Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-19 / 91. szám
Faizs Éva: Falu. HAZATÉRŐ A KÜSZÖBÖN Néha az ember annyira hirtelen toppan az otthoni küszöbre, hogy szégyenli üres tenyerét. Lélekig elpirul: Ó, kedveseim, már csak az utolsó kocsit értem el... s lába alatt a küszöböt nézi, melyre szerencsétlen dédbregapja szerencsepatkót kalapált. Így vagyok én. Így tértem haza, üresen, mindent odahagyva még szívem nehezékeit is, hogy könnyedén felemelkedjek, szinte közétek szemem testvérkéi: csillagok! Most itt a küszöbön kedvem lenne fütyürészni sírni vagy dalolni — ó, te ellágyulás! Arcomon gyík szalad, hideg... mi az? talán a könny? a könnyek? nem! nem! Csak erős ammónia száll, trágyát raknak a szekérre a kertek alatt... Le felmosolygok: mégsem érkezem üres tenyerekkel, öcséimnek hoztam háromzseb, villamoscsörömpölést, rám akasztott az ősz néhány bolyongó ökömyálat, s elhoztam, kishúgaim, verjetek belőle csipkét. S nektek, atyámfiái, jó ízű híreket hoztam haza majd elmondom sorra mind, csak adjatok egy széket, hogy leüljek ... Simon Lajos EMLÉK A tűzfalak kormos nyárfák erre. Higgadt vagonok sora egész a rámpáig tart. Az utcákban olajos, meleg szél járkál; emlékszel még, egyszer itt átsétáltál egy éjszakát velem szerelmes gondban. Mentünk a gáztartályok palaszürke dombjai között. Villámlott messziről s a benzinszagú, omló ködben sokáig csókoltalák. Nagy, felhőtlen csend zuhant vállurakra. így virradt ránk: hirtelen érezni, látni lehetett a hajnal dübörgő, gigászi erejét, amint kémények torkából a vak égre emelte a lángoló nap izzó rakétáját. Polner Zoltán Mindig is zárkózott embernek ismerték a szomszédai. A szomszédokon túl meg alig tudott róla valaki. Néhány szegény ember, akik hozzá jártak varratni... és a háziipari szövetkezetben, ahova benézegetett munkáért... A négy fal között élt. Az édesanyjával kettesben. Se család, se barát. Egész világa a kis szoba; lakás is, munkahely is. Szerette, mert télen meleg, nyáron hűvös. A varrógép csak addig pihent, amíg a gazdája evett, vagy aludt. Mégse futotta többre, mint a legszükségesebbekre. Morzsolódtak az évek, észre se vette. Emlékei se voltak, olyanok legalábbis nem. amikre érdemes volna emlékezni. Milyen sivár gyerekkora volt! Mit is keresett volna az egészségesek között? Amióta az eszét tudja, alacsonyabb mint a társai. Kevesebbnek számított minden vásott, -mihaszna kölyöknél: púpos! Az elferdült gerincoszlop összeszorította a tüdejét is. Ki kellett venni az iskolából, annyit betegeskedett. Élt, dolgozott. Minha állna az idő. Több mint két évtizede mindig a varrógép mellett. Az ő életében a változatosságot a szanatórium jelentette. Kétszer küldték oda az orvosok az utóbbi tíz évben. Néha gondol rá. Nem volt rossz; kényelmes. Ilyenkor sóhajt. No hiszen, szép kis emlékek egy egész életről!... Aztán eszébe jut: bár gyerekkorában mehetett volna oda, úgy mint most, ingyen. Ma talán erősebb lenne... Elképzelni se tudta már, hogy lehetne másképp is élni. Ez a „másképp” azt jelentette az álmaiban, hogy: egészségesen. Dehát hogyan? Ahhoz ki kellene bújnia szegény elgyötört testéből! Csakhogy az ember nem pillangó!... Aztán jött egy nap ... Ma már úgy emlékezik, mintha ezen az egyetlen napon fordult volna meg minden. A szomszédok mondták, hogy mikor vonul el felettünk a szputnyik. Kiment az udvarra szputnyikot lesni. Orgonaillatú tavasz végi este volt. Szelíden hunyorogtak a csillagok. És egyszer csak megpillantotta közöttük a fénylő A fűzfapoéta pontocskát, amint szaporán vágott át a csillagokkal kirakott égbolton. — Hiszen én rab vagyok, akit itt felejtettek’ Hát idáig jutott már az ember? ... Kit nem lelkesítettek akkor közöttünk ezek a percek? Aznap este nem kattogott a kis szabó varrógépe. Ceruzát, papírt fogott, lelkesült szavakat suttogott, a szavak rímekbe