te vagy a legjobb boltos a világon: iyermekkorom álom-boltosa: megyek hozzád, s néhány rossz, régi pénzért megtörnöd zsebeimet ezüstpapírba csomagolt, csillogó boldogsággal. Bodó Sándor Rabindranath Tagore: ANYASÁG Május első vasárnapja: Anyák napja. — Honnan jöttem? kérdezte édesanyját a gyerek. — Hol szedtél fel engem? Az anya keblére vonta magzatát, majd köny- nyes mosollyal szólt: — Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy. Jelen voltál játékaim babáiban és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan. Házunk istenségében is téged tiszteltünk. Éltél reménységeimben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is. Otthonunk hallhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta. Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte. Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt. Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem. Arcodba nézek és megfoghatatlan érzés tölt el: Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél. Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen. Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét. Boldog Balázs fordítása Ahtfgf sző sndi Rdt az Sszszeomlott, elhamvadt pajta va- ! lóságos szimbólummá nőtt a be- ! szélgetők előtt, akik kíváncsian ; találgatták, vajon mit tesz Szép ; Sándor ezek után. M em kellett sokáig vár- ; ™ niuk. A tanya felőli ka- ; nyárodéban feltűnt a nevezetes ! ember magas, erős alakja. Ki- ' csit tétován nagyon is komótos ; léptekkel tartott a kocsma felé, ; de amikor észrevette, hogy fi- ! gyelik, meggyorsította lépteit. ! magabiztosan, látszólag nyűgöd- j tan lépett be a kocsma ajtaján. < Bent megszeppent egy kicsit. < Zavarta, hogy minden tekintet < őt kutatta, s főképpen a hirte- { len támadt halálos csend miatt nyugtalankodott. Köszönt, majd < leült egy hosszú asztal végében, anélkül, hogy rendelt volna valamit. A kocsmáros sűrűn for- S dúlt a poharakkal, de Sándorra rá se hederített. Emberünk jó í néhány percen át némán tűrte j a mellőzést, végül azonban fel- ) fortyant benne a harag. 5 — Én talán kutya vagyok? \ A kocsmáros ijedten nézte a < nekivörösödött embert, hirte- í lenjében válaszolni sem tudott, j Tóth Károly felelt meg helyette, s — Hiszen te nem ihatsz. Te < megfogadtad, hogy amíg... > — Elég legyen! — csapott az ' asztalra Szép Sándor. Csend lett. Az italozók ijed- ! ten nézték a haragvó ember ; hatalmas kezét. De más történt, ; mint amire számítottak. Szép : Sándor haragja a csapás után 1 elpárolgott. Szégyenkező, szinte I kisfiús mosoly jelent meg a szá- ; ja szegletében. — Innom kell a tegnapi ije- ! delemre, mert megfulladok — ! rnondta csendesen. Rendelt ma- \ gának és a többieknek is. A zt mondják, már másnap j jelentkezett az elnöknél, < dolgozni kezdett, s azóta sincs ! ellene semmi kifogás. De az ! ezer napot, s az égő pajtát nem J tanácsos előtte szóba hozni. Még < a háta mögött sem. Kékesdi Gyula
