Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-29 / 75. szám

K

icsit bántott, bogy oda a szombat délutánom, nem mehetek a batárba nyulat haj- kurászni, barkát szedni, de feltört ős ított a feladat, s már nem érdekelt más. mint hogy jól oldjam meg. Hiszen én voltam a legjobb tanuló a harmadik elemiben, nekem nem lehetett akárhogy elvégeznem az első gyónást.

Mert arról lesz szó, hogy kilencéves fővel hogyan mostam tisztára a lelkem felgyülemlett bűneimtől.

Jó néhány hittanórán a tisztelendő úr nagyjából kioktatott bennünket a bűnökről, arról is, hogy miképpen kell számbaven- ni őket, s bennem szent volt az elhatározás, hogy másnap, azon a nevezetes vasárnapon, hiánytalanul kiteregetem valameny- nyit.

Fogtam hát a katekizmust, amelyben több oldalon fel volt sorolva, hogy az isteni tízparancsolat ellen milyen variációkban lehet véteni, s bementem a kisebbik szobánkba magamba szállni. Egy üres négyíilléres irkát is vittem magammal, abba írandó, hogy mit hányszor követtem el.

Már az elején megkísértett az ördög. Társaim, a kocsisok, béresek, pásztorok gyermekei az uradalomból élénk csatazajjal vonultak ki a határba, s be- füttyögettek értem. Menjek, ne menjek velük? Jó ideig vívódtam magammal, amíg sikerült győzedelmeskednem csábításukon — s elszántan belemerültem bűneim tengerébe. Volt temérdek. Ahogy mélyen átgondolva elolvastam a kérdéseket, rádöbbentem: kevés olyan bűn van a világon, amit ne követtem volna el. Csak éppen embert nem öltem. Már keményebb dió volt válaszolnom arra, hogy hányszor esett ilyen vagy olyan folt a lelkemen. Mivel jól tudtam számolni, elboldogultam azonban ezzel a feladvánnyal is.

És róttam ceruzával az irkámba, hogy például „vasárnap nem voltam templomban” — no, hányszor is? Iskolás koromig mindössze kétszer vitt el a kisebbik nővérem, s már számoltam fejből, hogy — születésemtől a hatodik esztendőm betöltéséig hatszor ötvenkettő, az háromszáztizenkettő, ebből levonunk kettőt, s mint elemista sem voltam templomban vagy húszszor, tehát — 330-szor hiányoztam a miséről. Be is írtam szépen az irkámba a bűnt is, meg a számokkal kifejezett mértékét is. „Káromkodtam?” Hajjaj. Évekkel előbb legendaként emlegették a pusztán, hogy én, a gépész Pityu fia, milyen szépen tudom cifrázni a szót. No, nem ingyen. A kocsisok mindig felvettek a bakra, ha utánuk mondtam ezt, vagy azt, amiről édesapám aztán szépen leszoktatott. A megtörténteket nem lehetett azonban semmibe venni, s írásban máris rögzítettem, hogy 1800-szor káromkodtam.

A kadálytalanul tartottam a szemlét órákon át bűneim serege felett, a vége felé azonban megakadtam. Az állt a katekizmusban, hogy: „Szemérmetlen dolgot elkövettem? Hányszor?” Elolvastam többször is, gondolkozva, töprengve, boncolgatva, már ahogy egy kilencéves gyerek képes a szót elemezni, de sehogysem voltam képes kisütni, hogy mit értsek szemérmetlen dolgon.

Egyszer csak bejött a szobába tizennyolc éves Teri nővérem, de hogy tudakozódva hozzá fordultam, elpirult és szó nélkül íaképnél hagyott.

Vártam még vagy fél órát, estébe hajlott már, s a műhelyből hazajött gépészsegéd Laci bátyámat is megdárdáztam a kérdéssel.

— Eriggy már, te azt nem követted el, te csacsi — mondta meglepődve, s magamra hagyott ő is.

— De elkövetted! — súgta bennem valami. — Nincs olyan bún a világon, amivel ne vétkeztél volna — s a többihez viszonyítva megállapítottam, hogy 150-szer beleestem ebbe a furcsába is.

