Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-15 / 63. szám

Mátyás Ferenc: Tiborc utódai AZ ARANYHOMOKON Petőfi a költészet számára fedezte fel a hírős várost, falukutatóink a nem­zet számára hozták fel az addig isme­retlen homoktenger mélyéről. Csöndes kutatók, krónikások előttünk is voltak; levéltári adatok, nyomtatott könyvek jelzik az ősi próbálkozásokat s nem haszontalanul. De a legmarandóbb fel­jegyzéseket egy Szatmárból jött bé­rescsalád idegyökerezett leszármazottja, Katona József készítette. A város törté­nelmi múltjáról beható tanulmányok alapján írt maradandó értékű króni­kát, s ez már alapja volt annak a mo­nográfiának, amelyet Kecskemét múlt­járól akart szerkeszteni. Sokat foglal­kozott a város önkormányzatával, az itt élő parasztok és polgárok sorsával. Megírja, milyen erőfeszítéseket fejtett ki a lakosság a feudalizmus újjáéledő korában, hogy megőrizze önállóságát. Midőn 1820-ban ismét visszatért szü­lővárosába, s tíz éven át szakadatlanul dolgozott, figyelme még inkább a nép- sors felé irányult. „Kun-magyar szív — Kedskö-méga! Te! mely nekem oly sokat osztogatál, anyás kebled, hol a boltozat áJl, melyben gyenge bölcsöm renge —> Te vedd Is az első szülöttemet el! arass (noha szűkén Is) Így, ha vetel! —” Ilyen sorokkal fordul Kecskemét mezővárosához, midőn a nagy mű el­készül, neki ajánlja először, hogy oku­lására szolgáljon. De az is nagyon igaz, hogy Katonában csak az embert sze­rették, a gondolkodót, az írót nem vet­ték észre. Kecskemétének ehhez nem volt érzéke s értelme sem. A disznó­tort, a borozásokat s a trágár beszél­getést többre becsülte, mint a könyvet. Az csak kivételes eset, hogy a szintén kecskeméti Mátyási József költő adó­ját eltörölte a város, mert Mátyási ,’,igen fain” vaskos versezeteket csinált. Katona költői munkásságát nem be­csülték eléggé. Azt nézték, hány oldal szalonna van a padláson, s betakarítás­kor rakottan tér-e meg a szekér a me­zőről. Az irodalmi munkát nem te­kintették értéknek. Katona és Kecskemét ennek ellenére is összeforrt egymással s elválasztha­tatlan volt. Ezt bizonyítja krónikája, félbemaradt monográfiája. Elszörnyül- ködve idézik maguk elé az ősök múlt­ját a kecskemétiek, amikor fölütik s olvassák a méltóságos gróf Koháryt s ami vele kapcsolatban következik: „A város representálván a földes ura- ságot, annak szolgál a lakosság egy he­tet kaszáláskor, igás marhával; szük­ségből egy napot némelyik, többet nem.” Isten volt az úriszék feje Kecskemé­ten s Katona elég istentelenül beszél róla feljegyzéseiben. Sokat szenvedett a parasztság; hol az urak, hol a betörő ellenség pusztította termését és életét. Az 1707-es rác, betörésről ezeket jegyzi fel a költő alig ismert krónikájában; „Olyan tudós pontossággal, hogy még a szenvedők neveit is megörökíti. Elmond­ja. kivel mi történt ebben meg abban az utcában, s miként lelte halálát." Mindezt összegezve így folytatja: „Meg­ölettek: Gazdák 266, asszonyok 47, fiúk 47, leányok 12, zsellérek 48, ridegek 28, jövevények 38. Rabok lettek: Gazdák 62, asszonyok 21, fiúk 38, leányok 16, zsellérek 12, ridegek 15, jövevények 13. Elvesztek: ökrök 899, lovak 562, szekér 120, kocsi 88, égett ház 90, malom 7. özvegy maradt 187, árva 444, sebesek 120, elveszett barom 1060, elpusztult ház 809. Összesen 230 812 tallér kár." A száraznak tűnő statisztika mögött már