rendeződtek, vers kerekedett belőlük. Ügyetlen, senkinek se mutatott vers. De milyen is a betű! Olvasgatni kezdett. Verset, regényt, meg tudományt... Hogy is van csak azzal a szputnyikkalz Rádiót vett. Erek telték el. Néha egész este hallgatott a varrógép, érdekes könyv került a gazdához. Mit csinálsz? — fenyegette a csend. — Dolgozz! Kevés lesz a kereset!... — Mitévő legyek •> Ettől az éjjel-nappali munkától nincs időm semmire. A szemeim is gyengülnek. Állásba kellene menni. Ledolgozni a nyolc órát, mint mások, aztán szabadnak lenni!... — Jó napot kívánok. A hirdetésre jöttem. — Hány iskolát végzett? — Csak három elemit. Beteg voltam, kivettek az iskolából. — Sajnáljuk, csak érettségivel ... — Jó napot kívánok. Ügy hallottam, elárusítót keresnek. — Hány iskolája van?... Csak nyolc általánossal... Őszre rászánta magát, beiratkozott a dolgozók iskolájába. Jelesre vizsgázott. A következő év már nehezebb volt. Éjjel is tanult: kitűnő. Ha el-elábrándozik a tankönyv. vagy néha a gép felett, nem hagyják békén a rímek, írogat verset ma is. Egyiket, másikat meg is mutatja barátnak, bizalmas ismerősnek. Mert ilyenek is vannak már. Kedves kis versikék. No, nem költői pályaművek, csak olyan „belső használatra” szánt rigmusok. (Ügy is hívja magát: fűzfapoéta.) Megszépítenek egyegy órát, míg csiszolgatja. S jól esik, ha tetszik valakinek. Tóth János, a kis kecskeméti szabó ma a nyolcadik általánost végzi. A jövő ősszel tovább megy. Technikumba, vagy gimnáziumba. Jobb későn, mint soha. Harmincéves jóval elmúlt, de úgy érzi, még előtte az élet. Ha elvégezte az iskolát, nem lesz többé odakötve látástól vakulásig a varrógéphez. Dolgozhat, mint más. Akár a fejével is. amely lám, nem hitványabb, mint a többié. A fizikai munkát úgyis egyre nehezebben bírja. És nincs kirekesztve az emberek közül. Olyan jól érzi magát közöttük, ott az iskolában is... Tehát tanul. Tanul, nem hagyja abba már az érettségiig. Mindezt olyan szépen eltervezte. És most, hogy közelednek a vizsgák, s beadta a jelentkezési lapot a középiskolába, nyakába szedte megint a várost, munkát keresni. Nagy boldogság a könyv, a tudás, de amióta sokat olvas, amúgyis gyönge szemei gyorsabban romlanak. A középiskolában még többet kell majd tanulni... Jó lenne valami rendes, nyolcórás munka, még ha nem is nagy a kereset. Kérdezősködött. Éjjeliőr lehetne. Dehát akkor hogyan járjon esti iskolába?! Nem vállalhatja. A szabó ktsz? Hiszen éppen az a baj, hogy gyenge a szeme! Nem bírna lépést tartani a többivel... Ügy fél még ma is a becsmérlő megjegyzésektől ... Ha elárusító lehetne egy üzletben! Az nem nagyon nehéz munka és nyolcórás. Persze, szakmunkás-bizonyítvány kellene ahhoz is. De betanított munkások is dolgoznak a kereskedelemben! Ö, ha felvennék valahol! Ha segítene valaki! Ki segít rajta? Csak azon a négy éven túl lenne, ami még hátra van az érettségiig. Aztán már megáll a saját lábán is!... Mester László kőtemplom Rirkadás A téli zengő kék-zománc, halvány-eres szép tavak őre, a dermedt halacskák fölött olvadni kezdett lágyan, csöndbe’... Vihorászott egy kicsinyt még a karcsú testű téli nádszál, ahogy pattant, feszült, lengett — s lábat mosott csurgó folyónál. Fűzfa ingott lehajolva s álmélkodón bámult a vízre, mint tükrös lány, ha bájait nem rejti el kihomlott inge. Pirkadt a rög — s napot esdőn az őszi lomb tavaszt kiáltott, s mentem én, várost feledve, megcsodálni az új világot. F. Tóth Pál raw Á bugaci szamár K‘ 'ét szamárról lesz szó, de ez az első még nem bugaci, ez csak egy városi szamár. Húzza könnyedén, vidáman, lassan, szépen, húzza a még üres kiskocsit, mellette bekötött fejű asszonyka, aki talán fuvaroz ezzel a csacsifogattal, talán csak kölcsön kérte, hogy hazaszállítson vele valamit. Poroszkálnak kifelé a Kuruc körúton, s jó messze aztán megállnak egy házbontásból