Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-01 / 51. szám
A kongói nagymama LJ I I I I I I I I I ] ____Li I I I I I I n :j i: Nők a rács mögött 1 1 1 1 1 1 1 1 ! 1 1 1 1 1 1 1 — Szépek a kongói nők, — de a kecskemétiek is szépek! öreg R. G. régebben volt erdélyi jeles szobrászművész mondja ezt, aki nemrég vagy hat hétig pihent és mintázgatott a Műkért kényelmes alkotóházában, most meg már készülődik visszafelé Afrikába, vissza Kongóba, ahonnan tavaly érkezett Londonon, Párizson át Budapestre, kis látogatóba. A kongói Leopoldville-btn lakik egyébként, lánya és orvos veje családjával, ezekhez megy visz- sza — s tőlünk így búcsúzott: — Elgyönyörködtem magyar hazánknak és népünknek látatlanul el sem képzelhető, ipari, társadalmi és kulturális fejlődésében. de szivem már csak visz- szahúz oda, feketeországba, a bantu négerek és családom körébe, kisunokáim közé... Aztán visszakanyarodik a nők dicséretére• — Hát igen, szépek a kongói nők. Vannak közöttük deli termetnek és vannak törpe-fajtá- júak is, de mind olyan arányos testű, hogy a szobrász késő ínségében is el tud bennük gyönyörködni. Modern városaikban persze már felöltözködnek, de a távolabbi vidékeken, a még vadóc törzsek településein, nemigen viselnek ruhát, inkább csak holmi falevélöveket... Tizenhét-tizenhárom éves korukban már kész, anyányi nagylányok — s minden szabad nekik, minden, hát bizony sokan el is rosszalkodnak, de az ott nem esik túlságosan súlyos elbírálás alá — amig a nők: lányok. Azonban agy-két év múlva férjhez mennek, így igen sok közöttük a tizennégy-tizenőt éves kis anya. S mihelyt férjük van: társadalmuk kemény szigorral figyeli őket — akkor már minden kicsapongás tilos!... — S a kecskeméti nők is tetszenek? — Nagyon. Ismétlem, én már csak a szobrász szemével látok. Meg-megálltam itt egy- egy gyár vagy hivatal kapujában, s meglepően sok szép formájú lányt és fiatalasszonyt láttam. Pompás modelleket lehetne közöltük találni. Végül elmondott egy érdekes és jóízű históriát egy neves kongói főiisztviselö. a megözvegyült, hatvanhat éves Vatumba úr (nevezzük így) mulatságos újranősü léséről. Ez pedig, hogy rövidre fogjuk, igy történt: Vatumba úr kijelentette: nem tud egyedül élni, nősülne, de neki lehetőleg fiatal, — Szólj Andrásnak, jöjjön ki gyorsan. Bárd kijött, nem volt náluk senki, bevonszolta a lakásba, alig tudtak életet verni bele. Forró teával itatták. Kettesben maradt Andrással. — Lebukott a nyomda — mondta Kurimszky. Hain és Wayand üldöz. Bárdéknál nem maradhatott soká, ők is „feketék” voltak. F.gy kicsit összeszedte magát, ruháját sebtében megszárították. András sógora — Hoffman Karcsi — télikabátját adták rá és sapkát kerítettek. Már öreg este volt, amikor villamosra szállt. Furcsán nézhetett ki, mert a sapka' nagy volt, a feje kicsi. De nem történt baj. Megyerről Angyalföldre ment, 'Domokos Lajosékhoz, a mai Reiter Ferenc utca hetvenötbe. Domokos régi kommunista volt, a Lakos éé Székely-féle vasüzemben, a Béke téren dolgozott, mint szerszámlakatos. Domokoséknál éppen sejtülést tartottak, öt csak a házigazda ismerte, de megnyugtatta a többieket. Hamar végeztek, a négy vendég elment. Két napot töltött Domokoséknál, aztán elkísérték Kelenvölgy- be Lakatos Alberthez. — Lakatos elvtárs a Győri Vagongyár vezérigazgatója lett a felszabadulás utáni években. Akkor a Ganzban dolgozott. hölgy kell. Nosza, jöttek ám az ajánlatok Elisabethville-ből is, Brazzaville-ből is. Különösen ajánlottak neki egy jól kiművelődött, még igazán fiatalnak mondható özvegy gyógyszerésznőt. — Már nagymama ugyan — mondta a szíves közvetítő, de