meghúzódik a dráma magja, s kihallik Tiborc panasza. Katona fukar beszédű volt, de egyetlen mondatában is ott a dráma. Mindig, mindenben azt kereste. Sorai tele vannak élménnyel, mintha mindent maga is átélt volna, s ha ma már az író melléktermékének számít is e krónika, de különleges értéke van az irodalomban. Hivafalt vállalt, hogy tanulmá­nyozza a parasztok életét. A sikertelen színdarabkísérletek és versek hosszú sora után megalkotott „Bánk bán” azon­ban a fiókjában hever. De ez sem töri le munkaerejét, kutató tevékenységét. Jól tudja, hogy drámáját nem adhat­ják elő, mert a tilalom, a törvény rá is vonatkozik; „Bánk bánom nem engedődön meg az előadásra, hanem csak a nyomta­tásra. Miért? Királyné gyilkolása vé­gett? Nem! Csak azért, mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házat." Megérezték a hivatalosak, hogy ve­szedelmesen népi szaga van a drámá­nak, s lángja táplálja az elfojtott for­radalmakat. „— Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam • Részlet a szerző Költők és parasztok című, kiadás alatt álló könyvéből. vagyok, én a XIII. században élő ha­talmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le." Katona József legalulról vizsgálta ko­ra társadalmát. Drámájában is azért tudta egybefogni az egész társadalmat. Nem csupán a Bánk drámáját, a ma­gyar nép sorstragédiáját állította s*ín- padra azért hogy feírázza az orszá­got tespedéséből. Egyéb művei között a hátramaradt írástömeg közt sok a vázlat, a be nem fejezett alkotás, a kísérlet, de ha le­fújjuk róla a port, ma is megelevened­nek a sorok, s jó lenne, ha végre köz­kinccsé válhatnának. Ott lenne helyük a régen tervezett irodalmi múzeumban. Hiszen Kecskemét nemcsak szülőváro­sa, itt ismerte meg a betűt az iskolá­ban, ebben a városban írta és olvasta fel először színészbarátai között a „Bánk bán”-t, s e város utcáit és tereit járta, amíg munka közben meg nem hasadt a szíve a hivatalház kapujában. De igaztalan lennék, ha azt ál­lítanám, hogy a város nem törődik nagy szülött fiával, hiszen a könyvtárban csináltak már valamiféle kis múzeumot is, a róla elnevezett színház terén új szobor hirdeti idetartozását, a temető­ben is emlékműve áll. A Katona József kultusz ma már él az aranyhomok fő­városában. Az iskolákban kötelezővé tették a „Bánk bán” megtekintését, iro­dalmi esteket rendeznek tiszteletére, s mindenkinek módjában van megismer­kedni a költő műveivel. A Megyei Könyvtár, hová még a messzi tanyákról is ellátogatnak, az ér­deklődők helyébe viszi a könyveket. So­kat tett a város Katona ébresztése ér­dekében, de nem eleget. Nem vagyok elégedett: rokonságom, fél életemen át szerzett helyi tapasztalataim, a baráti kör, az elmaradt tanyavilág ismerete sugallja, hogy ne legyek elégedett, mert a látszat csal Kecskeméten is. Sok ezer ember él itt és a tanyákon, aki még sose látta a „Bánk bán”-t, s nem tudja ki volt Katona József. Csalt a saját ro­konságomban mennyi. Vannak közöttük olyanok ma is, akik még olvasni sem tudnak. Legfeljebb annyit hallott né­melyikük róla, hogy a szegények fis­kálisa volt, s meghasadt a szíve a mun­kában. Ezek a hírős város hírnevét a piacokon emelkedő barackhegyekkel, a kitűnő aromájú kadarkával, a régi bu­gaci idegenforgalmi parádékkal magya­rázzák, s nem Katona művével. A Ka­tona-kultusz akkor lenne valódi kultu­rális lobogó, akkor érné