Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
BALOG MISA BELEPIRUL Hát az is valami, ha lanapság pedagógus az ember? •íianapság, amikor alig van 30— 40 gyerek egy osztályban? Ez szüreti mulaság ahhoz képest, amikor még én néptanító voltam, s 96 negyedik osztályos í'iúgyereket rakott szárnyam alá a mélyen tisztelt iskolaszék! De mit sajnóltatom itt magam? Volt ez még valamikor rosszabbul is! Tanúbizonyság rá maga Gárdonyi Géza, az én örök ideálom, ö is néptanítóként kezdte. De sanyarú, de gyönyörű kezdés volt az! És milyen szépen tudta megírni ezeket a sanyarúságokat! Minden sorát, minden szavát kimondhatatlan érdeklődéssel olvastam. Azt hittem, minden írását ismerem, olvastam már, amikor kezembe került egy verse. Az első olvasásra megfogott. Mintha csak nekem, a kezdő, a sokszor balkezes, de szíve minden lángolásával sokat, szépet akaró kis néptanítónak írta volna: „Mikor először lépsz az iskoládba, legyen arcodon Krisztus nyájassága, öield magadhoz a kisgyermekeket, és simogasd meg fejecskéjüket! S ha látsz közöttük rútat, rongyosat! gyermeki arccal búbánatosat, ismerd fel benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz és csókold meg öt! * Drága Gárdonyi! örök-tanítóideál! Hát persze, hogy így kell belépni az iskolába! Megkapott, fellelkesített a versike, és nincs abban semmi csodálnivaló, hogy fogékony lelkem éles metsz ekésével darabokra szagattam a verset, minden gondolatát léndzsaheggyé faragtam, és úgy szegeztem a mellemnek. — Te tanító vagy? — kérdeztem magamtól. — Hát nyájasan szoktál te belépni reggelente az osztályba? Csendőrőrmester vagy! Tegnap is, amikor Fekete bácsi, az iskola tőszomszédságában lakó iskolaszéki tag kipirosodva, hangos szóval, szitkozódva beállított az iskolába, hogy három suttyóforma iskolás átmászott a kertjébe és teleszedték kalapjaikat a kert legszebb almáival, te csupán azért, mert Fekete Jóska bácsi az iskolaszék tagja, meg amúgy is nagyhangú ember, mielőtt az osztályodba léptél volna, szinte beigazítottad az arcodat, hogy minél zordabb, minél félelmetesebb külsővel léphess be, hogy már az első szempillantással felnyársalhasd őket, szegénykéket. Na, és mi hasznod lett belőle? Ma sem tudod, ki volt a Palkó József: Ebédszünet. ÁPRILIS Tárt ablakomra április derűje röppent, a dúló tél hogy elcsittult, és a piruló alkony már a múlt tél emlékét sodorta el hevülve. Nem kérdem: jár-e nekem a mosolyból, s ha jár, hát mennyi. Fáradt szívemet rég várt, szépálmú új tavasz felett vidámitgatom, lelkesülten, újból. Szelek dúlása eddig sem hiányzott, de most, az új tavaszban felkiáltok, miközben szárnyra kél a gondolat, s körültáncolja az egész világot, szép tavaszokról álmodnak az álmok, jobbak a szivek, szebbek a szavak. Nyugtalan tavasz Antalfy István Csattogó szélben állok. Átjár a föld legősibb tavasza. Ma újra a teremtés roppant varázsával térek haza. Polner Zoltán Juhász Gyulához Már láttalak, de megtöretlen arccal, <J a fűz éppen ráhajolt a partra. j Itt merengtél sokszor bús panasszal, hogy elmosódik lassan Anna arca s végül semmit sem vihetsz magaddal Téged, akit titkos álmodások vittek messze, fáradt szívedet őrzi még a Tisza-part, a város, ' kicsi utcák, kék fényű eged ; és úgy siratnak éjjel a sirályok. < Katona Judit Mikor benézek Mikor benézek szemeden tekintetemmel kérdezem: hát ennyi csak a szerelem? Egy gyertyaláng, mely lobbanó, tavasszal omló, tiszta hó, szivárvány-ív, amely