Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

flfúveloflés

Két szent szilva

Vasnyeregben ülve, jókedvű legényeik tereitek a traktorparipákat. Szőkén ringó tájból borsószedőleányok énekét hozta a simogató szellő.

— Tudják is ők, milyen volt hajdan itt az élet, a béresek élete. Amikor hajnali kettőkor zokogott a cselédharang, cammogtak az álmos bivalyok avo- nyító szélben. A béresfeleség munkában rokkant vállára emelte a félzsák búzát és vánszor- gott a csapkodó őszi esőben a malomba őröltetni, hét kilométert gyalogolt, ennyit vissza. A gyerekek a trágyadombok körül vakargatták ótvarukat, vagy őrizték a kasznár kocáit.

— Nem tudják a mai fiatalok, mi az alázkodás, az éhezés, a gerincroppantó mezei munka. Most mindent gépek végeznek, gép vet, arat. — Ezekkel a gondolatokkal karikázott biciklin Szőke Gábor, a hajdani bére» gyerek a földekről a tanyaközpont felé. Szívében keserű emlékek sajdultak, ha a múltra gondolt, mezítlábas édesanyjára, gyermekkorára. Nagyot fordult azóta a világ. Az ő világa is.

Az iroda előtt Lajos bácsi, a tsz állatgondozó brigádvezetője köszöntött rá.

— Valami szalajtott agronó- musféle várja, elnök elvtárs — mondta.

Bent fiatal leány verte az írógépet, csak úgy géppuskázott.

Sovány, ötvenkörüli férfi emelkedett fel a székről, amikor belépett a fiatal elnök. Kifakult, vásott lódenkabát lógott az idegenen, agyomjyűtt, szakadozott aktatáskát fogott. Meg- haiolt alázkodón, félszegen.

Ez a barna, napszítta arc, majdnem cigányos. Első pillantásra ismerősnek tűnt Szőke Gábornak. Valahol látta, igen, sokszor látta ezt a füstös arcot.

— Segédagronómusnak, vagy bármi beosztásban ..; — ajánlkozott halk szóval.

Ez az arc, a bozótos szemöldök. Vizsgálgatta messzi pusztába révedő egykori béresfiú szemeivel Gábor. Őszülő bajusza akkor még szénfekete volt, levesbe csüngő harcsabajusznak mondták a béresek. Igen, emlékszik már...

És elmondta, ért a gazdasághoz, a földhöz, az állattenyésztéshez, hiszen nem csinál ebből titkot, intéző volt valamikor.

Háború előtt a szenttamási uradalomban.

— Szenttamási uradalomban?! — kapta fel fejét Szőke Gábor. Pillanatok alatt forró izgalom remegett egész testében. Igen, most már bizonyos benne, nem kétséges. Ez a magas homlok, a kopaszodó fej, s azok a bozontos-szúrós szemöldökök. Nem felejtette soha.

Derengett már a múlt, az a messzi nyár. Az a soha el nem felejtett nyári délután .. .

A lélek filmje peregni kezdett.

Aznap a tanyában maradt, alig tizenhárom éves volt akkor. Nem hajtották ki tengerikapálásra, mert igen nagyon megmarta bal lábfején egy mérges tövisbokor, valami megfertőzte, csúnyán megdagadt, nagy

piros pipacs égett rajta.

Délután kisántdkált a cselédtanya elé, ott kucorgott faltövön. Arany hajú nyár volt, méhek énekeltek a kert fáin. Idehallatszott a béresek kiáltozása. Nézte hogyan cikáznak, röpdösnek a fecskék, milyen jó a madaraknak, oda szállnak ahová akarnak. Majd a galambdúcnál álldogált, a galambok leereszkedtek, szelíden közelébe tipegtek. Ismerték. Aztán élvetődött a kertekhez, a szilvafák alá. Ezüstharmatosan kéken hintáztak a szilvák a megleb- benő lombok között. De nagyon megkívánta, éhes volt. Körülpillantott. Senki. Milyen gyönyörű nagy szilvák! Nékik nincsen szilvafájuk, még egy árva akácoska se az alacsony, agyagpallós kis szoba előtt, ők soha nem esznek szilvát, pedig azt mondják a szilva a szegények eledele, jó az kenyérrel. Néha pudvás vadkörtét, ha lelnék az útszéli fán, ezt fosztogatják.