el igazi célját a népművelés, ha összeszednék a sza­lonnapártiakat, a borozókat, s a tanyavi­lágban lapuló írástudatlanokat, s nekik is megmagyaráznák Katonát, s velük is megismertetnék a „Bánk bán”-t. Tu­dom én, hogy az írástudatlanság világ­méreteihez képest elenyésző a Bács- Kiskun megyeiek száma, hiszen Euró- pa-szerte nagyobb méreteket ölt a tu­datlanság: Törökországban, Görögor­szágban, Spanyolországban. Portugáliá­ban és Olaszország déli vidékén a 6—14 éves gyermekek 50 százaléka analfabé­ta, s Afrikában a felnőttek nagy tömege él a betű ismerete nélkül, s a világon 700 millió írástudatlant tartanak szá­mon. De ezekben az országokban a gaz­dasági és kulturális viszonyok magya­rázatot adnak erre. Minálunk nincs rá magyarázat, mert amit a múltból hoz­tunk magunkkal sötétséget, 19 esztendő óta eloszlathattuk volna. De Bács-Kis- kun megyében 20 ezer ember ma is írástudatlan, s közöttük háromezer negy­ven éven aluli. A tanyavilág ma is a maradiság beteggóca, itt kell segíteni a kultúra apostalainak. A megyének Kecskemét a szíve, s a barackhegyek árnyékában Katona mellett megszámlálhatatlan nagyság vo­nulhatna még fel az irodalom, a tudo­mány helyi hagyományának nem is kis szigetén. Nemegyszer tartózkodott Cso­konai is Kecskeméten, midőn jó barát­ját, Mátyási Józsefet meglátogatta. — Arany János idejárt Kőrösről az ol­csóbb piacra vásárolni. Jókai a kecske­méti jogakadémia hallgatója volt, s itt írta a „Zsidó fiú” című drámáját, me­lyet a színlaposztogató Petőfi Sándor másolgatott, Petőfi az elemit az itteni evangélikus iskolában végezte. Táncsics Mihály a piarista gimnázium tanulója, Szász Károly, a református gimnázium­ban érettségizik, s később tanárként működik itten. De ki győzné felsorolni a hírességeket, Kada Eleket, Homyik Jánost, a Ferenc József elleni összees­küvés fővádlottját, Noszlopy Gáspárt, s akinek a nevénél megint meg kell állni egy csöppet, mert nem lehet mellette elmenni kutyafuttában: Mathiász Já­nost, a kecskeméti homok hősét, aki a két kezével és eszével megszelídítette a kvarcos futóhomokot, s pompázó szőlő­kertet teremtett. Egy fabatka értéke nem volt itt addig a földnek. A parasz­tok ábrándját ő valósította meg, s 53 féle szőlőt honosított meg a homokon. De, hogy élő nagyságot is említsek: Ko­dály Zoltán is itt született, s olvasta először a kottát. Kifogyhatatlan a hírességek sora, s mellettük növekedik a névtelen hősök életet teremtő, századokat folytató tá­bora, amely most készíti elő Kecskemét igazi feltámadását. Elég volt a tanyasi nomád ro­mantikából, hol a csontváz lovak legel­tek, mert a fű is kiszáradt a sivó ho­mokon, s a kutak is kiapadtak az örö­kös aszályban. Hiába ástak, szántottak a primitív vadonban, nem termett itt meg semmi, csak a ballangkóró meg a kutyatejvirág. Csak a költői kép volt szép, az élet sivár volt, amint a költő írta: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ. Alant repül a nap, mint a fáradt madár.” A tanyasi ember is a jövő tervére kí­váncsi, mert ma még ezrével bújnak a tanyák a hosszú nyárfák alá, mintha üldözné őket a csendőr meg a pótadó. Legszívesebben lerombolnák őket, s la­kosaik jönnének a modern városi há­zakba, hiszen már a kellék egy része: a televízió is megvan. Mert a csecse be­esés városháza, a cifrapalota, a mű- magyar nótából ismert barokkstílű nagytemplom környezetében, az