Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
< tárgyalóteremből A% ifjúsági brigád Két család „nolgárháborúia“ Ragyogóan tiszta munkatermek és a szerelőasztalok mellett végig mosolygó fiatal arcok. Ez a kép maradt bennem egy korábbi látogatásom után. Már akkor elhatároztam, hogy rövidesen visszatérek a Rádiótechnikai Gyár Kecskeméti Telepére. Közelebbről megismerkedtem az üzem fiataljaival, akiket fehérgalléros kék köpenyükben diáklányoknak is nézhetne az ember, ha nem tudná, hogy az előttük fekvő szerkezetek félkész magnetofonkészülékek, és nem a fizika óra szemléltető eszközei. De nemcsak a kedves kép húzott vissza. Noteszomban néhány mondatot őriztem, amit a barna hajú Fekete Katalintól hallottam: — Középiskolában az volt az álmom, hogy orvos leszek. Nem vettek fel az egyetemre, és 1961 őszén ide jöttem dolgozni. Szakmát tanultam, itt ragadtam. Most már akár hiszi, akár nem, a.j fehér köpenyért sem cserélném el a szerelőasztalomat. Nemcsak én vagyok így ezzel, hanem érettségizett munkatársaim többsége is. Évről évre több középiskolát végzett fiatal tanul ipari szakmát. Ugyanakkor még ma is sokan — főképpen szülők — elképzelhetetlennek, egyenesen katasztrófának tartják, ha az érettségi után azonnal nem egyetem, vagy legalább is íróasztal következik. Vajon Fekete Katalin volt diáktársai is megtalálták-e helyüket az üzemben? Elégedettek-e munkájukkal, biztosnak látják-e jövőjüket, fejlődésüket? Vagy a Katalinhoz hasonlóan gondolkodók száma kevés és a többiek csak jobb híján választották az egyetem helyett az üzemet? Ezeket a kérdéseket fogalmazom meg magamban az üzem hosszú folyosóján. Azntán bekopogtatok Szabó Anna szak- szervezeti titkár ajtaján. LiJ — Éppen jókor jött, segíthet statisztikát csinálni — mutat az asztalon halmozódó olvasó cédulákra vendéglátóm. — Most számolgatjuk Évával, a könyvtárosunkkal, hányán forgatják _ nálunk a könyveket. — És mi az eredmény? — Száz olvasónk van — mondja nem kis büszkeséggel — Polgár Éva, a KlSZ-szerve- zet könyvtárosa és közben uj- jai végigzongoráznak a könyv- szekrény polcain. A kötetek úgy sorakoznak, mint a katonák, de ő azért mindig talál igazítani valót. Vagy talán csak simogatás ez a mozdulat? Amíg megérkeznek a fiatalok. végigböngészek néhány olvasócédulát. Mesterházi: Az ártatlanság kora. Szabó Magda: Az őz, néhány Passuthkötetet. Jókai és Mikszáth neve ritkábban fordul elő. — Ne csodálkozzon — mondja Éva. — Az üzem dolgozóinak átlagos életkora nem éri el a harminc évet sem. s a fiatalok zöme érettségizett. A középiskolában jórészt megismerkedtek a klasszikusokkal, most inkább a mai írók műveit keresik. Néhány perc múlva már arról szól a diskurzus, jó-e az üzemben a kulturális munka, és milyen irányban kell tovább haladniok. Szinte észre sem vesszük, hogy az érkezők is egymás után bekapcsolódnak a beszélgetésbe. — József Attila, Radnóti, vagy éppen Picasso műveiről vitatkozó fiatalok érdeklődését nem lehet csupán népi tánc produkciókkal, búborékfúvós „dupla, vagy semmi” — játékkal felkelteni. A színvonalas TIT- előadásoknak van nálunk a legnagyobb sikerük. — vélekedik Herczeg Józsefné kultúrfelelős. Ezt támasztja alá Fekete Katalin is: — „Kritika és intrika” — címmel hallottunk egy érdekes előadást a múltkorában. Napokig vitatkoztunk a hallottakról, és úgy érzem, hogy számunkra az a legnagyobb tanulság, hogy eredményes munkát csak olyan közösség végezhet, amelyben sikerül kialakítani a kölcsönös bizalom légkörét. Ha ez megvan, akkor a bírálat sem fáj, és nincs pletyka, intrika. Ezt sajnos ma még nem mondhatjuk el az egész üzemről. összevillanó szemük elárulja, hogy példát is tudnának mondani, de csak Reichel Ida* szólal meg rövid szünet után mindannyiuk véleményét nyilvánítva: — A mi munkacsapatunkban sohasem lesz pletyka. Így határoztunk. L?J Járomi Gyula KISZ-titkár egyedül képviseli a férfinemet vendéglátóim koszorújában. Nem véletlen, tehát, hogy ritkán jut szóhoz. Pedig érdekes dolgokat mond. Tőle tudom meg, hogy az idén két ifjúsági munkacsapat dolgozik a szocialista brigád cím elnyeréséért. Az elmúlt évben is részt vettek már a munkaversenyben a KlSZ-isták, lelkesedésben sem volt hiány, mégis csak a kulturális felajánlásokat: „Olvass, tanulj