Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-29 / 75. szám

Paizs Éva: Kacsák.

Töltésen

Nyerítve szélcsődör vágtat a jég törékeny üvegén s a fák hegyén a fagy szilánkjai koccannak.

A töltésen

emberbokor hajladoz, dértüskés talpfákat emelnek a szelekkel öleltek, a hideg ropogtató öleléséből fölnéznek néha, a magasság márvány ereszén didereg a törtszárnyú fény.

Válluk felett sikoltozó madarak s míg hernyó-lassudan araszol a vonat, csákánynyélre támaszkodva sorfalat állnak.

Zúzmara-szigeteit sürgönydrótra szárnyát ejti a köd, messze, kis őrházmenedék füstje cérnaszálon leng, nagy fehér izzás a táj, a puszta végtelenbe esve áhítják a fázok árokszélre guggoló rözsetűz engesztelő énekét.

Lukács Miklós

Még hogy olyan könnyű eligazodni — például a fiatal- asszonyokon! Kérem, huszonhét éves, nős, gépjavítós művezető vagyok, tehát benőtt a fejem lágya, de még most is a váltamat vonogatom, ha életem első nagy kalandjára gondolok. Értem is, meg nem is.

Ipari tanuló voltam, s természetesen lelkes DISZ-tag. A VIT-küldötteket hazaváró ünneplő csoportba engem is beosztottak. Az alapszervezet kul- turosa az én kezembe is nyomott egy csokrélát, hogy adjam majd oda valamelyik jóképű kislánynak. A Keleti-pályaudvar érkezési oldalán olyan nagy tömeg várt, hogy csak könyökkel tudtam bevergődni a peronra. Befutott a fellobogózott VIT-vonat. Rázendített a zenekar, hurrázás, üdvözlő beszéd után szülők, barátok rohantak a vonathoz. Engem majd eltapostak, csaknem szétment kezemben a csokor. Annyira ügyeltem a virágra, hogy közben minden VIT-küldöttet lefoglaltak előttem. Toporogtam, ide-oda szaladtam, a végén azon vettem észre magam, hogy már csak egy páran lézengünk a kijárat táján. Utoljára egyedül maradtam. Szomorúan csüngettem a virágcsokrot, ló- báltam, még oxfordoztam is vele, hátha széthullana. Csak nem cipelem vissza szégyenszemre.

Aztán én is hazaindultam. A kijáratnál még visszanéztem. Szerencsémre. Óriási kuferral akkor szállt még lefelé egy küldött. Gyönyörű, sötétbarna hajú lány. Sötétkék berakott szoknya volt rajta, meg vajszínű selyemblúz, csinosan kétfelé kunkorodó, álló gallérral. A nyakában habkönnyű, pasztell- tarka sál lebegett.

Odarohantam hozzá. Hosszú pillajú, mélytüzű szemétől úgy megilletődtem, hogy csak dadogtam valamit, míg a csokrot átnyújtottam.

— Ö, köszönöm. . . Nagyon kedves... — mosolygott bájosan és röpke mozdulattal beleigazított rövid hajába. Mint azok előtt szokták a nők, akik számítanak nekik valamit. Ez bátrabbá tett egy kicsit. Felkaptam a hatalmas bőröndöt. Olyan elhatározással, hogy akár a világ végéig is elviszem. — Akkor jutott eszembe, hogy be kellene mutatkozni. Gyorsan letettem a táskát, s megmondtam a nevem.

— Vera — búgta rá ő is kissé fátyolos hangján, és bár mosolygott, abban a pillanatban szomorúságot vettem észre a szemében. Elindultunk. Ügy lépdelt mellettem, mintha még vissza akarna fordulni. Le-le- lassított, körülfürkészett, én addig sántikálva kanyarogtam, cserélgettem a terhet egyik kezemből a másikba. Végre döntött,

— Taxival megyünk — mondta józanul.

— „Megyünk?!” — Melegem lett a többesszámtól.

— Tudja, a férjemet vártam.