alatt az idő de gyorsan halad. Egy pohár víz, tányér leves, egy ital bor, mely kellemes borzongással fut szerteszét és neked adja melegét... A zongorán egy moll-futam, mely lebeg-lebeg, s elsuhan, vagy partra ugró nagy tavak, cikkanó fényű, gyors halak. Sok buta csók, egy buta vers, kérdőjel, melyre nem felelsz s ha felelnél is, nem elég, mert újabb kérdések jelét naponta hordozom feléd ... Szembedbe nézek, s hallgatom, hogy szél kapar az ablakon, de körme siklik, megszakad — szemedben fecskék alszanak. Gál Sándor Diószegby Balázs: Ünneplőben. Buta. Hát tehet ő róla? Rossz. Rossz? Ki tudja? Mi a vétke? Apró gyerekcsínyek. Piszkos. Talán beteg az anyja? Apjáról tudom, hogy dohánycsempész. Most is ül emiatt. Vagy dohányt árul, vagy ül. Közismert, megszokott dolog ez náluk. Vajon Misa hibás ezért? Ez a szeplős, rongyos kis emberke? Szegénykém ...! Megindultam feléje. Arcomra igyekeztem kirajzolni az otthon begyakorolt krisztusi nyájasságot. Nem akartam semmit elhamarkodni. Lassan, szinte lábujjhegyen közeledtem feléje. Misa minden lépésemnél riadtabb tekintetet vetett rám Szinte bosszantott, hogy ez a gyerek nem tudja, nem akarja meglátni, hogy személyemben egy második Gárdonyi közeledik feléje. Megálltam. — Misám...! — mondtam baritonomat meghazudtoló, légies hangon Vártam egy darabig, megálltam. Újra megnéztem. Csúnyácska is, szeplős is, rongyos is, de hiszen éppen ez kell nekem! Kitártam két karom és két lépésnyire megközelítve rebegtem feléje szívből fakadó átérzéssel: — Misa fiam ...! És akkor történt, hogy Balog Misa belepirult. Hogy mibe, azt ón nem tudhattam, de láttam, szeplős arca vörös lett, mint a rák, szeme könnybe lábadt, maszat06 öklét már fel is emelte, hogy legyen mivel ledörgölni a könnyeit, felállt és megszólalt: — Tanító úr ...! — Mondd, Misám!... —folytattam elérzékenyülve. — Tanító úr...! — mondta még siralmasabb hangon. — Misa fiam! — rebegtem harmadszor is, és félkarral át is öleltem. Ö is belém csimpaszkodott és úgy zokogta felém: — Tanító úr...! De a kalapok még megvannak ...! Értelmetlenül néztem rá, amikor megkérdeztem: — Nem értelek, Misám! Milyen kalapx>k? — Hát a Fercsiké, meg a Nagy Pistáé! Mert amikor már a nyakunkon volt a Jóska bácsi, leugrottak a fáról, a kalapokat meg odahajították a piszkebokor tövébe, átbújtak a kerítés alatt, oszt beszaladtak az osztályba ,.. — No és...? — Jóska bácsi meg gyütt nagy mérgesen, hogy feladja őket. Én meg ugye csak nem hagyhattam őket, mikor a Jóska bácsi bement az osztályba, én hirtelen átbújtam a kertbe, oszt a kalapokat hirtelen fölnyomtam az egyik fa nyakába. Meg ami alma nem fért a zsebembe, az is ottmaradt. Van vagy tíz alma is! A többit... a többit igaz, megettem... Hát így volt. Hát így volt... Csak néztünk egymásra hallgatagon. Misa sem szólt, én se szóltam, Gárdonyi szelleme sem súgott semmit. Lehet, hogy csendesen mosolygott vergődésemen, tanácstalanságomon. Én azonban éreztem, nem szabad még mosolyognom sem. Lassan leemeltem karom a Misa gyerekről, ő is elengedett és szabaddá vált karjának öklét megkönnyebbülten kétszer is elhúzta az orra alatt. Megcsóváltam a fejem csendes rosszalá§sal Fercsik, Nagy meg Pataki felé, csupa következetességből még egyszer megsimogattam Misa kipirult képét, és még aznap délután kifizettem Fekete Jóska bácsinak a három kalapnyi alma árát, mert ha Misa nem, hát én sem hagyhattam őket, s különben is az én