Szinte hallotta, úgy verdesett a szíve. És hirtelen felnyúlt, két szem szilvát sikerült leszakítania.

Ebben a pillanatban dobbant a föld, mintha forgószél kavarná, örvénylett a szürke por, nyerítve ágaskodott a fényesszőrű, büszke kanca. Szikrázott a levegő, lovaglóostor sistergefct, csattogott, a számtartó úr nyeregből oldalra dőlve suhogtatta dühödten, mint a mérgeskígyó sziszegett az ostorszíj. Csattant a fiú hátán, égő vörös csíkokat tépett arcán, nyakán.

— Szilva kell neked, te nyomorult íajzat! ... te rühes kölyök! ... te éhenkórász!... — ordítozta megvadultan a táncoló ló hátán.

— Majd adok én neked szilvát te csavargó!... lopni a másét! — az uraságét! — és ostorozta, verte ahol érte.

A megrettent fiú védekezni próbált, arca elé fonta két vékony karját, féllábon állva roskadozott, a fakó ing cafatokban lógott róla. felhasított szája- szélén piroslott a kiserkent vér.

A tajtékos paripa oldalába sarkantvúzott a számtartó, a kanca felágaskodott, elülső lábaival csapkodott, mintha agyontioomi akarná a fiút.

— Jaj, édesanyám! — sikol- tott a szerencsétlen gyerek. Aztán összeroskadt. Elterült a ló patái előtt. Homlokát megsebezte a patkóvas. folydogált a vér arcán végig, szomjasan elitta a forró homok, a patanyom.

Ezen az estén bivalyos-béres Szőke Andráséknál nem gyújtottak vacsoralámpást, a csillagokkal szótlanul virrasetották vizeslepedőbe csavart fel-felri- vó fiukat.

A meszelt irodafalon öreg óra ketyegett.

Ő az! ő az! — mintha ezt ketyegte volna.

ő az, aki agyonostorozott két szem szilváért, nem adott szekeret, hogy orvoshoz vigyenek a városba, ő az. aki elkergette apámat az uradalomból Szent Mihálykor. Gábor szívéről szó- talan rebbentek fel a szavak.

Előtte hunyászkodik most, állást esdekel. Ez a gőgös, kegyetlen nagy úr! Aki hajtotta, űzte a béreseket, pofozta a parasztokat. Mit csináljon most ezzel? Arcába vágjon öklével, ostort ragadjon, s azzal verje ki innét? Indulatok örvénylettek szívén, forró lett a feje, úgy érezte mindjárt megpattannak az erek a felgyújtott vértől, összeroppantaná ezt a csapdába esett úri fenevadat.

Pillantása az üvegkancsón pihent meg. Szivárvány halovány színeit varázsolta az átszűrt napfény egy papírlapra. Aztán a gépíróleányt nézte. Kék blúzán, a szíve felett rozmaring reszketett.

Nem, mi nem verünk, nem pofozunk senkit. Mi, olyan világot építünk, ahol etnberieség van. — Ezt gondolta. Meg azt, hogy ezt az embert nem ököllel, másképpen kell megtanítani: Hogy becsülje a népet.

Az ablakhoz lépett, nézett ki a fákra, a földekre, a kukoricás sárgán lángolt a távolban. Kék volt a gyűretlen ég és zengett a nyár. Édesanyja jutott eszébe aki ott a cselédtemetőben van elásva ecetfák tövén. Aki mindig azt mondta: Légy jó kisfiam, szeresd az embereket és az állatokat. Aztán apjára gondolt, fehérhajú, megnyomoro- dott apjára, aki csősz most a dinnyésnél.

Elérzékenyült. Mintha hirtelen pára hullt volna az ablaküvegre. Könnyű lenne most kidobni és ráuszítani a kutyákat.

Tépelődött, mint a bíró ítélethozatal előtt.

— Hogy is mondta Kádár elvtárs? „Aki nincs ellenünk, velünk van.”

így igaz. Így van ez most is.

Aki nincs ellenünk, velünk van.

Visszatért az íróasztalhoz. Nézte még ezt a szánalmas, megtört alakot. A nyomorúság, talán az éhezés verte ide.

