Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-01 / 51. szám
EGTALÁLTA A HELYÉT Bozsó János: Erdőben. Mindig ünnep — Akár évforduló, akár az eredmények adnak alkalmat a visszapillantásra — az ilyen alkalmak mindig ünnepélyesek. Erre gondolhattak keddi vendégeink, amikor meglátták a megyei tanács kultúrtermében összegyűlt tarka közönséget. Egyikük meg is jegyezte: — Máskor is eny- nyien eljönnek? ... — majd kedvesen gonoszkodva tette hozzá: — Vagy talán önmagukat ünnepük ma a kecskemétiek? ... Arra célzott, hogy a kecskeméti versbarátok körének országos elsősége alkalmából rendezték ezt az író-olvasó találkozót, ezért a sok ember. Hát hiszen jó is a dicséretet hallani, s ezen a napon kaptunk belőle szépen. De a népes hallgatóság nem evégett jött ide mégse, hanem költőt látni, hallani: Benjámin Lászlót és Csanády Imrét. Sokat olvasott és szeretett költővel szemtől szembe találkozni olyan, mint állni a forrásnál: innen indult el a folyam; innen származik a müvek fenséges árja! ... Ez az élmény hozta ide most is a seregnyi leányt, fiút, asszonyokat és ősz férfiakat is; a soksok versbarátot. Jó lelkiismerettel válaszolhattunk tehát a csipkelődésre: — Ez nálunk mindig így van, ha írók, költők látogatnak hozzánk. Sohasem kell „megszerveznünk”, csak meghirdetnünk. És jönnek. Hogy alig férnek be... Mint ahogyan valóságosan szorongtak egy órával előbb a másik találkozón, a dolgozók iskolájának hallgatói is. Pedig oda se parancsra, hanem csak szives szóra gyűltek az emberek. Még sose bántunk meg ilyen estét, de ez a keddi külön kedves meglepetésekkel szolgált. A szokásos — mi tagadás, tobb-hyire száraz — kísérő- szöveg helyett tömör, élvezetes előadást kaptunk Czi- ne Mihály irodalom- történésztől. Szerénytelenség nélkül is jólesett hallanunk Kecskemét irodalmi munkájáról, érdemeiről, fogékony légkörétől, és a máról szólván Tóth László híréről, megbecsüléséről. Az élő magyar lírát pedig néhány perc alatt is úgy mutatta be Czine Mihály, hogy várakozásteli figyelmet keltett. Hallottuk Benjámin László kedves, rekedtes hangját, Csanády Imre egyszer komoly, máskor mosolygós szavát. Mikes Lilla előadóművésznö ajkán megizesedett minden sor, minden rím... Ünnep volt ez a nap, mert állomás volt a versbarátok kecskeméti táborának fejlődése útján, mert igazából szép élmény volt és ünnep azért is, mert nálunk mindig annak számit egy ilyen találkozás. Hogy vendégeinknek mit adott ez az est? Legtalálóbban az említett csipkelődés váratlanul meghatottságba forduló befejezése érzékelteti: — Bármennyire is hízelegne, ha csak a mi kedvünkért gyűltek volna össze ennyien, mégis nagyobb öröm, hogy mindig így van, — mondták vendégeink az est befejezése után, már az Arany homok fehérasztalánál. Ami szerénység és szerénytelenség egyszerre, mert úgy kell érteni, hogy: ha ezt a közönséget nem csupán a nevek hozzák ide, akkor ítélete megbízhatóbb, figyelme tehát megtisztelőbb, mert csak az igazi költészet, a jó költők előtt nyílik meg. M. L. lűj ég negyvenkilencben ala- * * kultak, és ma már azt mondják, „milliomosok”. Már- minthogy a termelőszövetkezet milliomos. Nem külön-külön és egyenként a tagok, bár nagyon feszül a mellük