osztályomban minden el szokott intéződni a maga rendje és módja szerint! Cziráky Imre tolvaj! Hoppon maradtál a csendőrmesteri zord tekintettel! Valóban így volt. Nem tudtam önmagámnak semmit válaszolni. Pedig a tolvajlás szinte a szemem láttára történt, mert éppen tízperces szünet volt, amikor hárman a kilencvenhatból átmásztak. Végig motoztam az egész osztályt, de még egy almamagot sem találtam náluk! Aztán mennydörögni kezdtem. De hiába! Az érzékenyebbek elpityeredtek, a nagy többség még csak bele sem pirult* Aztán hirtelen pálfordulássál a gyerekek pártjára álltam. Ki tudja, jut-e alma otthon azoknak, akik átmásztak? Meg aztán mit jelent ez a három kalapnyi alma ennek a vén fukarnak? Maradt neki több mint három kocsira való! Mindegy, az igazságot fel kell derítenem! Magam miatt is, az osztályom becsülete miatt is, no meg Fekete Jóska bácsi miatt is. Akkor olvastam a Gárdonyiverset. Miután teljesen a hatása alá kerültem, délután legalább negyedóráig gyakoroltam otthon a tükör előtt a krisztusi nyájasságnak arcomra való varázsolását, s úgy léptem be az osztályba. Mintha dróton rángatták volna őket, olyan egyszerre ugrottak fel beléptemkor. Máskor nagy örömöt jelentett az ilyen katonás fegyelmezettség. Most szinte bosszantott. Hát csak ez vagyok én? Csak csendőr? Nem az apjuk vagyok?. — „Öleld magadhoz a kisgyermekeket, és simogasd meg fejecskéjüket!” — döfött felém Gárdonyi szava. Olyan természetes volt minden. Ctt állt előttem a kis Gyetvai. Amúgy is szerettem, kivált most, hogy a múlt héten temették az anyját. Egy másikat is megsímogattam, egy harmadikat is. Nem is beszéltem, csak simogattam. Éreztem azonban, hogy ez így valahogy mégsem jó, hiszen a hatodik padnál már éreztem, hogy kevesebb az őszinteség a simogatásomban. Ha így folytatom, az mór csalás. Leültettem őket. Már-már bele akartam kezdeni a tanításba, amikor ismét a Gárdonyi vers kezdett böködni harmadik, igen súlyos gondolatával: ...s ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal bú bánatosat, ismerd fel benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz és csókold meg őt! Végighordoztam tekintetemet az osztályon. Újra kezdtem. Hiába! A legrútabbak, s a legrongyosabbak, a legbánatosabb képűek a rossz tanulók között ültek. Gárdonyi segíts! Most már csak őket néztem. Elgondolkoztam. Rútak? Nem! Csak ápolatlanok, s bizony rongyosak is egy kicsit. S az arcukon az a bizonyos mélabús tekintet, amit én sokszor a rosszra való hajlam beszédes jelének tekintettem, nem a korán szenvedés jele? És akármilyenek is, az én tanítványaim, gyerekeim! Ki tudja, mennyi az én bűnöm is abban, hogy ilyenek? Mennyire bűnösek a szüleik, s ez az egész mai társadalom?! S én mindezt a mai napig nem láttam! Gárdonyinak kellett engem minderre figyelmeztetnie! Balog Misa ott ült az utolsó pad szélén. Ma kivételesen délután is megjelent az iskolában. Szeplős képéből riadtan meredt rám két savószínű szeme. Csak nézett, nézett rám bánatosan, figyelőn, gyanakodón. Megakadt rajta a szemem, iz az én emberem! — gondolám. Talán Gárdonyinak is volt 1 gy ilyen Balog Misája? Rámeredtem, ö visszameredt ‘ .s mennyi megalázkodás, mny- j nyi kisebbrendűségi érzés volt , a szemében! Szívemig ér a táj. Gőzölgő földeket lép benne a nap. Rügynyi lángokban áll az erdő, a töltésre kihabzanak a füzek. Bizony nehéz tél volt viselni zord csendű eget. Oldja a fény már csókjaimból a belefagyott hideget.