mozgalom”, stb. tudták teljesíteni. Kérdésemre — mi akadályozta a termelési vállalások teljesítését — válaszul azokat a nehézségeket sorolja, amelyekkel a fiatal üzemnek meg kellett küzdenie az első években. Csak a legfontosabbakat említve: a készülékek alkatrészeit sokszor késve kapták meg a budapesti anyavállalattól és az alkatrészek egyrésze hibás volt. Ráadásul át kellett térniük egy új típus, a Calypso magnetofon gyártására, és ez számtalan problémával járt együtt. — Szerintem egészen másképpen fogja meg az ember a dolog végét, ha rend van körülötte, és tudja, hogy munkájával egy hibátlan termék megszületését segítheti, — így fogalmazza meg gondolatát a komolyarcú Rajnoha Erzsi. Kicsit gondolkozik, aztán még hozzá teszi: — A Cal.vpso-készülék, amit most csinálunk, kitűnő konstrukció, és reméljük, hogy ha a rövidesen felépülő műhelycsor- nokban helyben készíthetjük az alkatrészeket is, akkor nem akadozik az anyagellátás sem. 3. A KISZ-brigádok versenyvállalását nézegetjük. „Segítjük egymást a tanulásban” — így szól az egyik pont. És hogy a kurta mondat mögött mi rejlik arról Reichel Ida beszél: — A kétéves szakmai tanfolyamot végezzük mindannyian. Bizony sok olyan tudnivalóval találjuk magunkat szemben, amivel a középiskolában nem találkoztunk. Időnként összeülünk a lányokkal és megbeszéljük az anyagot. — Közülünk mindenkinek sikerrel kell helytállnia a vizsgán. Annál is inkább, mert majdnem mindannyian tovább akarunk tanulni a felsőfokú technikumban — egészíti ki a gondolatot egy másik kislány. — És a gimnáziumban szövögetett álmok, az orvosi, vagy tanári pályáról füstbe mennek? — kérdezem ártatlan képpel. — Csak tanárokra és orvosokra van szükség? — fordul vissza felém azonnal kérdésem éle. Aztán egymás szavába vágva vallanak munkájuk szépségéről. Bizonygatják, hogy a magnetofon bonyolult szerkezetében eligazodni nem könnyű feladat. Ha egy laikus nézi az asztalok mellett a munkát, talán azt hiszi, hogy a gyakorlott ujjak már szinte önmaguktól is össze tudják illeszteni az alkatrészeket. Pedig nem így van. Pontosan, szépén dolgozni, és esetenként a hibát is megtalálni —a középiskolában tanult fizikai" ismeretek nélkül aligha sikerülne. * Minden szavukból kiérződik, hogy büszkék arra. amit eddig tanultak, s az egyre magasabbra törő technika nagyfokú műveltséget igénylő szakemberei lehetnek. Jó ezt hallani. Büszkeségük nem bántó, mert a választott élethivatás szeretetéböl, megbecsüléséből fakad. Békés Dezső AMIKOR a múlt hét szerdáján Kecskeméten a megyei bíróságon tárgyalták az ügyet, rendőrt kellett hívni, hogy a büntetőtanács zavartalanul kihallgathassa a tanúkat. A hallgatóságnak fenntartott széksorokban két család: a vádlott és a sértett hozzátartozói foglaltak helyet. Elől középen, a vádlottak padján, idős Kozák János ült. Katonásan felugrott, amikor egy-egy tanú kihallgatása után megkérdezte a bíró, hogy van-e észrevétele. — Tisztelt bíróság! Én csak annyit tudok mondani, hogy nem vagyok bűnös. Nem szúrtam meg idős Kozák Pétert... — aztán leült. A következő tanúé a szó: — Az eset napján gépkocsival mentünk el a kecskeméti Jófalat kisvendéglő előtt. Mivel nagy volt a forgalom, las- sftani kellett. Akkor láttam, hogy a vendéglő előtt tömeg- verekedés van. A két csoportra oszló társaság egyik fele az épület falánál fogta közre idős Kozák Jánost és fiát — ahogy később megtudtam ők voltak azok —, a másik csoport pedig a kút mellett, az akkor már véresen fekvő idős Kozák Péter körül állt. A verekedésben résztvevőknél kocsilőcs, sarló, vasvilla és kődarabok voltak. Hogy ki kit ütött meg, azt nem lehetett tudni. A tárgyalás során tisztázódtak a cselekmény előzményei, de a verekedés részleteire nem sikerült fényt deríteni. A KEREKEGYHÁZÁN lakó két Kozák család tavaly május 26-án bejött a kecskeméti vásárra, hogy közösen kocsit vesznek. Ez meg is történt, de a közben italozó emberek összeszólalkoztak azon, hogy ki mikor fogja használni a kocsit. A két család között csak szította a vita tüzet, hogy korábban is előfordult köztük ellenségeskedés. A Jófalat kisvendéglőhöz érve már ittas állapotban volt a család szinte valamennyi tagja, de ott még tovább ittak. A verekedésre részeg állapotukban került sor, olyannyira, hogy később nem