újon­nan épült utcasorok között, bizony érez­ni lehet már a szocializmus leheletét. Mintha mindennap feltámadás lenne a zsúfolt városban: nyüzsög a nép. Na­ponta 150 autóbusz futkos át a város útvonalain. Azt hihetné a tájékozatlan ember, hogy lakodalomra készül a me­gye 600 ezer lakosa, vagy tán megyei vásárra jöttek, s a legkisebb faluból, ta­nyáról is felkeresik Kecskemétet. Ide­hozza őket az autóbusz, a vonat, a sze­kér a Kossuth térre, de nem fémek, s áramlanak szét a Rákóczi útra. és be az üzletekbe. Kanyarognak egyik utcá­ból a másikba, s csak arra kíváncsiak, milyen új, modem üzletek nyíltak, s jó-e a kiszolgálás a most épült emele­tes „Aranyhomok” Szállóban, a presszók­ban. Mindnyája máris szeretne a hol­napba menni, mert szorít a jelen, s ilyen szempontból kinőtte magát Kecs­kemét. Óriássá változott, akin rajt van még a régi ruha, s a tanyasi analfa­bétákkal látszó szeplője, de már szeret­né levetkőzni, lemosni. Tudja és érzi, hogy nagyon messziről jött, a török rab­ságból, az úriszék elől menekült, Héj- jasék vérfürdőjéből szalasztották a még szokatlan remények világába. Hogyne érezné jól magát a szabad, nyüzsgő vá­rosban, a megrakott kirakatok előtt, hi­szen a felhalmozott árucikkeket meg is vásárolhatja, az évszázados nélkülözé­sek után van rá pénze az iskolázatlan tanyasiaknak is. Az ősi fájdalom mellett, a múlt kín­zó emléke ellenére, s mert Kecskemét sose tudott igazán a kultúra fellegvára, az irodalom hazája lenni, s hogy min­dig csak a kezdetig jutott el, mint Ady hortobágyi poétája, — ma már vigasza is van, s vigaszának erős alapja. Meg­kezdte természetátalakító munkáját, végérvényesen meg akarja hódítani az elvadult futóhomokot, s még a gazda­gabb humuszú Bácskával is versenyre akar kelni, ha a mezőgazdaság gépesí­tési irama meggyorsul, s a közös gaz­dálkodás terveiben megvalósulnak az eredmények. A falvakká alakult tanyák egy része elvette ugyan földjének nagy hányadát, de a megmaradt 46 ezernyi kataszteri holdon megteremtheti a sző­lő- és gyümölcskertek oázisát. 70 ezer ember áll a vártén a városban, s meny­nyi még a tanyákon, a megye száz fa­lujában. A tanyákon élők sokan azzal tárulnak a máris látható eredmények­hez, hogy 60 almafáról 400 mázsa almát hoznak a piacra vagy a konzervgyárba. Esztendők óta figyelem és látom a 'egnapi, s m-' Kecskemétet, a rokonar­cokról sütő, belülről feltörő bizakodás erejét, s ez a tény is feljogosít arra. hogy otthonosan beszéljek és őszintén, hiszen velük nőttem a ma már annyira elhasznált, s lerombolásra érett Zsinór ■ff utca környékén. Velük jártam a ma­gyar Svájcot: Helvéciát, a Szarkást, s a messzi tanyákat. Itt gyűjtöttem leg­első friss élményeimet, s most is ma­gamban hordozom őket. Azóta is gyak­ran haza-hazatérek a most már emele­tes városrészek között, s a mai élet gaz­dagodó emlékeivel térek vissza. Szor­galmas, okos gazdák házában vitatko­zom most is, mint régen. Hány versben örökítettem meg ennek a városi és ta­nyasi népnek a kínját, reményét, meg­mozdulását, újat teremtő szándékát. A homokhaza emberei számomra ma is példamutató hősök, legyőzhetetlen Her­kulesek, szívemben hordom őket, mint akiket már nem lehet elfelejteni, s le­hetetlen nem szeretni. Tudom, hogy sok mulasztást kell itt még pótolni, hogy az évszázadok ábrándjai: Katona és Mathiász álma megvalósuljon. De azt is