Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-31 / 126. szám
Nemzetközi gyermeknap. 1964. (Diószeghy Balázs rajza.) már egyenesebb utakat csinálnak, meg hosszabbakat, mint az a régi volt, minek őrizgetni a kis ösvényt... C urcsa világ. Szétnyírbál- * ják az emlékeket. Még a keserveseket is. Hiszen itt húzattak el, ezen a homokos dűlőúton, minden esztendőben a gépek. A cséplőgépek. Négy ló, meg két bivaly húzta némelyiket, mégis elakadt. Szalmát és szárat raktak elébe. Még most is hallja az ostor suhogását, csattogását, a hajtők keserves szentségelését, amint pü- fölték a verítékben fürdő jószágokat. S az emberi veríték sem volt errefelé kevesebb. Lám, a szőlő alá is a két karja erejével forgatta a homokot. Ezt a Szaharát. öt év telt el, mire beültette, sövénnyel körülfonta, s egy kis vályogfalú viskót is esz- kábált rá. É s most eltűnik minden. Talán egy nap alatt. Ezek a lánctalpasok felfalják az egészet, mintha itt se lett volna soha. Még tán a szőlőtőkéket is alászántják. Mi az nekik. A kis ház biztosan sírni, nyöszörögni fog a nagy gép súlya alatt. De az is lehet, hogy csak roppan egyet. Sikoltani sem lesz ideje. És a fia, kacagva nézi. Az átkozott kölyök! Csak ne szeretné annyira. Nem is őt, az unokákat inkább. Azokon még fog a jó szó. Hallgatnak rá. Az apjuk? Az már a maga útját járja. Mint az a dózer, ott a nyárfák mellett. Csak megy-megy, hatalmas hantokat hány, megforgatja a szűz anyaföldet. S az a legény a gép nyergéből úgy néz széjjel, mint a győztes hadvezér a csata után. Sapkáját feltolta a homlokán, s kortyolgatja a hűs vizet, amit egy kislány nyújt felé. — Fiatalok! — sóhajtott az öreg Illés. Aztán lassan felállt az ülőkének használt tuskóról. Megropogtatta csontjait és beballagott az omladozó falú kunyhóba. Kihozta a kétágú létrát, de nem nyitotta szét. Komótosan a tetőnek támasztotta és lépkedni kezdett felfelé. Az eresznél matatott kis ideig mintha verébcsipaszokat keresne, de csak egy szárvágót húzott élő. 1/ arja nekilendült, s vágni kezdte a zsúpot összetartó szurkos fonalat. Aztán a széthulló szálakat nyalábra fogta és ölben vitte le a fa tövéhez. Hogy az se menjen veszendőbe, s helyet adjon a győzedelmes újnak. F. Tóth Pál Egy tüskön üldögélt, s nezte a sürgés-forgást. Mintha vízparton ülne és a messzi utazókat lesné, kíváncsian, de idegenül. Pedig nem volt idegen. Lám, a fia is ott nyüzsgölő- dik a többiekkel. Hordják a műtrágyát, húzzák a mérőzsinórt, s úgy tesznek, mintha övék lenne ez a nagy határ. C ő csak ül, nézi a jövés- menést. Messzire bámul, aztán maga élé mered. A tőkéket vizsgálgatja. Megöregedtek. Mikor is ültette őket? Van annak már vagy harminc éve. Azóta sok kipusztult közülük, s új vesszőt dugott a helyébe. Tavasszal kinyitotta, ősszel bekapálta. ÉS a permetezés, kara- szolás. No, meg a szüretek. A felejthetetlen szüretek, amikor összejött az egész család. Leszedték pár óra alatt a termést. S nem is ez volt az érdekes, hanem a vígasság, a csevegés, a juhhúsos-kása jó illata és a tavalyi karcos, amiből mindig dugott él egy kis hordóra valót a szüretre. Családi ünnep volt ez — ami után jobban esett a munka is egész esztendőben. És most azt mondják, útban van ez a szőlő. A fia is ezt mondja. Márpedig ő csak ért hozzá. Mezőgazdász, az apja neveltette azzá. A maga költségén. A maga verejtékévéi. Ügy nevelgette, ápolgatta, mint a szőlővesszőt. Nem sajnálta tőle a fáradságot S a fiú? Csak nevet rajta. — Ne vacakoljon már apám! Ezt a kis háztájit nem tarthatjuk itt múzeumnak időtlen időKiskunsági élet A kurázsis céhbeliek A z 1849. évi nyári vásárban, amikor a halasi csizma- diák 0 sátraikat állítgatták fel, egyszer csak szétröppen a híre, hogy Bodoglár felől jön a német tábor. Nagy lett erre a riadalom, s a csizmadiák ott is hagyták félig kész sátraikat, s beültek a Berky Antal féle házban (Kossuth u.) levő kocsmába, s ittak is kesergőre. Ahogy így ivogatnak, tanakodnak, rájuk nyit egy osztrák őrmester, jó ittas fejjel, s fenyegetően kiabálja: — Kossuth betyár!... Kossuth betyár! (Egyebet nem is tudott magyarul.) A csizmadiák itatni kezdték a „vasast”, s ahogy az fokozatosan gyengült, kesztyűit, sapkáját összegázolták, majd titkon a kardját kihúzták a hüvelyéből s kihajították az utcára, amit az őrmester észre sem vett. A csizmadiák hatan voltak, de később a híres ácsmester, Bíró Sándor is odaért, közibük ült, s közösen itatták az őrmestert, aki el is ázott teljesen, de azért még mindik kiabálta: — Kossuth betyár!... Kossuth betyár! Közben Tóth Imre és Zöldi Péter csizmadiák összesúgtak, s Tóth Imre a „vasas” mögé került, magához szorította, karjait lefogta, Zöldi meg a sátorkészítésnél használt harapófogójával — kiab&.