a jó embereknek, ha az utcán járnak. Nem is nagyon „járnak”, csak az idősebbek, a fiatalok alatt kívánatos, nagy Pannóniák—Danu- viák zúgnak. A központban lakások épültek. Egy ilyen lakást kapott Tenkei János hattagú családjával. János a feleségével, három kiskorú gyerekével be is költözött az új lakásba, a mamát, János édesanyját azonban sehogyan sem lehetett kihúzni a régi tanyából. — Nem tudom itthagyni a régi emlékeket — mondogatta félsírósan. — Negyven esztendő! ... Zúg az erdő alja, búgnak a gerlék...! Hadd hallgassam én itt, amíg élek. hogyan sóhajtozik az erdő. ha szél csóválja a fákat. — De meg aztán — folytatta komolykodva —, mit csinálnék én ott bent köztetek ... Nagyon elmaradtam én tőletek ... Nem jártam én soha a szemináriumokra, nekem mindig itthon kellett maradnom a gyerekekkel ... :— De édesanyám, ezt a házat át kell adni..; Ez lesz a vadetető! ... Lebontjuk, hiszen csaknem összedől már... Tudja, nagyon jól, így szerződtünk. • A z a brigád, amelyben a ” mama dolgozott, a cukorrépát egyelte. Délután jött ki az üzenet, hogy korábban abba kell hagyni a munkát, taggyűlés lesz az új kultúrházban. — Én nem megyek be —szólt csendesen özvegy Tenkeiné a mellette dolgozó fiatal lányhoz. A leány felhúzta a vállát, nem túlságosan érdekes azt tbdni egy fiatal lánynak, hogy egy idősebb tag miért nem jár a taggyűlésekre. Az is igaz, ott van a fia, aki tagja a vezetőségnek, a menye is mindig ott sűrít minden taggyűlésen. Azért most érdektelenül, színtelenül kiesett belőle a kérdés: — Miért nem jön be Juliska néni?... A gyűlés után bemutatjuk azokat a táncokat, amelyekkel a megyei versenyre megyünk. Juliska néni erre nem szólt semmit. Abbahagyta a munkát, lépegetett a földút felé, haza. Az erdőszegély mentén gépkocsi zúgott, a rajtaülők daloltak. Sárgadinnye levele, elszáradt a gyökere a nyáron Megállj, kislány, megbánod, ha nem én leszek a párod! Tenkeiné köténye szegélyét markolászta. De szép is ez a jókedv. Jó nekik, ö pedig egyedül a tanyán a nagy kietlenségben! Most talán mégiscsak be kellene menni. Táncolnak. Emlékezetében felrajzolódtak régi nagy vígasságok, bálák, kapkodták a legények, híres táncos volt. Mint menyecske az urával folytatta. Sokszor csak ketten járták a bál porondján. Körülállták, úgy nézték őket. — Minden elmúlik — tűnődött. Á, mégse megy -be! A gépkocsi erősen közeledett. Pillanatok alatt odaért hozzá. Lassított, megállt. A párttitkár ugrott ki— Tudom, hogy minket vár Juliska néni — szólt tréfásan — na. üljön csak be gyorsan. Elférünk itt elől hárman is. Mit tehetett volna? Szótlanul engedelmeskedett. Így se utazott még sohase. Szorosan két fiatalember között. Szegény, szép kis Juliska néni szinte belepirult. M őst pedig — fejezte be záróbeszédét az elnök — lehetőleg mindenki maradjon a helyén. Mindenki tudja, hogy a szövetkezet táncegyüttese a megyei táncversenyre készül, táncokat mutat be. Szóljanak hozzá, bírálják, javítsák a táncot, még nem késő, hogy ezáltal is jobb kilátásokkal induljunk a versenyre. A vezetőség levonult a színpadról. Azután mindenki izgalommal figyelte a színpadra felsorakozó fiatalokat, akik a „Párnatánc” bemutatására készülődtek. Négy legény