I gy tértem nyugovóra, a * füzetet vánkosom alá rejtve, hogy Laci bátyám el ne olvassa — mert a vászontarisznyámban mindig matatott az irkáim után —, de sokáig nem jött álom a szememre. Borzasztóan bűnös fiú vagyok én, ez járt az eszemben, akit pedig a szülők mint példaképet szoktak emlegetni a gyermekeik előtt. Milyen bűnösek lehetnek vajon ők?

Másnap korán felkeltem, s miután tisztába raktam magam testileg is, sóvárogva néztem reggelihez készülődő családomat, mivelhogy nekem nem lett volna szabad ennem az áldozás miatt. Édesapám azonban — aki soha nem járt templomba — mosolyogva invitált az asztalhoz:

— Reggelizz csak meg nyugodtam, fiam. Az nem bűn, ha az ember eszik. Az a bűn, ha nincs mit ennie.

— De a tisztelendő úr ...

— A papok csak azért tiltják az áldozás előtt az evést, mert ’régente sokan részegen mentek gyónni ... Ök is esznek mise előtt, pedig áldoznak is. Gyermekkoromban láttam, kilestem a pannonhalmi apátság klastro- mában ... Egyél csak! De ezt ne mondd meg a tisztelendő úrnak!

Számomra édesapám volt a legokosabb ember, s a legfőbb erkölcsi tekintély — és alaposan belakmározva, de minden lelkiismeretfurdalás nélkül mentem el az uradalomtól két kilométerre eső kápolnába, túlesni az első gyónáson, áldozáson.

Ott álltunk a sekrestye előtt, mi, a tisztulásra váró ember- báránykák, s szemünkben a nagy titkoktól való félelem, zavarodottság parázsénak a fénye vibrált.

Nem voltam tolakodó természetű, s magam elé engedve társaimat, utolsóként léptem a sekrestyébe.

Dél felé járt már (a városból hintón kihozott hitoktatónk nehezen tudott bennünket átsegíteni életünk első lelki megrázkódtatásán), és se eleven, se holt térdepeltem a gyóntatószék zsámolyára.

ele sem kezdtem azonban a bevezető imádságba, mélyet ásítva rám szólt a tisztelendő úr, hogy csak a bűneimet mondjam.

Elővettem zsebemből az irkát, s olvasni kezdtem neki. De négy sort sem mondtam el. félbeszakított,

— Elég. Majd kérdezlek — s tán három kisebb bűnöm iránt érdeklődött. A füzetben kikeresve, nagyon precízen adtam meg mindegyik kérdésre a választ.

— Jól van — s már félig megcsinálta a feloldozó kereszt-.

vetést, amikor ellenállhatatlanul j tolakodott ki belőlem a fantáziámat több mint fél napja fog- j lalkoztató érdekes bűn, amelyről különben még mindig fogai-í mám sem volt, hogy mi légyen. £

— Tisztelendő úr — mondtam! sietve. — Én szemérmetlen dol-í got is elkövettem százötvenszer, í

Láttam rajta, meghökken aj rácsos ablakon túl. kicsit el isi mosolyodik, aztán megkérdezte:?

— Hogyan, te? 5

Hímeztem-hámoztam, s ő j

észrevette zavarodottságomat, 5 folytatta a keresztvetést ott, • ahol abbahagyta. s

Még az oltár előtt, a peniten-j ciakéní feladott három mi-< atyánknál és üdvözlégynél is! csak az a bűn járt az eszem-j ben, úgyhogy két imádságot meg) is kellett magamban ismétel-' nem, mert a közepénél mind-j egyiket összekevertem.

C még sokáig izgatta kép- ? zeletem a titok, amire aj katekizmus hívta fel a figyel- j mem. ,

Hát ilyen kontrabontot oko-? zott bennem az első gyónás.

Tarján István

Emlékeznek a borátok és harcostársak

Tóth László elhunyta alkalmából írók, művészek, barátok és harcostársak jelentkeztek; az ország szellemi élete java képviselőinek táviratát, levelét hozta a posta Kecskemétre. A sok közül Veres Péter sorait közöljük, aki azt írta záradékul, hogy levelét juttassák el az elhunyt hozzátartozóihoz. Mi mindannyian hozzátartozóinak érezzük magunkat, akik ebben a városban élünk, mint ahogyan neki is szülővárosának felvirágoztatása, kulturálódása volt élete szép célja.

