Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-19 / 91. szám
-SZŰCS MAMA j Így emlegették, lelkesítettek a példájával a városi tanács ülésén a kecskeméti tanácstagok, így ismerik őt a Hazafias Népfront városi bizottságában, szinte az egész harmadik kerületben és számos kecskeméti üzemben is. Mert Szűcs mama jön, megy, lankadatlanul fáradozik, „szervez”, intézkedik, ahol közügyről van szó. Mielőtt keresésére indultam, így igazítottak útba a városi tanácsházán: — Teljes nevét talán senki sem tudja, de hogy melyik házban lakik, bárki megmondja a Munkácsy utcában... S a Munkácsy utcában érdeklődésemre így válaszolt a járdaépítők serény munkáját szemlélő vékonyka fiatalasszony: — Amott lakik, az egy-kettő. .. ötödik házban. De tessék csak várni! Éppen ott jön az utca végén! — Szűcs mama vagyok — viszonozta a bemutatkozást a szemüveges zömök termetű, fürge járású idős asszony. — Telefonálni voltam kedveském, a szociális otthon gondnokával volt beszédem. Tegnap egy vak nénit vittem ki, akit kizsarollak, nem törődtek vele emberségesen, akik a gondozását vállalták. Látja, ilyen emberek is akadnak... De, hogy milyen aranyosak ott kinn az otthonban! Mint a saját anyját, úgy fogadta a szegény nénikét a kinti nővérke. És milyen gyönyörű ott minden!... No, de gyerünk be a házba... Még nem léptünk be a kiskapun, amikor végig mutatott az utcán, és elismerést várva kérdezte: — No, milyen lesz? Nagy büszkeség ám nekünk, hogy először nálunk épül meg a járda. — Tulajdonképpen ezért is jöttem Szűcs mami, kíváncsi vagyok a járdaépítés elsőségének hiteles történetére... — Nyughatatlan egy öregaszszony vagyok én. Tizennyolc REJTŐ JENŐKÉPREGÉNYVÁLTOZAT: éve, hol a fiatalokat, hol az öregeket istápolgatom, mert olyan jó segíteni. Meg aztán szeretek mindenben benne lenni, ami jó. Különben is, kommunista vagyok, 1944 óta. De hogy a járdaépítésnél maradjak: Az év elején, egyik népfrontgyűlésen felszólalt Reile elvtárs, a tanácselnök, hogy Halason és többfelé a megyében milyen rendesek, meszeltek a KOVÁCS SÁNDOR házak. Megütötte a fülemet ez a gondolat, mert bizony nálunk sok ház elég elhanyagolt. Aztán én is felálltam, és azt mondtam: „Elvtársak, én garantálom, hogy a mi utcánkban minden ház be lesz meszelve! Így is rászolgálunk, hogy jó járdát kapjunk...” Szó, ami szó, hazatérése után Szűcs mama sorra járta az utca lakóit. Segítséget kért, tettekre lelkesített, s három nappal később már látható nyoma volt a buzdításnak. Megélénkült az utca, sokan megkezdték a tatarozást, a házmeszelést. S röviddel később, amikor a Városi Moziban tartotta újjáválasztó gyűlését a városi népfrontbizottság, Szűcs mami nagy lélegzetet véve csillapította izgalmát, mielőtt felszólalt: — Ne nevessenek ki, kedves elvtársak, azért, amit mondok. Mi teljesítettük, amit ígértünk. Utcánkban sok ház díszeleg már betapasztva, kimeszelve, többen pedig írásban adták, hogy még ebben az évben rendbehozzák. Kérem szépen tehát, mivel az ígéret szép szó. .. had legyen a mi utcánk az első... Szinte belemelegedett az elbeszélésbe. Levetette a kis kabátját, és jogos büszkeséggel sorolta tovább, hogy a gyűlés után odament hozzá a tanácselnök, bemutatta Bányi Tivadart, a vb városgazdálkodási csoportvezetőjét, aki azt mondta, hogy most újabb segítséget kérnek: a rossz járda téglák felszedését. Azoknak pedig, akik pénzzel akarnak segíteni, adjon csekket. És Szűcs mama ismét házról házra, szervező, lelkesítő