impozánsan tudna reprezentálni a főnök úr oldalán. — Mit? Nagymama? Hát még mit nem? Menjetek vele a pokolba! Még hacsak mama volna!... No jó, hát ajánlottak neki egy negyvenhat éves özvegy mamát, aki szintén igen művelt, szalonképes, csinos és jó mozgású fekete dáma. — Tre bien! — örvendetett franciául Vatumba. — Ezt akarom látni! S a nő jött — és bevált. Anyakönyvvezető, lakodalom, egyhetes dmom-dánom, aztán kis nászút Brazzaville-be, az új Vatumbáné egyetlen lányának meglátogatására. Itt azután Vatumba egészen megbüvólódött attól a látványtól, amit az ő mostohalánya nyújtott. Bájoló arc, hóditó, vénuszi termet, hasonlatos azokhoz a fényes feketemárvány szobrokhoz, amelyek a fővárosi korzó zöld pálmái és nagy szirmú vörös trópusi rózsái között hirdetik a kongói új kultúra művészetét. Vatumba majdhogynem leborult előtte. Mikor pedig magukra maradtak, a szépséges tünemény finoman gúnyos mosollyal így szól mostoha apjához: — Huszonnyolc éves vagyok. Van egy tizenöt éves lányom és egy másfél éves unokám. En vagyok az a nagymama, aki néked feleségül ajánlkoztam menyasszony keresi! gügyüd által. S te, peches oroszlán, nem engem vettél feleségül, hanem az édesanyámat! Vatumba tántorogva lódult ki, majd be a vendégszobába, és elkezdte lépni a haját. Nyilván még most is tépi. Simonka György Míg Lakatosék munkában voltak. ő ot+hon maradt a lakásban. Csakhogy ez a szállás sem volt biztonságos, Lakatost is ismerte a rendőrség. 41. El kell hagyni a* országot A hatodik vagy hetedik napon különös hír jelent meg az Új Nemzedékben, a Nemzeti Újságban, Az Estben és más lapokban. „A m. kir. rendőrség budapesti főkapitányságának politikai osztálya kommunista szervezkedésben való részvétel miatt, letartóztatta Kurimszky József — így, József! — újpesti cipészsegédet.” Talán Hain szégyellt» a kudarcát, talán a további nyomozás kedvéért volt szükség erre a füllentésre? Kurimszky Sanyi nem tudta megfejteni a titkot. De nagy kínokat élt át ezekben a napokban. A szomszéd házban egy rendőr-törzsőrmester lakott, kutyája az udvaron vad ugatásba kezdett, valahányszor ő megmozdult Laaktosék szobájában. Nappal egy percre semehetett ki az udvarra. Lakatos útján találkozót kért. Az elvtárs, aki eljött, kodeint hozott, mert Cigi naphosszat köhögött, tompán, mintegy dzsungeldob. Megállapodtak: új búvóhelyet kell keresni. A Wekerle-telepen egy öregA város forgalmas utcáin darócruhába öltözött asszonyt kísértek a fegyőrök. Nagy bakancsa otrombán koppan a kövön, fehér vászonkendőjét lobogtatja a szél. Az embjerek sajnálkozva fordulnak utána. Szegődjünk nyomába, lépjünk be a Kalocsai Országos Börtön kapuján, győződjünk meg róla, milyen emberek vannak ott, hogyan élnek. Tizenötször büntetve — A „késnyelő“ Akit az imént az utcákon kísértek, most itt ül velünk szemben. A környezet egyáltalán nem szokatlan neki, hiszen már tizennégyszer volt büntetve, most hétezer forintot lopott, s ezért került újra a rács mögé. — Nem tudok semmilyen ígéretet tenni arra, hogy megjavulok. Nem másnak, de magamnak se — mondja az ötven év körüli asszony. Olyan hangsúllyal beszél, mint aki kevésnek tartja a mostani három évet, vagy leg;$ább is nem érdekli, mennyi az. — Otthon van a férjem és a huszonötéves fiam. Dolgoznak, majd ők kifizetik az összeget. — Az ilyen emberekkel a legnehezebb foglalkozni — mondja a nevelőtiszt. — Semmi sincs rájuk hatással, olyanok, mint egy darab fa. Benyitunk egy cellába. Két nő olvas, kettő beszélget. R. R. jajveszékelve kezd rimánkodás- ba: — Százados úr, vigyenek engem munkára, mert megőrülök idebenn. A múltkor is azért nyeltem le