A A egkaptam a Tóth László kedves barátunk haláláról 11'»I szóló leveliiket, de bizony már éppen abban az órában, amelyben a temetés kezdődött. Nem is gondoltam, hogy ő csak velem egyidős. A ma már továbbélő öregekkel, velünk együtt még sokáig élhetett volna, ha a természetben volna értelem és méltányosság. Sajnos, ez nincs és az orvos- tudomány — a csodálatos' — sem mindig és minden esetben bír vele.

Nem tudok, nem bírok közhelyeket mondani, méltatlan volna a dolgos és igaz ember életéhez. Még tavaly májusban, amikor ott jártam kétszer is találkoztam vele és bár érezhetően beteges volt, még együtt fáradozott velünk ebben az irgalmatlanul nehéz népművelési munkában.

Azt se felejtem el, hogy 1945 kora tavaszán, amikor a földosztás útnak indításánál Kecskemétre is eljutottam, az ő vendége voltam. Nem is beszélve arról, hogy a legelső könyve- met, az Alföld parasztságát, az ö nyomdájukban nyomták és bizony nem tudom, hogy az a kiadó, Oravetz István vasmunkás nem maradt-e örökre adósa a számlával?

De mindezt s még egyebeket is, gondolom nemcsak én, hanem Németh László is és más írók is, majd elmondják róla. Azzal együtt, hogy az a kis magyar köztársaság, amelyet a „három város” a török uralom alatt megteremtett, sok ilyen igaz magyar „közszolgát” nevelt fel. Nem csak a gyümölcs- és szőlőtelepítésekben, nemesítésben, hanem íme a kultúrában, a népművelésben is. Tóth László ennek volt igaz munkatársa.”

Tisztelettel es üdvözlettel Veres Péter

Hit látnak a világból...?

B<

(T.) A megye legszebb, legíz- lésesebb üzletei között is rangos hely illeti a Kecskeméti Állami Áruházat. Mint kellemes, modern ékszerdoboz, úgy ragyog a város impozáns főterének szegletén. Az ötletes, mindig változatos kirakatsor előtti sétány, Kecskemét „Váci utcája”.

K

orszerűség, igényesség, bő választék: a modern kereskedelem e fontos törvényeinek érvényesülése bizonyítja, hogy hozzáértő, a kor követelményeivel szüntelenül lépést tartó kollektíva dolgozik ebben az áruházban. Ilyen követelményeket a jövőben is csak akkor tud kielégíteni egy áruház, ha gondoskodik kiváló szakmai utánpótlásról.

A Kecskeméti Állami Áruház igazgatójával, éppen a közelmúltban lezajlott tanulófelvételről beszélgettünk. Bármenynyire is látványos, nagyvárosi kívülről — és belül a különböző áruosztályok ragyogó sora, — egyéb szükséges helyiségek, mint raktárak, irodák — dolgában erősen elmaradt már. A növekvő árubőség, napról napra élénkebb forgalom nagyon feszegeti már a szűkös kereteket. A közeljövőben dől el, hogy a III. ötéves tervre előirányzott új nagyáruház építését melyik évben kezdik el. Ha sikerül kivívni, hogy a modem üzletkombinátban kettős műszakkal álljanak a vásárlók rendelkezésére, akkorra legalább negyven kereskedelmi tanulót kell felszabadítani.

Erre az évre hat fiatal felvételét tervezték. A mintegy ötven jelentkező közül, bizonyítványuk, megjelenésük, talpraesettségük, szakmai rátermettségük alapján tizenegyet választottak ki. Őket hívták be közvetlenebb, alaposabb beszélgetésre, hogy megtalálják a hat legalkalmasabbat.

A VIII. általánost végző lányok, fiúk városi és külterületi iskolákból kerültek ki. Kedvesek, helyesek, őszinték valamennyien Családi körülményeiket, képességeiket tekintve változatos képet nyújlotttak.

A kereskedelemben nélkültehetetlen. matematikai alaptsmereteket tartalmazó feladatok megoldása, sőt küleme is sokat sejtet abból, lesz-e ügyes, megbízható szakember a jelentkezőből. Amelyiknél a külalak ránézésre is riasztó volt a irkalapon — hányaveti, kezdetleges számok, összevisszaság, kihúz- gálások töltötték ki a papírt — ott a példákat sem oldották meg hibátlanul. Voltak igen szép, rendes dolgozatok is és ezek megalkotói az ismerkedés során sem vallottak szégyent.