ása közben — benyúlt az őrmester szájába, s egy rántásra kitépte annak három fogát, ínestől. M ikor elengedték, össze-vissza ugrándozott a vasas, kardjához kapkodott volna, de az akkorra már rég nem volt a hüvelyében. Majd szaladt az ajtó felé, ott meg Bíró Sándor akkorát lökött rajta, hogy az utca közepére pottyant. Így a mesterek magukra maradtak és ivogattak tovább. A kocsmárosné hiába könyörgött, hogy: — Menjenek már haza, itt a német tábor a Vásártéren, baj lesz belőle! Rá se hederítettek. Egyszer csak zörgetik az ajtót, kívülről, erősen, majd dorongokkal is verik. Ahogy Bíró Sándor vigyázva kinyitja az ajtót, s _dörgő hangon kiszól, hogy: — Ki az? Hát kardos életepárját látta maga előtt. — No, ez még a németnél is rosszabb! — mondotta. K ésőbb a csizmadiák maguk is csodálták bátorságukat, s 1866-ig tartották szájukon a lakatot. Féltek, hogy baj lehet végette. Nagy Czirok László Nem akar csalódni... Mérges szél fúj, hideg eső esik. Ez ugyan aranyat ér, de semmiesetre sem erdei sétára csábit. Már pedig az a csuka- szürke köpenyes, vászoncsákós vasutas olyan lelkesen csatangol itt a fülöpszállási állomás mögötti ligetben, mintha ragyogna az idő. Ív alakú töltés fúródik a fák közt a csatornapartig. Ennek tetején lóstat szívós iramban a deres hajú, csontos vasutas. Pályamunkás, vagy szerelő lehet. Bőrtáskája táncol a tomporán, sőt a fedele külön mo- zog, mert nincs is becsatolva. Tervszerűen kell helyezkedni az állomáspavilon sarkánál, hogy minél kevesebb hűvös eső csapkodja az ember arcát. 0, ott az erdöcskében mit sem ad a barátságtalan időre. Eljutott a vízpartig, sietősen, aggódöan tekint jobbra, balra, el a fák közé, a tisztásokra, aztán le a fövenyre, ahol néhány liba, kacsa szomcrrkodik. Már siet visszafelé. Meg-meg- torpan, mintha valakit hagyott volna el és elfelejtett még neki valamit megmondani. Fürkészi a bokrokat, hajladozik, hogy jobban mögéjük lásson. Lót-fut, topog, forgolódik, sétál, nekiiramodik. Mikor megjárta oda- vissza — újra kezdi. Különös. Mi van ezzel az emberrel? Idegességében tölti ilyen heves helyváltoztatással a perceket — tizperceket? Ctt van, ni. Most meg lerobog a gátról, és mint egy magányos partizán lohol, kanyarog, forgatja a fejét szüntelen. Újból a csatomapart mentén húz felfelé a hid irányában. Katonás könnyedséggel szökell fel a hidat tartó parton. Fogja a vaskorlátot, mint mikor lépcsőházban kapaszkodik valaki, és szemét le nem veszi a vizröl. Kihajol, hátrál, előbbre lépdel, les a hid két vége alá. Elvesztett valamit? Kisnyul, csirkék, kötözött szárnyú madár ugrott ki a bőrtáskából, azt kajtatja? Egyszerre szemmelláthatóan magába roskod. Tartása fáradt, arca reménytelenséget tükröz. Lassan leballag a hidrái, de míg sattyog a pavilon felé, többször meglassúdik. Tűnődve visszanéz — fákra, vízre, csa- litra. Szürke vasdóznit vesz elő, gépies mozdulattal gyújt kész cigarettára. Aztán fejét lehajtva jön a fabordás épület mellé. — Olyat tudnék mondani — közli kérdés nélkül —, hogy rögtön negyven fokos meleg lenne tőle ... Valaki ellopta a horgászfelszerelésemet. Három hete jártam itt utoljára, akkor ott az erdőben raktam le a felszerelés farészeit. — Három hete? Nem gondolja, hogy rizikó ilyen forgalmas átszálló állomáson? — Én mindig megbíztam az emberekben. Eddig nem is csalódtam, mert ha én magam is egy ostorszíjat találtam valahol, felakasztottam a legközelebbi fára: „Itt van ember, máskor vigyázz rá!” Nem szólunk többet. Szív még három gyors szippantást a cigarettából, majd újból nekivág az erdőnek. Kezdi, ahol