és leány állt fel körben. A körbe egy leányt zártak be. A leány díszes párnát tartott a két kezében, magasan a feje felett. A lányok dalolni kezdtek. Erre a középen álló párnát tartó leány tánclépésekkel közeledett az egyik fiú felé. — A párnát lehelyezte a fiú elé, mindketten rátérdeltek, megcsókolták egymást és helyet cseréltek. A legény vette fel a párnát, indult középre, a középről visszatáncolt egy másik lányhoz, aztán így folytatták lányok, legények a helycserét, miközben énekeltek: A reszegi vásártéren ihajla, csuhaj la Leányvásár lesz a héten, ropogós a gerenda. összefogózkodva köröztek, így fejezték be a táncot. A tagság tapsolt. Az elnök felállt és kérte a hozzászólásokat. — Jó volt, szép volt. helyes volt — hangzott innen is, onnan is. Azután hosszú csend állt be. Egyszer csak leghátul, egy magános pádon ülő valaki megszólalt: — Bizony, nem volt ez jó! Nem is volt szép! Mindenki hátrafordult. — Ki volt az? ... Ki az...? Ki beszélt? .. . Álljon fel! — hangzottak a biztatások. £ send. Valaki felállt az el- ső sorból: — Nem lehet ilyen kurtán- furcsán eldönteni, hanem meg kell mondani, hogy mi nem volt jó, mi nem volt szép benne? özvegy Tenkeiné felemelkedett. Fiának, menyének tátva maradt a szája. Nem vették észre a kultúrházba besurranó mamát. A mama ereiben pedig már régi virtusok szaladgáltak. Bálák, tollfosztók, fonók, lakodalmak, szombatesték szilaj táncai verték vissza szívében a taktust. A verbunkossal, a ka- násztánccal sokszor bámulatba ejtették férjével a bálozókat. Szemei átszellemülten csillogtak. — Először azért nem volt jó — csengett a hangja —. mert lustán mozogtatok mindany- nyian .. . Meg aztán már kezdetben a legényeknek is dalolni kell, talán fáj a szátok? ... És rjem azok a tánclépések, melyekkel a pámás táncos a párjához közeledik... És csak a párnás táncos táncol, pedig mindenkinek táncolni kell... A nóta se nagyon erre a táncra való... így gyerekeim, nem nyertek, jobb, ha el se mentek .,. Villámgyorsan leült. Ni csak, Tenkeiné! Az idősebbek kapiskálni kezdtek a múltba visszafelé. Ügy ám! Hiszen híre volt ennek az asszonynak hajdanában! Barátkiné, a kerékgyártó felesége már emlékezett is. Kisleány korában sokszor megcsodálta a Tenkei-há- zaspárt... — Ne üljön le Juliska néni — kiabáltak feléje —. ha már eddig ment a bírálattal, mutassa meg a tán colóknak, hogy csinálják jól? Tenkeiné viharzott a székek között, fent termett a színpadon. — Ez. a cipő ugyan, ami most a lábamon van, nem nagyon alkalmas a táncra. Azért megpróbálom. Ne nevessetek ki... Hát idenézettek! Itt van a középen a kezdő táncos. Az így táncol: Hármat tojott a fekete kánya Engem szeret a kend barna lánya. Eipityembe, lipityomba, Bokréta a kalapomba. Két kezét a csípőjére tette. Szemét, fejét felszegte. Mellét kifeszítette. Megifjodott. És megifjodott körülötte a világ. Fellobbant benne a szendergő tűz, és belobogta a kultúrházat. Felzúgott a taps, szűnni sem akart. És még akkor este bemutatta a fiataloknak a „Kariká- zót”, azt a régi szép üde leánytáncot. N égy nap múlva így szólt a fiához: — Mondd meg az elnöknek fiam, küldheti a gépkocsit... Beköltözöm hozzátok... Nem hagynak békét ezek a