Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-19 / 91. szám
Barangolás a képernyő mögött... A neso ül a készülék előtt. Kényelmesen, papucsban. Rágyújt, és közben nem is sejti, hogy a képernyő túlsó oldalán most indul rohamra a színészek és rendezők, operatőrök és ügyelőik népes csapata. Érte, vagy ellene? — ki tudná ezt az előadást megelőző percek zűrzavarában eldönteni. De talán sétáljunk át a képernyő innenső oldaláról, nézzük meg, hogyan készül a rendszeres időközben megjelenő kultúrpolitikai műsor — a Barangolás ... A folyosó olyan, mint egy katonai átkelőhely, a döntő ütközet előtt. Ismerős színészek jönnek, ismeretlenek rohannak, az újonnan érkezőket sorra elnyeli a sminkszoba. Mindenki kiabál, kérdez, szaladgál, vagy idegesen szívja egyik cigarettát a másik után. A sarokban Békés Rita mormolja olaszul Ady verseit. Az öltözőből furcsa főpapi menet kanyarodik a stúdió felé. Hochhouth: A helytartó című drámájának szereplői. Élükön kellő áhitattal a bíborost alakító Inke László lépeget ... Stúdió II. Itt veszik fel a műsort, itt gyülekeznek szereplési sorrendben a színészek, riporterek. A rendező asszisztens utasításokat osztogat, az operatőrök felkészülnek a kamerák mögött — még egy utolsó sóhajtás — aztán az ügyelők intenek. Kezdődik az adás, amelyet egy emelettel feljebb, a vezérlőpult mellől irányít a műsor karmestere, a rendező. Mellette a hangmérnök és a képtechnikus. Kezük a vezérlőpult bonyolult műszerein, tekintetük a monitorokon nyugszik, amelyeken egyszerre látni a stúdióban felvett, a nézőknek kiadott és a már visszajött képeket. — Rengeteg dologra kell figyelni, ha azt akarjuk, hogy az adás zavartalan legyen — mondja Bánki Iván, akinek ez az első önálló rendezése. — Nem beszélve arról, hogy menynyi munka előzi meg a produkciót. Először fel kell építeni az elvi vázlatot, amelyet a megvalósítás követ. Ekkor dől el, hogy mit célszerű filmre venni, milyen anyagokat kell beszerez't£/\ Diószeghy Balázs: Anyóka. ni, és megkezdődik a harc a másodpercekért. Ügyelni kell arra, hogy a műsor a megszabott időhatáron belül legyen, de arra is, hogy az anyagot kellő gyorsasággal elő tudjuk teremteni, illetve összeállítani. Ha semmi sem jön közbe, akkor a film vágásra, keverésre, végül elfogadásra kerül. És adásra, amelyet már árgus szemekkel figyelnek a nézők százezrei. A Barangolást kedvezően fogadták. Megkérdeztük Fellegi Tamást, a kultúrpolitikai rovat vezetőjét — aki már a következő műsor összeállításán dolgozott —, hogy mik a tervei, elképzelései? — A Barangolás következő számát — válaszolt — április 21-én este tekinthetik meg a tv nézői. A műsorban szerepel többek között egy riport Moldova Györggyel, esetleg Benjámin Brittennel, a neves angol operakomponistával, továbbá bemutatjuk a szocialista képzőművészek kiállítását és az új József Attila könyvről nyilatkozik az író, Vértes György. Rovatunk minden műsorának célja, hogy újabb ezrek és tízezrek érdeklődését keltsék fel a művészet eredményei iránt. Szeretnénk a nézők figyelmét ráirányítani egy-egy kitűnő színházi produkcióra, kedvet csinálni egy-egy film megnézéséhez, könyv elolvasásához. Ennek a feladatnak eddig kiválóan megfelelt a Barangolás. Remélhetőleg ezután is öröme telik majd benne a nézőknek, akik egyben útitársai is a rovat dolgozóinak. Mert ahogy a cím sejteti, az a cél, hogy a műsor szerkesztői és a nézők együtt barangoljanak a művészet izgalmas, új meglepetéseket tartogató tájain ... V. Zs. Akinek nem inge ízelítő Podmajsztrovics szovjet humerista lepjaőb kötetéből A kritikus Amint a kéziratba egy-egy sajtóhiba becsúszott, nyomban a radirgumit hívták segítségül. — Ejnye — szólt az gúnyosan —, szép kis kultúrember, aki még helyesen írni sem tud. Megáll az ész. Kiderül, hogy egyedül én vagyok képzett. Mellesleg szólva: írni azért a radírgumi sem tudott. A dió Volt egyszer egy kemény dió. Senki sem tudta feltörni. Erre bebeszélte magának, hogy ő a világ nyolcadik csodája. Kifundált egy változatot arról is, hogy neki milyen jelentős szerepe, sőt, küldetése van a nap alatt: arra teremtődött, hogy mindenkinek belé törjön a foga. Rendben is ment minden addig, amíg a láthatáron fel nem