a kést és a borotva- pengét — mondja és közben hangulatot váltva úgy mosolyog asszonynál kiadó bútorozott szobát találtak. — Nős vagyok — mondta a néninek —, a feleségemet Esztergomban hagytam. Munkát ígértek Pesten, de ez még bizonytalan. Míg el nem dől a sorsom, ne jelentsen be, mert munka nélkül úgy sincs kitartásom. A néni megkapta az előleget, beleegyezett. Két hét nyugalomban telt el, a szállásadó asszony reggelenként korán elment hazulról, egyszer se kérdezte, talált-e már munkát. De a két hét leteltével szóvá tette: Be kellene jelentkeznie. — Ha akarja, kifizetek még két hetet — mondta Kurimszky —, de várjunk még egy kicsit. Ha nem sikerül az ügy, kénytelen leszek visszamenni Esztergomba. — Nehéz ezt nekem megtenni kedves fiam — mondta az öregasszony —, tudja lelkem, a kispesti rendőrkapitányságra járok takarítani, nem játszhatom ki a törvényt. — Persze, persze, ha így van — mondta ő eltitkolva az ijedtségét —, holnap még körülnézek, aztán vagy-vagy. Ha kapok munkát bejelentkezem, ha nem. elmegyek, pedig nagyon jól meglennék itt magánál. Aznap este a fiatal lány. aki élelmezéséről gondoskodott, elvitte a hírt az elvtársaknak. — hozzá, mint gyerek a csínytevéshez. — Nem lehet rábízni semmit — fordul felém a százados, miközben bezárja a cellát. — A múltkor a folyosó takarítását végezte, de az összes ablakot betörte. Szakmát tanult az „ékszerész“ — Csalásért hat és fél évet kaptam még 1959-ben — válaszol kérdésemre F. T.-né. — Ez a negyedik büntetésem, de több nem lesz, arra a nyakamat teszem. Nagyon megszenvedtem itt az öt év alatt. Nem mintha bántana valaki,- de a szabadsághiány, meg hogy a férjem elvált tőlem, s azóta nem láttam a gyerekeimet sem. Persze nem tyúklopásért adták ezt a hosszú időt. Rézgyűrűket adtam el arany gyanánt. Nem tudom megmondani, hány embert csaptam be, de volt úgy, hogy havonként ezer forint „mellékesre” tettem így szert. Nem voltam rászorulva, mert mind a ketten jól kerestünk, de tudja, a pénzből sosem elég... — Mit csinál, ha kiszabadul? — Amikor bejöttem, csak két iskolai osztályom volt, azóta már elvégeztem a nyolc általánost. Aztán szakmát is tanultam a börtönben: varrónő vagyok. így könnyebb lesz elhelyezkednem — mondja fejét lehajtva, mert szégyelli, hogy a szabadulás reménye és a segítő szándék miatti öröm köny- nyeket csalt a szemébe. — Ha egy kis szabad időm van, Jókai és Verne könyveit olvasom. Szeretem Gorkijt is, meg Dosztojevszkijt. Most harminckét éves vagyok, még fiatal... Elhiszem neki, hogy ez az utolsó büntetése, sajnálni azonban nem tudom, mert a hiszékeny emberek százait csapta be az „ékszerekkel”, bár erre nem volt rászorulva, csupán a nyereségvágy hajtotta. A gyilkos, aki kitűnő tanuló Harminckét éves asszony áll előttem. Amikor 1954-ben kísérték az utcán,_ valószínű, hogy utána is sajnálkozva fordultak meg az emberek. Pedig, ha vaMásnap reggel érte jöttek. Csomagolt, s elvitték Alsógödre, ahol egy fűszerkereskedő kiadta a víkendházát. Üggyel-bajjal fűteni is lehetett benne. — Megteszi két fiatalnak — mondta a fűszeresnek Hoffman Karcsi, aki a megállapodást közvetítette. — Rendes tisztviselők, a lány is, a fiú is. Legfeljebb egy hónapig lesznek Pesten. Piri is megjött Dunakesziről, együtt foglalták el az alsógödi lakást. Minden jól ment az első napokban, de aztán váratlan nehézségek támadtak. A fűszeres- né barátkozni akart Pirivel, hívta, menjen vele sétálni, moziba. színházba. Nehéz volt kitérni a meghívások elől. De eleget tenni azoknak éppenséggel lehetetlen volt: a rendőrség körözte mindkettőjüket. Udvariasan, feltűnés nélkül tovább kellett állni. Bárdék elküldték Hoffman Karcsit. Ő megint segített. Felsősödön egy Müller nevű család baromfitenyésztéssel foglalkozott. Két hétre kiadták az egyik szobájukat a pihenni vágyó „vidéki házaspárnak”. Néhány nap múlva felkereste őket Éva, Bárd András felesége. A párt üzenetét hozta: Kurimsz- kynak el kell hagynia Magyar- országot — menjen Bécsije —, Pirinek pedig hamis papírokat szereznek, hogy bejelentkezhessen. (Folytatjuk.) laki nem méltó erre, 6 azok közé tartozik. L. J.