fiatalok. Majdnem minden este próba, meg aztán már én js úgy vagyok vele, szeretném, ha megnyernénk az elsőt, és hát most már úgy látom, hegy a helyemet is megtaláltam ... Csurka Péter NÓTA, HWSZONNÉQY ÉVESEN Hegyeket tart szívemben a nappal, mezők gondját fésüli a hajnal, kerekül a napok piros gömbje, megkondul a tél is dübörögve. Felnyílall * egek füstölögnek, új forgása csikorog a földnek; jobbik felén élek, s karjaimban tűzrózsa nyit győztesen és ifjan. Meglendül az erdők holdsarlója, vadabb vágtatásba kezd a nóta; fénykörmein csillagok üzennek mélyebb ragyogást a szerelemnek. Tágul a táj, s útjait bejárja tavaszodó szelek suhogása, ,rakétaként felszökell a vérem, — lázamat a naprendszerrel mérem. Jaj, de mégis, bennem most as ember kovácsolja tervét fegyelemmel, s fénybe áll kt társakért kiáltva, romlás ellen iszonyú a vádja. Fölemelve álmom a magasba, hömpölyög a munka zuhatagja, zengésén a szivek szava zsong át, elsöpri a homály szemétdombját. S lelkesülve nézem, hogy az ágak. zöld húsába csapkod a vasárnap, és az öröm felizzik a csókra, — éveimet sodorja a nóta. S hogy a város ablaküvegében fordult át a zajos este éppen, gyöngysorában ringatna< sok házat emberméretűvé növő vágyak. Karjaimban csönd van, s feleségem szíve motoz bennem észrevétlen, s mosolyogva szólítom meg újra: Jöjj hát kedves, int a béke ujjal HATVANI DÁNIEL, 40. Egérút Nagyon hideg volt a víz. A télikabátját, kalapját már a menekülés első szakaszában elhagyta. Most a sálja úszott el. De azért átvergődött valahogy. A túlsó parton tovább futott. Már egészen sötét volt. Annyit még látott, hogy a detektív a Szilas partján áll, nem akarózik neki az átkelés. Cigi arra gondolt, ha valahol egérutat nyer, talán eljut Fótig. Erősen szúrt az oldala, tüdeje zihált. Egy dombot látott. Közelebbről észrevette, hogy nagy kupac paradicsomkaró áll ott, kátránypapírral letakarva. Megfordult a fejében az a gondolat, hogy alá bújik rövid pihenőre. De hirtelen lódobogást hallott. Egy füstösképű legény ült a lovon, egyenesen felé rohant, vasvillát tartott a kezében, megcélozta a mellét. — Add meg magad, vagy felnyúljanak! — kiáltotta. A fiú felismerte a helyzetet. Bizonyosan Wayand küldte utána a legényt. — Te szerencsétlen! — kiáltotta neki. — Bántottalak én? Nyomban látszott, hogy a szavak itt nem használnak. Cigi a karókhoz ugrott, kiragadott egyet, s hirtelen lendülettel a lovas felé ugrott, lesújtott a karóval. Az állat orrát érje a csapás. Nyerített és felágaskodott, forogni kezdett a tengelye körül. Nem lépett előre. A füstösképű kiabálni kezdett: — Segítség, gyilkos! Nem volt senki a közelben. Cigi újra futni kezdett, visszanézett, a lovas ellenkező irányba ügetett.' Elérte a Dunakeszi—Alag— Vác felé vezető vasútvonalat. Eszébe jutott: Bárd Andrásék Megyeren laknak a sógoruknál, tőlük segítséget kaphat a további meneküléshez. A vizes nadrág csonttá fagyott. remegett, ahol hozzátapadt a bőréhez, égette, mint a parázs. Fázott, a hideg rázta. Sűrű pelyhekben havazni kezdett. Mire Bárdékhoz ért, besötétedett. Az udvaron András sógornőjébe, Hoffman Károlynéba ütközött. — Lili, íe vagy? — vasogta. — Mi az Cigi, mi van veled? De furcsán nézel ki.