A rollósszekrény tetején tálon szilvarakás kéklett. Leemelte.

— No, kóstolja meg számtartó úr . .. — és barátságosan elébe tolta a tál szilvát.

— Ha nem többet, két szemet.

Lukács Miklós

Vallomás a könyvekről

Talán tizennégy éves lehettem, amikor egy könyvnek a címe megbabonázott. „A nyiladozó emberi elme” — így hangzott a cím, s hogy miként került kezembe, nem tudom. Már az is, hogy „elme”, titkokat tartogatott nekem, hát még, hogy: „nyiladozó”.

Görög bölcsekről szólt ez a könyv, amit én minden titokra szomjas lélekkel újra és újra kézbe vettem, olvasgattam, persze anélkül, hogy akár egy mondatát is megértettem volna. Ezek a nevek: Anaxagorász, He- rakleitosz, Platon, Arisztotelész, Demokritosz és ezek a fogalmak: tér, anyag, idő, szubsztancia, atom, idea — mind idegenek voltak nekem és nem hagytak nyugodni. — Valami olyasmit éreztem, hogy ha ezeket a szavakat fel tudom fogni értelemmel, akkor egy csapásra kinyílik előttem titka a világnak.

Később is annyi, és annyi küzdelmes év után mindig így vettem a kezembe a könyvet: izgalommal, hogy újabb titkot tudok megfejteni, hogy valamivel megint többet látok, sejtek majd a világról, amit eddig nem tudtam még.

Ahogy vannak emberek, akiket néhány nap alatt ismerni vélünk, másokat viszont hosszú évek alatt sem értünk, így vagyunk a könyvekkel is: Az egyiket elolvastuk egyszer, megértettük, megismertük, de némelyeket újra és újra elő kell venni, ízlelgetni, fejtegetni, bontogatni tovább és mindig találunk benne újat magunknak, így tértem vissza néhány regényhez újra: Tolsztoj: Háború és béke, Thomas Mann: Varázshegy, Gogol: Holt lelkek, című regényéhez többek között. És sok drámához is: Ibsen: Nóra, Brecht: Kurázsi mama, Shakespeare: Hamlet, Csehov: Cseresznyéskert, Racine: Phedra, Lessing: Bölcs Náthán és sorolhatnám még tovább azokat a regényeket, drámákat, novellákat és főleg verseket, azokat a műveket, amelyeket nem elég csupán egyszer olvasni az ember életében. Legalábbis akkor nem elég, ha nyugodt lélekkel el akarjuk mondani: Ismerjük őket.

Szekér Endre kedves jó barátommal együtt Füst Milánnál, a súlyos beteg, agg Mesternél voltunk nemrégiben. Megható volt, amint olvasmányélményeiről beszélt. Van olyan könyv, amit nagy élete során annyiszor olvasott el újra, szinte könyv nélkül tudja (tucatszámra idézett a Karenina Annából például és a Copperfield Dávidból, két legkedvesebb rgényéből). — Azt mondta, hogy csak az elmélyült, alapos élvezettel való olvasás hagyhat bennünk maradandó élményt, mély nyomokat.

Ügy hiszem, ebben nagyon igaza van Füst Milánnak.

Vannak könyvek, melyeken elég csupán átszaladni. Olyan is van, aminek tökéletes megemésztésére egy élet kell. Ilyenek például: Goethe Faustja és Dante Isteni Színjátéka. És úgy gondolom, hogy Marx főműve is ilyen, a Töke.

Miért szólunk ilyesmikről mostan? Mert most van az ünnepi könyvhét. És száz és százezer könyvet vesznek az emberek, ahogyan ez nálunk már szokás. És el is olvassák a megvásárolt könyveket. Jogosnak tűnik hát, ha néhány percre elidőzünk annál a kérdésnél: Hogyan is közeledjünk a könyvhöz. A könyvhöz, amely már elidegeníthetetlenül a barátunk lett.

Varga Mihály

UTCAKÖVEZO

A forró szurok estére megalvad, lesíklik a kezekből a kő.

Jönnek fáradt csendek és nyugalmat visz haza az utcakövező.

Fütyörész és tiszta ingre vágyik, jókedvével engem is betölt, s mire elér háza kapujáig, kövek alatt elcsitul a föld.