-né ugyanis férje meggyilkolásáért kapott húsz évet. A szeretőjével együtt kicsalták a gyanútlan embert a város melletti tóra csónakázni, és ott a vízbe fojtották. — Nem szerettem az uramat. Most, majd tíz évvel az eset után, már józanul tudom átgondolni cselekedetemet és mondhatom, hogy iszonyatosan megbántam, amit tettem — mondja halkan. — Idebenn mit csinál? — Dolgozom! Elvégeztem az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát — kitűnővel. Az a tervem, hogy a szabadulásom után folytatom a tanulást. Hátha valamit még helyrehozhatok a bűnömből. Addig is kihasználom az itteni lehetőségeket. Több ezer kötetes könyvtárunk van — olvasok. Havonként filmet láthatunk és rendszeresen kapunk újságokat is. Amikor az őr kikíséri a szobából, a nyitott ajtón behallatszik a folyosón dolgozó nők lármája: takarítanak, könyvet kölcsönöznek, jönnek az iskolából, mennek az orvoshoz — élnek. Ügy hordozzák bűneik sziklatömegét, hogy mindennap köny- nyebb lesz valamivel. De olyan embernek, mint L. J.-né, vajon elég lesz-e egy élet, hogy megszabaduljon a lelkére tonnányi súlyként nehezedő férjgyilkosság belső vádjától. Csak a munka az, ami naponként, nyolc óra hosszára, megszabadítja a lelkiismeret-furdalástól. A jól fűtött épület folyosóján nagy visszhangot vernek lépteink. Mellettünk asszonyok jönnek-mennek, köztük egy vézna, fekete, harminc év körüli nő is. Megállítom. — Az a baj, hogy már többször voltam büntetve — mondja, és mentegetőzésnek szánt mondatához hozzáteszi. — Másképp sokkal kevesebbet kaptam volna a mostani sikkasztásomért, öt gyerekem van otthon. Az utolsó itt született, a börtönben. Szeptemberben szabadulok, de csak annyit mondok, hogy felőlem akár le is bonthatják az épületet, mert biztos, hogy nem kerülök vissza többet. Aztán tovább megyünk a századossal. Megnézzük a varrodát, ahol különböző korú nők, elítéltek hajolnak a berregő gépekre. Egy pillanatra felnéznek ránk, aztán újra a munka köti le ókét. Igyekvő foglalatosságot találunk a konyhában is, az elektromos fűtésű üstök körül, már a vacsorát főzik. A rácsok mögött mindenkinek van dolga, egy külön kis világ éli itt a maga életét. Nem elveszett emberek, nem kirekesztett, csupán megszabott, zárt Jtör- nyezetbe helyezett tagjai a társadalomnak. Hiszen a megváltozás, a javulás lehetősége ott van a munkában, a szakmai továbbképzéseken, a könyvtárban, a vezetékes rádióban és — az emberekben is, akik foglalkoznak velük. Nem kivetettek, de bűnösök, akiknek bűnhődniük s okulniuk, változniuk kell. Amikor becsukódik mögöttem a kovácsolt vassal díszített' kapu, hűvös téli szél csapja meg az arcom. Nagy forgalom van az utcákon, Nem messze egy darócruhás asszonyt kísér a fegyőr... Gál Sándor Virágzón kémül ••• Zümmögő darázs az éjszaka, csillagról csillagra csalja a csillagok nektárja, illata. Virágzás készül az ég mögött, oszlanak, szállnak a kék ködök, — csak a nyár és csak a fény örök. • Fölöttem lebeg a magasság, vágyam, hogy érezzék, hallgassák versem az emberek, és a fák. Kitárom szivemet, telkemet, éjszakák s nappalok fénylenek, — oszlanak, szállnak a fellegek. Ébli Katalin