P

edagógusok, szülők számára is sok elgondolkoztató megfigyelést eredményeztek ezek a beszélgetések. Ismételjük meg: körülbelül ötven jelentkezőből a tizenegy legügyesebb, legrátermettebb fiatalról van szó. Az általános tájékozottságot tapogató kérdések valamennyiüknél azonosak voltak: milyen társadalmi rendszer a miénk, mi az országgyűlés, mit csinál a megyei vagy városi tanács, hallott-e a társadalmi tulajdonról, KISZ-ről, mit tud az úttörőmozgalomról?

Azt azért mégsem lehet a véletlen rovására írni, hogy háromnegyed részük nem tudott ezekre a kérdésekre válaszolni. Ne gondoljunk itt nagy követelményekre. Kizárólag arról volt szó, sejtenek-e valamit arról a társadalomról, amiben élnek, tanulnak? Volt, aki az országgyűlésről azt tudta, hogy ott a miniszterek és helyetteseik „vannak”. A képviselőkről, akiket a dolgozók választottak, még nem hallott. Egyr észiik semmit nem tudott a KISZ-ről, holott iskolájuk után ez a szervezet várja őket.

Egyik fiú megjegyezte, hogy szülei még az úttörőmozgalomba sem engedték.

„Érdekesen” meséltek életükről a fiatalok. Egyik fiú nemcsak a szakmához szükséges jó képességekről tett tanúságot, hanem az általános tájékozottságot kutató kérdésekre is kielégítően válaszolt. Bizonyítványa azonban általános hármas. Sokat esett pár év alatt. Mi volt az ok? Szülei két éve elváltak, azt megelőzően állandóan veszekedtek, tűrhetetlen volt otthon a légkör. A gyerek csavargóit. légpuskával lövöldözött. Minden jobb volt, mint otthon lenni.

Egyik külterületi iskolában tanuló kislány színesen, élvezetesen számolt be róla, mit csinálnak a „Gyöngyvirág-őrsben”, melynek vezetője, milyen TIT- előadásokat hallgatott szüleivel együtt, szinte kérés nélkül számot adott azok tartalmáról, olvasmányairól. Természetes,

hogy próbadolgozata is csinos, hibátlan volt és — erről is akarunk szólni — tudta, milyen ez a mi társadalmunk, milyen a másik, a kizsákmányoló rendszer.

Nem, ne vessék közbe, hogy ugyan mit kívánnának tizennégy éves gyerekektől; nincs abban semmi különös, ha tanácsról, társadalmi tulajdonról, a rendszerről nincsenek ismereteik. Említettük, nem „alapfokú” politikai képzettséget várunk tőlük, csak annyi tájékozottságot, amit fogékonyságuk intenzív időszakában, csak úgy „füllel” is elfoghatnak, ha... Ha persze többet, jobban mondva tizennégy éves fővel is egyszerűen felfoghatót hallanak társadalomról, munkáról,, országgyűlésről. Távolról sem szándékunk a tizenegy fiatalról tapasztaltak általánosítása. Ez nem lenne sem igaz, tehát helyes sem. Be hogy ötven gyerek közül a tizenegy légszemfüle- sebb — még ha csak egy szakma szempontjából nézzük is — éppen csak kapisgál (négy tudott annyit, amennyi várható ilyen korban) a mi világunkról, nem valami biztató.

Dehogy törünk mi pálcát felettük, a felvételnél sem ez döntötte el az alkalmasságot. Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy hasznos lesz ezen elgondolkodni. ök tizennégy évesek. Lehet, hogy apjuk, anyjuk a szakmája mellett tanácstag, társadalmi ellenőr, balesetvédelmi felelős, esetleg szülői munkaközösségi vezető — furcsa tehát, ha sejtelmül sincs arról — szüleik mit. miért csinálnak.

AA ért hiszen van szülői kör'VI nyezet és van osztályfőnöki óm is!

cAz dili ó ini ás

, illlllllillllllllllllllllllllllllll