Nem jött ki. Kísérjen haza, jó? — kért hízelegve. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. A taxiban tértem valamennyire magamhoz. Értett hozzá, hogyan oszlassa el zavaromat. Kedves, gyors kérdésekkel keresgette, miről tudok kedvemre beszélni. Hamarosan helyben voltunk a témával. Ismert néhány lányt a mi DlSZ-alapszervezetünk- ből is. ,

Megérkeztiiii k. a városliget közelében laktak, egy kisebb, modern bérházban. A kapuban el akartam köszönni.

— Jöjjön csak fel nyugodtan .— hívott, s úgy vettem ki, mintha kicsit kacérkodna velem. Engedelmesen követtem. A bőrönd sarkát párszor belevertem a lépcsőfokokba, annyira néztem csinos lábát, térdhajlatát, melyre ütemesen libbent a rakottszoknya. Nem tudom, hogy lehet, de még többet is láttam, mint amennyit a szoknya szabadon hagyott.

A szobában tértem magamhoz, mikor felkattintotta a villanyt. Helyes, hangulatos lakásuk volt. Szilvakék huzatú, nik- kelezett csőbútor, élénk színű szőnyegek fogadtak. Sok pompás olajfestmény, akvarell volt a halvány narancsszínű falon. A földig érő, horgolt csipke- függönyön még aranylott az alkonyati napsugár, a távolban álmosan sötétlettek a liget fái.

A táskát ő tette le a félmagas vitrin oldalához, aztán egy tálcát vett ki a szekrényből, két poharat és egy megkezdett üveg csokoládélikőrt.

— Igyunk egy kicsit, ezt adom borravaló helyett — kínált nevetve. — Mindjárt átöltözöm, addig foglaljon helyet.

ittunk eay pohárral, újra töltött és magamra hagyott. Nem tudom, mi volt a szomszéd helyiség, szoba vagy fürdőszoba. Az ajtót nem csukta kilincsre, így hallhattam a vet- kőzés neszét. Égett a fülem. Milyen tüzesen pillantott rám, mikor a poharat szájához emelte! Elpirultam a gondolattól: milyen szépséges látvány lehet ő most odaát! Ijedten tekint- gettem az előszoba felőli ajtóra. Mi lesz, ha most talál hazajönni a férje?!

Vera kilépett a másik ajtón.

— Sejtettem, hogy nem találom itthon a fiatalurat — jegyezte meg kissé dacosan, mialatt még húzott egyet mályvaszínű szoknyája cipzárán. Any- nyit még megláttam, hogy égszínkék kombiné volt rajta.

— Vérig sértődött az úrfi — magyarázta. — Először úgy volt, hogy mindketten kimegyünk a VIT-re, ő még többet dolgozott érte, mint én. Utolsó előtti napon közölték, hogy őt törölték a küldöttek névsorából. Ugyanabban az iskolában tanítunk, nem lett volna helyes, hogy más lemarad, míg mi ketten is megyünk. Azért haragudott meg rám, mert hajlandó voltam nélküle is kimenni. A búcsúztatásra sem kísért ki... Ügy látszik, még most sem békéit meg. No, de nem baj; aki haragszik, az békül —, nem igaz?

Menittuk a második pohár likőrt is. Kihúztam magam, hadd lássa frissen vasalt, sötétkék egyenruhámat, melynek varázserejét már tapasztaltam a lányoknál. Elvégre a fiatalasszonyok is lányokból lettek. Még nagyobb lett a mellényem, mikor láthatóan tetszettek neki a festményekre tett észrevételeim. A szép kis asszony külön ihletbe hozott. Nem is nagyon lepődtem meg, mikor Vera előállt az ötlettel.

— Most pedig elmegyünk valahova, jó?

Meg se várta a válaszom, újból kiment, s kis idő múlva tündökölt előttem mályvaszínű kosztümében. Belezsibbadtam a gyönyörűségbe. Vele indulok most izgalmas kalandra.

Megint csak ő ügyeskedett, csicsegett-csacsogott, szép ívű fehér csontfésűvel lazította sötétbarna haját, szikrázó klip- szet csíptetett a fülére, s mire elindultunk, valamivel biztosabb lábon álltam.