abbahagyta... Nem akar csalódni az emberekben. (t) Röpülni próbált... Egy balga lélek kulisszái mögé belesve, mily remekül szórakoztunk az este barátaim! Hogy vidultunk kedves szamárságain, keszegségén, lompos toll-számyain ... Hogy lelkendezett, hogy fénylett az arca! Röpülni próbált, s elrugaszkodni nem tudott szegény — önmaga foglya csak állt, állt saját lompos szárnyaiba belegabalyodva... it feuMÖózer ott dobogott “ már az öreg szőlő szomszédságában. Hatalmas árkokat vájt a porhanyói? homokon. Aztán földgyaluk jöttek és a buc- kás vidék engedelmesen simult el alattuk. Szőlő alá forgattak. A közösbelinek. Kétszáz holdat hasítottak ki egy tagba. Már a vessző is megérkezett. Nyüzs- gött a vidék. Mint a harci ütközetben. Parancsszavak röpködtek, sóhajok vegyültek káromkodással és beszédfoszlányokat kevert a szél a dünnyögő gépek morajába. Az öreg szőlő alig volt több pár vékásnál. Két sor saszla, a többi kövidinka, közte néhány pz<uvaia oaigabarack, aztán egy kivénült diófa. Mellette a kunyhó. S a kunyhó előtt az ember, Illés Ferenc, a gazda. Ezen a kis úton. Ha kapáltak kinn a földön, ide hozták be a hűsre, a fa alá. De csak nevet ezen is. Azt mondja, most Írig. Ha Volna belőle egypatáson vagy száz hold, akkor meggondolnánk, de így? Nem maradhat ennek a nagy táblának a közepében. Kiröhögne bennünket a világ. Ne féljen, aztán se halunk szomjan. Ha termőre fordul ez a kétszáz hold, jut belőle a tagságnak is. Apám is megkapja, ami dukál. Még bajlódnia sem kell vele. A szüretet pedig szívesen megcsinálják a fiatalok, a többit meg elvégzik a gépek. Mi a fenének kínlódna ezzel a tűzre valóval tovább? Szóval így beszél. A saját fia mondja ezt Pedig ő is itt, a tőkék között tanult meg járni. RITKA körülmény, hogy egyszerre három fiatal képzőművészeti főiskolás találkozzon egy kiállításon, három olyan fiatal, akik egy városból indultak el. Bodóczky István, Bodri Ferenc és Lisztes István munkáit együtt láthattuk az elmúlt két héten a kecskeméti művészklub rendezte bemutatón. Jó munkákkal léptek az itthoni nyilvánosság elé. Biztató ez olyanoktól, akik most kezdik meg — nem működésüket, nem pályájukat, hanem — tanulmányaikat. Saját hangjukat máris izgatottan keresik, máris szenvedélyesen tájékozódnak a világban. Formákkal kísérleteznek, és műfajokkal. Mindhármójukat érdekli a festészet, a grafika, a szobrászat sokféle műfaji lehetősége. BODÓCZKY ISTVÁN máris gazdag színvilágú, valőrökben érzékenyen vibráló képeket mutatott be. Izgatott vonalvezetésű, már-már pentimentós, puha formavilágra jellemző grafikákat. Eredendően festői alkat, rajzai, grafikái is pittoreszken oldottak. BODRI FERENC láthatóan konstruktivebb, inkább zártabb, testesebb formavilágra törekszik. Tömbszerűen lehatárolt, jobbára keveretlen színekkel dolgozik. Kirándulást tesz a szobrászat világába is, ezt példázza igen jól sikerült kis port- réja és néhány plakettje. LISZTES ISTVÁN szobrász. Talán hármójuk közül ő mutatott legtöbb eredményt. Ezt korosabb volta, tanulmányaiban előbbre haladottsága és izmos tehetsége is magyarázza. Az impresszionista szobrászat formavilágától, az áhítatos felületmegmunkálástól izgatott, nyers és keresetlen felületjátékon keresztül eljutott újabb, modernebb kompozíciós megoldásokig Jó néhány portréjában, kis vázlataiban mai szemléletünknek megfelelőbb, érettebb tömegmozgatásokat, megformálást láthatunk. Ha a fiatalokról beszélőnk, nem kisebb dologról van szó, mint a képzőművészet jövőjéről. Mert ezek a fiatalok azok, akik majd évek múltán kialakíthatják az újabb formájú, inkább képünkre szabott hazai képzőművészeket. Ezeket a fiatalokat még gyakran kötik az iskolás megoldások. Ez így is van rendjén, hiszen most tanulnak. Sokat merítenek azonban legjobb hagyo- ményainkból, amelyek keresik saját hangjukat, s a magukban tükröződő valóságot. A KÉPZŐMŰVÉSZET történelmi produktum, jövőjét is a gyakorlat döntheti el. A három fiatal pályája legkezdetén áll. De jövőjükre reménykedve tekinthetünk, mert mindhárman egyaránt tehetségesek. Ez adott okot és jogot bemutatásukra is. Hernády Gyula Három főiskolás bemutatójáról Az öreg szőlő