körútra indult. — Hány ház van az utcában Szűcs mami? Megszámolta-e már? — Nem számoltam meg, de tessék bárhová bekopogni, ismernek-e? Nagyon büszke vagyok az utcánkra, minden la kójára. Elhomályosodott a tekintete. Szívének melegsége könnyeket csalt a szemébe. Levette a szemüvegét, megtörülgette és gazdag tárából tovább sorolta az élményeket: — Tessék csak elképzelni, elsőnek az a beteg tanár úr — az utca végén lakik. Piros Pistáné a lánya — szedte fel a téglát. És sorra mindenki. Mint a hangyaboly, olyan volt az utca. Még a legelfoglaltabb emberek is visszaadták a csekket. Mert az igazi segítség á kézzelfogható munka. Az volt a jó, tetszik tudni, hogy a felszedett téglát mindjárt vitték is el a traktorok. Egy darab sem veszhetett el belőle. Szóval, a tanács is jól megszervezte a munkát. Szűcs mama közben az órára pillanatot, s máris más témához kanyarodott. El kell szaladnia a Budai úti „sárga iskolába”. Mert mint mondta, most egy gyönyörű békegyűlést szerveznek, ahol Csizmás Dávid őrnagy elvtárs, a Honvédkórházból, lesz az előadó, és a műsorhoz az iskola ad úttörőket. — Tudja kedvesem, nekem olyan a társadalmi munka, mint a részeges embereknek a bor. Nem tudok meglenni nélküle — sorolta a kis szoba padlóját nézve. — Tavaly a népfrontbizottság munkaterve szerint rám hárult a gyári békegyűlések szervezése. Betegen is gyalog mentem egyik üzemből a másikba, mégis három kilót híztam akkoriban. Hát nem furcsa az ember?... Furcsa? Dehogy! Csodálatos az ember! Különösen mint ez a kedves egyszerű néni, akj akkor elégedett, ha a sok szépet és jót, ami benne lakozik, minél szélesebb körben megoszthatja — gondolkoztam el egy pillanatra. S amikor távozni készültem Szűcs mama kis otthonából. mert a „sárga iskolába” készült, még a lelkemre kötötte: — Ezt most nem gyűlésen mondom, de írja meg elvtársnő, hogy május elsejét már virágos utcában köszöntjük, méghozzá bállal. Mert a virág kiültetéséről is magunk gondoskodunk! Amikor a téglát szedte, azt monda nekem az idős tanár úr: Szűcs mami, maga lesz az első. akit én akkor megtáncoltatok. .. Szegény, most kórházban van, még őt is meg kell látogatnom. De remélem, májusig meggyógyul, beválthatja az ígéretét. Perny Irén Találkozások .Ctt voltam a tanácsháza eskető termében, amikor a nagy elhatározást a törvény előtt megerősítették. Szépek és nagyon fiatalok voltak. Hallottam az anyakönyvvezető hozzájuk intézett szavait, amely szerjnt a■ házasság legfőbb értelme és tartalma a gyermek. Emlékszem, ők szemérmesen egymásra pillantottak és látható helyesléssel nyugtázták az állami hivatalnok szózatát. Teltek a hónapok. A házaspárról sokszor hallottam, hiszen a férj jó barátom volt. Az első évben megvolt a lakás, rá egy évre bútorcserére került sor. örültem gyarapodásuknak, de egy alkalommal félig tréfásan megjegyeztem, hogy nekem is gyűlnek a forintjaim a keresztapaságra, mivel az esküvő után vállaltam ezt a tisztséget és ők is elfogadták ajánlkozásomat. — Ráér az még: Tudod, fiatalok vagyunk, szórakozni is akarunk. És annyi mindenre szükségünk van. Ha gyerek van, nem lesz belőle semmi. Most nagy elhatározásunk született. Kocsit veszünk. Nagyon takarékoskodunk, kölcsönt veszünk fel, nemsokára együtt lesz a pénzt Aztán elmehetünk mindenhová, látni szerelnénk a világot. — Szép, szép, látni akarjátok a világot — akadékoskodom. — De hát ettől még lehetne gyereketek. Erre is megkaptam a gyors választ. — Mosf még nem