A Gundelban kötöttünk ki. Megvacsoráztunk, sört is ittunk. Ám olyan gyáva lettem a ragyogó asszonyka mellett, hogy jóformán egész idő alatt ő beszélt. Ültem, mint aki seprűnyelet evett, igyekeztem minél magasabbnak látszani az asztalnál. Hát még mikor táncolni hívott! A lányok mindig dicsértek, milyen könnyű táncos vagyok; most meg falábakon jártam. Gondolják el: foghattam a kezét, háta sütötte a tenyeremet. Hideg rázott a boldogságtól, mikor közelebb húzott magához, s olyankor a melle is hozzám ért.

Mit tudom én, hány óra lehetett, mikor hazaindultunk. Képzeljék, semmit sem engedett fizetni. Mikor hősködve pénztárcáért nyúltam, anyáskodva legyintett a kezemre.

— Ne butáskodjon, magának nagyon megérezné a zsebe.

Ebben igaza volt, de egy kicsit le is hűtött. Tehát mégiscsak kisfiúnak tart..,

Teljesen kiszáradva, tehetetlenül baktattam mellette, mikor hazafelé tartottunk. A tó hídján melegen belémkarolt. Rekedten motyogtam valamit, ha kérdezett, pedig barátságos szorításokkal bátorított... Szédület, illat, lágy szövetsuhogás, bizsergető kis összekoccanások, ha lépteink üteme nem egyezett az én botladozásaim miatt

— ezek maradtak meg abból a varázslatos negyedórából, ami alatt hazaértünk.

Minden férfi tudja, milyen elbűvölő a női arc este, búcsúzásnál. Elnémul minden zaj, csak ő létezik a világból, aki szorosan előtted áll. Arcát, haját, alakját inkább a bőröddel érzed, mint látod. A szem, csodálatos a szeme, melyben a világmindenség összpontosul. Nem tudod, kék-e, barna-e az a szem, mert este mindegyik csak mélység, csillogás, a színét nem látod. Ilyenkor érzed, milyen nagy-nagy titok, egyben mindentudó a Nő ... Milyen mély volt az ő barna szeme!

Majdnem elisírtam magam, hogy az édes szédület pillanatok alatt semmibevész — ott a kapuban. Reszketve hajoltam meg.

— Akkor... kezitcsókolom, Verácska...

Mindentudó szeme belémlá- tott. Kis hallgatás után cirógató hangsúllyal szólalt meg, miközben megmozdult nyúlánk vonalú karja; mintha az órájára pillantott volna.

— Hová menne most, hiszen éjfélre jár? A tanulóotthonba be se engedik ...

Igaz is, arról megfeledkeztem. De azért adtam a nagyot.

— Engem ne féltsen.

— Jöjjön csak fel hozzánk, ne csacsiskodjon — fogta meg a kezemet, és már húzott is magával. Csengetett a házmesternek. — Holnap majd tisztázhatja magát — magyarázta, míg hallgattuk a belül közeledő cso- szogást. — Azt mondja, hogy egy rokonánál aludt és kész.

Felssédelegtem vele a lakásba. Most se tudom, félemeleten laktak-e, vagy az elsőn. Torkomban vert a szívem, miközben lábujjhegyen áthaladtunk az előszobán. Lassan nyitotta ki az ajtót, villanyt gyújtott. Láttam, hogy elvörösödik. Zavartan dobálta le a retikült, kesztyűt egyik székre.

— Ügy, még mindig dacol az úr?! — húzta mérgesen a szót. .— Rendben van, majd hazadugja az orrát, ha akarja ... Mi azért nem búsulunk, ugye?

— fordult hozzám. Eszünk még valamit, azután lefekszünk.

Ügy éreztem, szikrák pattognak minden hajszálamból. Lefekszünk! Mi ketten! Ennek halál lesz a vége. De jöjjön, aminek jönni kell. Ha meg kell halni Veráért, hát meghalok .., Ám, hogyan lesz az a — „lefekszünk”?

Az asszonyka nem engedett sokáig ábrándozni. A szomszéd helyiségben átöltözött, öt perc múlva mind a kettőnk előtt kötény volt. Segítettem neki a konyhában. Én felvertem a tojást, ő a teát tette fel.

Megvacsoráztunk — most már másodszor —, a férje mégsem jött. Ittunk még egy pohár likőrt. húztuk az időt. hiába. A végén már ő is elszótlanodott. Ásítoztunk. Egyszer csak idegesen felugrott.