látom, hogy minden adottság, biztosíték megvan erre: elkészítették a reális alapokra fektetett terveket! Hamarosan eljön az idő, hogy ahol eddig oldanként 3—4 mázsa rozs termett, ott a jövőben 30— 40 mázsa szőlőt, 100 mázsa gyümölcsöt termeljenek. Valójában itt kezdődik a kultúra, ez az első fölfelé vezető lép­cső. Az utóbbi években 32 ezer holdat telepítettek be új szőlővel, gyümölcsös­sel a megyében, s összesen 70 ezer holdat akarnak kertté varácsolni. A homokhátsági, szélhordta talajon gabo­nafajtákkal kísérleteznek, másutt mesz- sziről virít a szőlővesszők erdeje. Kecs­kemét irányításával a megyében 100 ezer holdon termelnek szőlőt; az ország bortermelésének egyharmadát adják. 36 ezer holdon öntözéses gazdálkodás folyik. Ki ne látná, hogy a száraz adat­halmaz mögött máris van költészet, s a csupasz számok az emberi hősiesség drámai pátoszát jelzik, s hogy ezek a hősök most akarják befejezni a futó­homokon vívott, évszázados küzdelmet. Nem hiszem, hogy a kételkedőknek van igazuk s 2000-ig kell várni erre, hiszen mindenfelé jelzi az eredménye­ket is a grafikon. 1945 előtt másfél ezer ember dolgozott az üzemekben, ma hu­szonhatezerre nőtt a számuk, s mind­nyájan a tanyákról, a falvakból kerül­tek a gyárba. Mint Katona a magyar irodalom legnagyobb alkotását száz év mélységéből is fel tudja mutatni, uno­kái sem maradnak alul, munkájuk re­mekét hamarosan láthatja az ország Láthatja a Hidraulikus pneumatikus modern gépek gyárában, a reszelőgyár­ban, amelyben van annyi költészet iro- dalmiatlan neve ellenére is, mint egy elfuserált regényben, versben vagy drá­mában. A tanácsi ipar a megyében csaknem 900 millió forint termelési értéket tudott felmutatni az elmúlt esztendőben. S míg a helyi ipar épí­tésére 59 millió jutott, a kultúrának 230 millió volt a költségvetése. Tucat­nyi kultúrházat emeltek, s 40 millióért építették fel az Alföld legnagyobb és legszebb szállóját. Alig hiszem, hogy csupán a lát­vány kedvéért fekteti be az államház­tartás a tömérdek pénzt a ma még so­vány kenyeret adó homokon. S mennyi veszély leselkedik még: a bizonytalan időjárás, a rossz kalkulációk, a lelkek­ben visszatartó fék. Mégis vigasz ez a nép számára, látja a törődést. S mond­jam-e tovább, hogy a kezdeti sikerek és gondok között csaknem 4000 traktor szánt magabiztosan a jövő termése alá. A nagyüzemi alap már létezik s elin- djdtak a szövetkezeti családok a boldo­gulás felé. Valóban hírős város lehet még a megyében Kecskemét, s méltó nagyszülött fiához, ha megvalósítja tervét. Erőinek most áll teljében, föl­sorakozott minden ember s vizsgázni akar, mert senki nem felejtette el a múltat. Tiborc szavai figyelmeztetnek: „A jó merániak legszebb lovon ficánkolódnak, — tegnap egy kesely, ma szürke, holnap egy fakó: — nekünt feleség s porontyainkat kell befogni, ha veszni éhen nem kívánkozunk, ök játszanak, zabáinak szüntelen, úgy mintha mindenik tagocska benne egy-egy gyomorral volna áldva: nékün* kéményeinkről elpusztulnak a gólyák, mivel magunk emésztjük el a hulladékot is. Szép földjeinkből vadászni berkeket csinálnak, a- hová nekünk belépni sem szabad; s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény himlös gyerek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek • és aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kenyszeritett.

Next

/
Thumbnails
Contents