bukkant a laposfogó. — Szeretném én azt a kemény diót közelebbről szemügyre venni — szólt ő. A baráti találkozó csakhamar létre is jött. A laposfogó rövidesen szoros kapcsolatot épített ki a dióval. Vaslogikájának a nyomására a dió feladta ellenállását, és — ripityára tört. A talány megfejtése egyszerű: a diónak vastag héja volt. Egyébként az égvilágon semmiben sem különbözött a többi diótól. A barométer Egyszer a barométer téves időjóslatokat kezdett adni. Ha szép időt jelzett, feltétlenül záporra, sőt zivatarra lehetett számítani. Ha vihart jövendölt, nem vitás, hogy ragyogó, tiszta idő köszöntött be. — Mi ütött ebbe? — álmélkodtak a szomszédok. — A nagy szakember, aki eleddig oly magas elismerést vivőit ki, s most tessék... Bizottságot hívtak egybe a barométer tevékenységének felülvizsgálására. A vizsgálat azután kiderítette, hogy a nagy szakember bezárkózott vastag tokjába, sose hagyva el annak négy falát. Az időjárási adatokat a közvetlen környezetéből merítette. Ha például a konyhából a gőz beáramlott, akkor esőt jósolt, ha a kályha derekasan fűtött, akkor hőséget. Ha a porszívó zúgott, kijelentette: — Vihar készül! Ettől kezdve a barométert a ház külső falára helyezték, hogy így az élet, az időjárás valóságos jelenségeit közvetlenül észlelhesse. A nyakkendő Rikító és feltűnő volt a nyakkendő, tarka, mint a papagáj. Ellenállhatatlannak tartotta magát. Életmódja is megfelelt könnyelmű lényének: egész álló nap gondtalanul csapongott ide-oda. Egy napon szoros barátságot kötött á fehér gallérral, aki szerény és egyszerű volt, s megszédült az elegáns nyakkendő közelségétől. — Csodálatos pár vagyunk mi ketten, drága. — turbékolta a nyakkendő, szorosan hogzásimulva. — Büszke lehelsz rá, hogy a tiéd vagyok! Az együgyű gallérnak hizelgett ez, s valóban szerencsésnek hitte magát. Nem vette észre, hogy barátnője az ö nyakán élösködik. — Szívem — ropogtatta kemény csücskeit —, megszépítetted az életemet! A nyakkendő a szivárvány minden színében sugárzott. De mihelyt élettársa egy hétre a mosodába került, nyomban egy másik gallérhoz kötötte magát. — Csodás pár vagyunk, hidd el — suttogta —, ha elveszel feleségül, boldog leszel, meglásd. De a gallér boldogsága csupán az első mosásig tartott. Távollétében a csél-csap nyakkendő ismét egy új gallérra akaszkodott. „ESŐCSINÁLÓK" A z Ország Világ idei már” cius 11-i számában találkoztak az olvasók egy képpel, amely Georges Matthieut, a modern francia festészet nagyra tartott alakját — egyik új festménye előtt ábrázolja. A művész a tiszteletére rendezett sajtófogadáson éppen alkotását magyarázza a tudósítóknak. Mit láthatunk az állítólag csatajelenetet bemutató művön? Festékcsurgások, fröcskölések, vastagabb, vékonyabb olaj nyomok, egyenes és görbe vonalak, pacnik, áramkapcsolás vázlatát idéző vonalkombinációk, foltok, kenések kusza halmazát. Meg is jegyzi az aláírás, hogy kell is a magyarázat, mert anélkül bajosan tudtak volna egy sortis írni a tudósítók — a kép mondanivalójáról. „Mondanivalójáról?” — tennék fel ingerülten a kérdést a tárgynélküli, nonfiguratív művészet hívei. Mi —. s így Georges Matthieu sem a szokványos, hagyományos művészet módján akarunk közölni veled valamit a világról. Nem olyan vulgáris, közönséges érzést akarunk kelteni benned, mint amilyet például Velazquez tükörbenéző Vénusza ébreszt Mi „tiszta” absztrakt érzéseket, emóciókat nyújtunk az absztrakt művekkel, melyeket nem szennyeznek be olyan külsődleges elemek, mint „téma”, „forma”, „mondanivaló”. Véletlenül őrzök egy feljegyzést a szóbanforgó Georges Matthieu alkotó bravúrjáról. A „Du” című svájci kulturális folyóirat 1960. évi októberi számában 6 és fél oldalon, szövegben, színes és szürke képekben foglalkozik a művész szenzációs nyilvános bemutatójával, melyet egyik híres kastély parkjában tartott. 6 méter hosszú és 3 méter széles vásznát a földre terítette és köréje rakta felszereléseit, hogy a .szabadban fesse meg XIII. Lajos bevonulását Párizsba. 