Katona Judit

Az újságíró és a bölcs Áesopus fabulája

rZ)af eq ij izólamra

( Köröttem a esendben

' csillag lobban, rebben,

ringatózik fényességgel, áléit szerelemben.

Fák, patakok, rétek szememmel felnéznek, tűnődve velem pillantják meg a mindenséget.

Éji neszek szólnak, árnyak hallgatóznak: a szívemre, hegedűre illesztem vonómat.

Vihar Béla

A z újságíró a szín- “ ház sötét nézőterén ült és átkozta magát, hogy eljött megnézni a ki Uidja hányadik olyan komédiát is, amelyben — a műsorfüzet szerint — ismét a szakmáját képviselő figurával bonyolit- tatja össze és vissza a cselekmény szálát a szerző.

A zenekar rázendített egy vérforraló twistre, aztán felgördült a függöny és rövidesen megjelent a színen az „újságíró” is. Elegánsan és — a tehetséges fiatal komikus jóvoltából — gügyébben, mint a sok évi átlag.

Álnevet, álszakállt, álfoglalkozást öltött — csakúgy mint a korábbi darabokban — és kisfiús mosollyal tucatnyi közhelyet mondott a szocialista erkölcsről, a családi békéről, majd hosszadal- masan méltatta a dolgozó nők bájait.

A második felvonásban arról énekelt, hogy ö, Bumburnyák Ede, a

Korareggeli Hírharsona riportere mindent elintéz. Egyetlen cikkébe kerül és az öregedő gyárigazgató rádöbben már-már elfelejtett fér- ji kötelességére. Ha kell, kinyomozza, ki lopta el az író kéziratát, avagy leleplezi a kártyavetö nénikéket.

A harmadik felvonásban a botcsinálta újságírócska kecsesen beletáncolt a szubrett szíve közepébe, a jópofa öreg bárót beprotezsálta a tszcs- be agronómusnak, végül pedig megkérte a hősnő szép kis fehér kezét.

Végre lehullt a függöny. Az újságíró lent a nézőtéren megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát és szívében mély keserűséggel távozott.

Sokáig hánykolódott ágyában, mire elpihentek fájó idegei. Lidérces álmot látott: Sovány, szakállas aggastyán suhant be szobája nyitott ablakán, megállt a feje mellett, majd így szólt:

Aesopus vagyok fiam. Tudom mi bánt. Hallgasd meg kedvenc fabulámat, reggelre kelve gondold át jól és tudni fogod mit tégy. Íme á mese:

Az emberke egyszer faragott képet mutatott az oroszlánnak büszkén. A kép bátor lovagot ábrázolt, aki játszi könnyedséggel bánik el a sivatag urával. Az oroszlán nézte, nézte az ábrát, aztán elmosolyodott bajsza alatt és ezeket mondta: Ha én tudnék képet faragni, akkor nem a fajtámbe- li lenne alul — arra mérget vehetsz.

E

lmélkedj ezen fiam — mondta ismét a lengő szakállú bölcs és eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Az újságíró két nap két éjjel gondolkodott, aztán kivette rendes évi szabadságát és írt egy komédiát. A Homokhátsági Színkör igazgatójának küldte el. Néhány hónap múlva a következő választ kapta:

A darabot nem foB

gadhatjuk el. Szerzeményében ugyanis az újságíró komoly gondolkodású, pozitív figura, aki kizárólag értelmes dolgokat mond és logikusan cselekszik. A szálak össze és visz- sza keverését, nemkülönben a hátra szaHóval kombinált twist produkció előadását ön egy másik szereplőre a „színműszerzőre” bízta.

e kell látnia, hogy ez helytelen. Közönségünk az elmúlt évek folyamán hozzászokott, hogy a színpadon megjelenő újságíró — elnézést a kifejezésért — csak született gügye lehet. Az ön pozitív hősének okos szavai minden bizonnyal röhejbe fulladnának, nem hiszem ugyanis, hogy a sokéves beidegződés ellen sikerrel felvehetnénk a harcot.

Amennyiben darabját az ismertetett szempontok figyelembevételével átdolgozza, tárgyalhatunk az előadásról. Békés Dezső