kell. Majd néhány év múlva jöhet, ha már mindenünk meglesz! Ismét eltelt két év. Kint jártam a kórházban, onnan jövet az autóbuszra várakoztam. Eközben egy szép Wartburg kocsi állt meg előttem, és barátom beszállásra invitált. Az egyik cukrászdába térve egy fekete mellett beszélgettünk. Ekkor mondta el barátom, miért volt a kórházban. A feleségét vitte be, de néhány óra múlva már érte is kell mennie. Abortusz. Ez már a negyedik. Az orvosok csak nagynehezen voltak hajlandók a terhesség megszakítására. Mivel megrögzött és szenvedélyes „gyerekpárli” vagyok, az elmondottakon felháborodtam. Alaposan megmostam a barátom fejét. De a fejmosás már elkésett. Megtudtam, milyen „objektív” okok játszottak közre a negyedik abortuszban. — Egy évvel ezelőtt vettük a kocsit, el sem tudod képzelni mennyi lemondással járt a takarékosság. Most már csak a bankrészletet kell fizetni, így elhatározhattunk a nyár végére egy szép európai körutat. A kocsiban alszunk, a tarisznyából eszünk, de legalább láthatjuk a világot. Közbejött az asszony terhessége. Nagy hassal nem járkálhat Párizsban, vagy Becsben?! — Miért ne járhatna? Semmi baja sem lesz a magzatnak, sem az asszonynak. De az útat is el lehetne halasztani egy-két évvel! — akadékoskodtam ismét. A barátom engem is, no meg önmagát is nyugtatta. — Hidd el öregem, ez az utolsó eset. Most nem tehettünk mást, de ne félj, nem lesz semmi probléma a keresztapasággal... Ebben maradtunk. Az idő pedig repült. Kaptam Párizsból, Rómából és Bécsből is képeslapokat. Amikor visszajöttek, meghallgattam a csodálatos élményről szóló színes beszámolót. S ki hinné, hogy azóta még egy év telt el, s már 1964. tavasza van. Pedig így van. Ez akkor merült fel, amikor néhány nappal ezelőtt ismét alkalmunk nyílt egy hoszszabb beszélgetésre. Láttam, valami bántja. Faggatni kezdtem. — Őszintén megmondom neked, panaszra nem igen lehet okom. A körülményekhez képest jól élünk, mindenünk megvan, ami a nyugodt, kiegyensúlyozott élethez szükséges. Anyagi gondjaink nincsenek, hiszen mindketten dolgozunk — éppen úgy szeretjük egymást, mint hat évvel ezelőtt, a házasságunk első hónapjaiban. — Hát akkor mond meg, mi bánt, mi bajotok van? — szegzem a kérdést a mellének. — Nincs gyerek... s oly sokszor merült, már fel közöttünk a kérdés, mikor lesz végre? Nagyon, nagyon jól jönne egy csöppség. Voltunk már nőgyógyásznál, de egyelőre hiába. Az orvos indulatosan emlékezteti az asszonyt, hogy ő megmondta, hogy ő figyelmeztette. A feleségem néhány napja nekem tett szemrehányást, amikor a beszélgetés közben ez a dolog felmerült. Miért nem voltam akkor erélyesebb és miért engedtem meg a terhességmegszakitást? De hát ő ment el az orvoshoz, nem én kényszeritettem rá... A vita tovább folyik közöttük. Ki a hibás? Később talán már úgy, hogy ki a felelős? A lakás, a bútor, a kocsi, no meg a külföldi utazás lehetősége nagyon csábító. Ha gyermek van a házban, bizony mindez már nehezebben valósulhat meg. De nincs az az utazás, nincs az a szép luxusautó, amely felérne a gyermekágyban, a babakocsiban gügyögő és hadonászó gyermek egyetlen mosolyával. Mezei István BARL OF SUDESSEX MINISZTER, SZOKÁSA sierint, meghívva bbadfobdot kabinodba egy FEKETÉRE. EBBE AZ AKTUSRA ÉPÍTETTE ROZSDÁS A TERVÉT. KILENC ÓRAKOR KIALSZIK A VILLANY. ROZSDÁS felborít egy asztalt, egyébként zavartalanul OUT KI BRADFORD SZÁZADOS FÜRDŐKÁD PÁBÓL A FOLYOSÓBA. MÁSNAP A HALLOVAKAT ELMONDVA KŐLYŐKNEK. I