összerakott nagy téglahalom előtt. A nő kiált, a csacsi fülel — s jön az ócska téglák őrzője, vagy eladója. — Itt volnánk — így a nénike. — Itt ugye, mind a ketten — derül a téglás. — No, akkor rakjuk meg ezt a fenenagy szekeret. A szamár kap a szájaügyébe néminemű abrakot, a „szekér” pedig megrakódik egykettőre, telis-tele, jó magasan. Amikor minden kész, a rakodás is, a fizetség is, a füles pedig bekapta már csekélyke zónareggelijét, indít az asszonyka: — Gyerünk! Szamárkánk nekifeszül indulna — de aztán hirtelen meggondolja magát. Nem indul. — No, hé! == hangzik a biztatás, majd egy kicsi, azután néhány nagyobb ostorlegyintés is. A nagyfülű energiaforrás még egyszer megfeszíti gacsos lábait, de csak úgy tessék-lássék s lám, nyugodtan, szemrebbenés nélkül állva marad. Azt mondja most a téglás ember: — Sokallja ez a terhet, s csakugyan sok is ez neki. Lehány a kordéról jócskán a téglákból. — No, most! Erre pedig most már a szürke fülnagybirtokos megindul és húz rendesen, szépen. ... Szamár-e, ez a szamár? — kérdezem. — Aligha. Sőt! Sokkal' okosabbnak bizonyult, mint például a ló, mert az addig erőlködik, ha hajtják, míg szinte bele nem szakad. Lám, mennyivel több önállóságot és intelligenciát árult el most is ez a csacsi. És még őt nevezik szamárnak... (Ebből ugyan nem következik, de mégis azt mondjuk: az se igaz ám, hogy mindenki buta, akit leszamaraznak.) S hát még a bugaci szamár! Herman Ottó, a híres, nagy természettudós, egyszer (mint különben oly sokszor) megint Bugacon járt, amikor az még puszta volt a javából. A karámok és cserények körül szaporította a tudományát. Ekkor éppen bogarászni akart, jó messze kint, túl a birkajáráson. Már indult is el a tanya közeléből, amikor azt mondja neki a juhászgazda: — Ne igön tessék most indulni, mert nagyon nagy eső lösz. — Eső? — ütődik meg a tudós. — De hiszen csupa napfény a világ, nincs az égen egyetlen felhődarab se. — Mégis eső lösz hamarosan, nagy eső. — Honnan szedi ezt a jóslatot, barátom? — Hunnan? Hát csak onnan, hogy az öreg Laci szamár nem akar kigyünni az istállóbul. Erre aztán nagyot nevetett Hermán Ottó, mint valami kis mezítlábas tréfán, — s elment bizony bogarászni, jól bele a messzeségbe. Nem telt bele egy óra: percek alatt hatalmas borulat áradt szét az > egeken, dörgött Jupiter haragja, s már <J zúdult is a förgeteges vízár, hogy elöntse í az egész Bugacot. í Hej, de lábalt visszafelé a tanyába Ottó > bácsi, azután meg hajtatott ám befelé a i város kocsiján, egyenesen Kada polgár- J mesterhez. j — Megyek! — kiáltotta. — Utazom / vissza Pestre, de most azonnal! Csak nem gondolod, hogy itt maradok még, ahol a szamár is okosabb, mint egy természettudós! ... S el is utazott azon nyomban. Simonka György Millió évek a kőben. | Babonák. ! Nesztelen suhanása a halálnak. | Csonttól fehérlő utak, [ melyek az ígéret földjére vezetnek. A kőtemplom forog a múltban. Bordázata megrepedt. Lidércálom a freskó. Glória-tövisek. Nem virágzik a tömjén. ; Valaki elhagyta a kulcsot. Az isten az egek | új városnegyedébe költözött. Utca, aranyban Elindultak az emberek, hogy megszögeljék a kerítéseket. Mögöttük szakadozik, suhog az alkony. Drapéria. Kip-kop, kalapál a világ. Vakkant az autók fékje. Aranypénz a Nap. HATVANI DÁNIEL Valami szépet írjak; Tar ágak szürke égen az ablak négyszögében rámnéznek, s észrevétlen, míg hallgatom beszéded, zsibbadt szívem feléled. Valami szépet írjak — kérlelsz; szemedbe csillag költözött könnyes égről, s rajong szavad a szépről, ifjú lelked kinyitja harmatos kelyhét, édes vibrálás a beszéded. Valami szépet írjak, emlékül — kérlelsz. Drága, fénylő szemű leányka, mindig csak erre vártam: hogy így zengjen a versem szívekben. Mit írjak hát? Ügyetlen e boldog fényű percben lelkem, hogy háláját mutassa és nem talál szavakra. Hajnal Gábor