— Nem várunk tovább, lefekszünk — mondta mesterkélt vidámsággal. — Alig állok már a lábamon .. . Majd a fenekére ül a férjem, ha magát itt találja — kuncogott rám és nyújtózkodott.

Nekem borsózott a hátam, összekoccant a térdem, de talán még a fogam is vacogott. Hogyan kellene most viselkedni? Az ájulás környékezett, mikor fáradtsága ellenére ugrabugrálni kezdett, majd lehuppant a rekamiéra, hátradőlt, mosolygott rám. Milyen csintalanul nevetett a szeme!

Félrenéztem. Erre felugrott, szólt.

— Jöjjön, kisfiú, vigyük csak ki a sezlont az előszobába!

A sezlont addig nem is vettem észre. Rogyadozott a lábam, míg cipeltük. Vera tudhatta, mi játszódik le bennem, mert megint anyáskodva nyugtatott meg.

— Maga szépen lefekszik odabent, én meg itt alszom.

Megkönnyebbültem, de valahogy mégis fájt a szívem. Hát csak kisfiú vagyok a szemében? Hiszen jövőre már tizenhét éves leszek .. .

Jó éjszakát kívánt, gyöngéden betuszkolt a szobába. Lefeküdtem, a fejem is behúztam a paplan alá. Majd megfulladtam, olyan nagyokat lélegeztem. Hallgattam, hátha kinyílik az ajtó, és ő ... Jaj, de mi lesz akkor?

Arra ébredtem, hogy . .. „nagyon ki kell menni”. Világos volt már, s az asztalka mellett egy férfi ült. Engem nézett, a szeme se moccant. A Vera férje! Ki más lehetne? Körme hegyével a likőrös tálca szélét ko- cogtatta. Valami hősi beletörődés elvette a félelmemet. Vártam, mikor veszi elő a pisztolyát, — hiszen ilyenkor úgy szokás. De nem lőtt, csak bámult közönyösen, majdnem ridegen. Szeme egy aprót moccant, s akkor észrevettem, hogy máshol jgr az esze. Soká jött rá, hogy én elszántan bámulom. Akkor a száját is megpittyesztette egy parányit.

Az ágyékom meg majd szétpattant már, a vesémen tompa fájást éreztem. Összeszorítottam a számat, a szemem ki akart ugrani. Elfogott a düh. Hiába mereszted úgy rám a szemed, barátom, nem fogok megfutamodni! — gondoltam. De azért halálom előtt még kimegyek a WC-re.

Kimásztam a paplan alól, figyeltem, mikor ront nekem. De csak ült a helyén nyugodtan.

— Jó reggelt kívánok, —jött ki akaratlanul a számon. Ö csak bólintott. — Tatár vagyok, majd mindent megmagyarázok — hadartam, s valami felsza- badultságot éreztem, hogy azért mégsem lett eddig halál a dologból. — Legyen szíves megmondani, hol van a WC? — kérdeztem gyorsan, és összepréseltem a combomat. Szemével intett, hogy az előszobából nyílik. Szörnyű szégyen! Vera előtt kell elvonulnom. De bántam Is már, robogtam kifelé. Ö régen ébren lehetett. Szép haja szétterült a fehér párnán. Meleg derű lengte körül gyönyörű fejét, üde illatával beteit a kis előszoba. Mindjárt láttam, hogy hallott mindent. Kuncogva harapta be alsó szája szélét, amint elviharzottam mellette.

Megkönnyebbülés után szemlesütve sompolyogtam vissza a szobába.

Aztán megreggeliztettek. Vera vígan magyarázkodott a férjének.

— Meghaltam volna a félelemtől, ha ez a kisfiú nincs itt. Még sosem aludtam egyedül...

A tanító úr meg csak lógatta a fejét, bánatosan, szótlanul.. .

így történt, valamikor az ötvenes évek elején. Mikor a feleségemnek elmeséltem életem nagy kalandját, és a magyarázatát kértem, csak nevetett. Mikor jól kimulatta m? gát, csak ezt hajtogatta.

— Ó, ó, te csacsi!

Tóth István