50 kilométeres körzetből jöttek össze bámulói: filmesek, fotósok, művészetbarátok, festők, műkereskedők, előkelőségek, gyerekek. Izgatottan várták a színjáték kezdetét. Alig kezdett festeni a művész, megeredt az eső. Georges Matthieut ez nem zavarta: alkotott. Egyik felvétel az első mozzanatokat mutatja. Matthieu a lefektetett vászon széléről, kissé görnyedten nyomkodja a tubust, s abból kacskaringós ostorszíjként lövel a festék a vászonnak arra a részére, amelyre a művész révülete éppen „irányozza”. Pont, hosszúkás pleesni, kígyóvonal, véletlen egyenes ide-oda. . . A művész tudniillik kikapcsolja a gondolkodást, hogy egész „tiszta” legyen a „mű”, a kép születését ne befolyásolja az akadozó értelem. Másik képen hosszú ecsettel látjuk a művészt. Most már távolabbról csapkodja a festéket a húsvörös háttérre, melyen szaporodnak a fehér, aranysárga, piros, villogó kék, fekete csurgások, „transzban” teremtett fantasztikus alakzatok. Egy harmadik kép azt a pillanatot örökíti meg, amint 'a terpesztett lábbal magasbalendült művész az ugrás adta tempóval cikáztat egy ferde ívet valami egyenesre. .. A szöveg szerint „szent táncot” lejt .a művész. Mire a nap kisütött, és csapzott hajjal, ázott bajusszal, egyik kezével az ecsetet nyomkodva, másikkal a tubust szorongatva elernyedt Matthieu, elkészült a mű... jjj ogy az akkori, XIII. La*■ jósról szóló kép és az Ország Világban közölt csatajelenet-részlet között mi a különbség — annak megállapítására „hagyományos idegrendszerrel” felszerelt műélvező aligha képes. Biztos, hogy egyiken sincs az ábrázolásnak, megjelenítésnek körömhegynyi darabkája, amelyből seregre, reális tájra, létező emberekre, azok kapcsolataira, mozgására ismerhetne a szemlélő. Az absztrakcionizmus hívei azt szokták hangoztatni, hogy azért tapasztalható szembenállás a művészetükkel, mert a „tömeg” nem elég fejlett a művészi nyelv sokrétűségépek megértésére. Megint más absztrakt-rajongók azzal érvelnek, hogy a nonfiguratív alkotásba mindenki azt magyarázhatja bele, ami neki jólesik; hogy éppen ez benne a nagyszerű. Ismét mások amellett kardoskodnak, hogy a művész különös képességekkel megáldott ember, s ha ő azt akarja, hogy művével a „semmit” fejezze ki, ne mondjon semmi konkrétat, megfoghatót — ehhez joga van. A véletlen, az embertelenségig szubjektív elemek túltengésének, az értelmetlenségnek ezzel az ideológiájával nemcsak a képzőművészetben, hanem az irodalomban is találkozunk a burzsoá világban. Charles Olson, a legnagyobb tekintélyek között elfogadott író ezt vallja: „Nem ártana... sem a mai prózának, sem a mai versnek, ha az értelem és hangzás kevésbé volna a gondolkodás előterében, mint a szótag, ha a szótagnak, ennek a finom teremtésnek jobban megengednék, hogy vezesse a harmóniát.” Vagy még közelebbről: „A beszédnek az a része a legfontosabb, amely a legkevésbé logikus.” Az Evergreen Review 1959. tavaszi számában Jack Kerouacnál ezt találjuk a modern próza követelményeiről: „Írj vadul, fegyelmezetlenül, tisztán, mélyről jövően, minél őrültebben, annál jobb.” E folyóirat másik számában: „Ha lehet, írj tudatosság nélkül, féltranszban. .. izgatottan, gyorsan... az orgazmus törvényei szerint.” Lássunk egy így született verset: (Nagy magas ének valakinek) VONAT Tökéletesen kövezett ringó poloskaszemű hirdetőtáblák vaffognak: Nincs több híd mint Ádámé el az ökrökkel ráhintve 16 2/3 MPH nátriumot — köd fény sárga fény SZERETLEK (Philip Whalen) Az értelmetlenséget, a véletlen mindent eldöntő szerepét sugalló, a bármilyen belemagyarázást elviselő képek, szobrok, írások nem a világot tudatosan változtató ember alkotásai. A művészettől azt várjuk, hogy segítsen mélyebben, hívebben megismerni a világot, az emberi viszonylatokat, a természetet. Az ilyen művészet emberséges. Az emberiség történelmének olyan szakaszához érkezett, amikor az egyenes, értelmes, világos beszéd, kifejezés, hitvallás mindennél fontosabb. Ha egy művész többre becsüli a homályt, határozatlanságot, önmagáért való kusza játszadozást a nyílt állásfoglalásnál, és magasabbra értékeli néhány sznob, nagyképű beavatott megszállott halandzsáját, mint a világos mondanivalót igénylő társadalom véleményét, — annak emberi felelősségével baj van. A Georges Matthieuféle alkotók inkább hasonlítanak a középkori „esőcsináló” kóklerekre, mint művészekre. Tóth István (Fordította; Jóba Tibor)