akadt közöttük olyan, aki pontosan visszaemlékezett volna a történtekre. Így aztán össze-vissza beszéltek a rendőrségen és a tárgyaláson is. A BÍRÓSÁGI tárgyaláson az igazságot képtelenség volt kideríteni, azontúl hogy verekedés közben valaki hasba szúrta idős Kozák Pétert, akit élet- veszélyes állapotban szállítottak kórházba — a kórházi jegyzőkönyv szerint „tökrészegen”. A gyanú idős Kozák Jánosra terelődött, aki vádlottja volt a tárgyalásnak. Azonban nem lehetett bebizonyítani, hogy ő szúrta volna hasba testvérét. A bíróság, mivel nem látta bizonyítottnak idős Kozák János bűnösségét, az ellene emelt vád — emberölés bűntettének kísérlete — alól bizonyítottság hiányában felmentette. A BÜNTETÖTANÁCS a törvényesség alapján felmentette ugyan a vádlottat, ami a körülmények folytán nem is történhetett másként, de a két család magatartása — a bicskát, kocsilócsöt emelő bosszú és ellenségeskedés — még sem érdemel társadalmilag is „felmentést” az említett személyeknél. Az ilyen és ehhez hasonló vandál cselekedet kiváltja a józan és becsületes érzésű emberek megvetését azok iránt, akik ilyesmire vetemednek. A történtekért egyaránt felelős a két család minden tagja, akik részesei voltak a majdnem halálos sérülést okozó tömegverekedésnek. G. S. 25 millió 'orint pedagógus lakásokra A Művelődésügyi Minisztérium évről évre jelentős összeget juttat a pedagógusok lakásgondjainak enyhítésére. Tavaly például a lakásvásárlási akciók céljára 25 millió forintot biztosított. A pénzből az ország különböző részein összesen 237 házat vásároltak a tanácsok, s ezekben 318 új pedagógus szolgálati lakást létesítenek. Számos helyen a községfejlesztési alapokból és egyéb helyi erőforrásokból meg is tetézték a központi előirányzatokat. Az idén központi keretekből újabb 25 millió forintot fordítanak pedagógus-lakások vásárlására. Mikor a tanítónőről szó esett, említették, hogy a férje beteg, meg hogy az is pedagógus. Gondoltam, biztosan megnáthásodott ebben a locspocs időben, s ott hon maradt, esetleg ágynak dőlt. Azzal nyitottam be a tanítólakásba, hogy legalább lesz itthon valaki, s felvilágosít az iskola »vízellátottságának gondjairól. Az előszobából több ajtó nyílt. Az egyiken kopogtattam, a tőlem jobbra eső mögül hallatszott messziről: „Itt vagyok." Szépen berendezett, tágas, világos szobába jutottam. A csempés kandalló kellemes meleget árasztott, barátsága jólesett a kinti morcos szél után. Jobbra, a nagy ablakok felől feküdt a beteg. Negyvenes, rövidre nyírt, fekete hajú, ba- juszú férfi. Arcszíne, telt lágysága arról árulkodott, hogy hosszabb ideje nyomja az ágyat. Mivel problémámhoz felesége véleményére is szükségem volt, ő pedig takarékbélyeg-ügye- ket intézett az egyik osztályban, megvártam. Nemsokára megjött. Kicsi, halk asszonyka. Míg érdeklődésemre vá- laszolgatott. sietősen tett-vett, látszott, készül valahova. Kiderült, hogy ugyanazzal a vonattal fog utazni a városba, amivel én szándékozom visszamenni. Éppen kisfiúkról, lánykájukról kezdtem kérdezősködni, akiknek derűs, kedves kettőséről sikerült, természetes portrét készített a fényképész, — mikor férjéhez fordult a fiatalasz- szony. — Akkor felkelsz? — Ideje is lesz már — hajtotta le magáról a beteg a paplant. Fészkelődtem, elfordítottam a székem, zavarban voltam. Azért is, hogy pont ilyenkor vagyok ott, azért is, mert — bár ez lenne természetes — resteltem addig megkérdezni, mi baja van a tanító úrnak. Ha eddig csak szégyenkeztem, a következő percekben egészen megdöbbentem a látottaktól. Erre nem gondoltam -volna. A fiatal — és szép feje után még fekhelyén is jókötésűnek látszó ember még arra sem volt elég erős, hogy kissé keresztbe foréfulion a rekami- én. Felesébe a kis szelíd asszony segítette őt ebbe a helyzetbe. Ügy feküdt a hátán a férje, magatehetetlenül, míg ő a magas, a törzset végig befogó gyógyfűzőt rápölyálta, kötözgette. — Látja, ez vagyok — állapította meg tárI gyilagos hangon a tanító, mikor már elhelyezkedett kerekes székében és felesége egyéb dolgához látott. — De már ezt se reméltem ... A hét esztendővel ezelőtt dühöngő paralí- zisjárvány tette ilyenné. Akkor úgy kezdődött, mint egy közönséges influenza. Az orvos kiírta, feküdt, aztán nem mozdult a lába, végül semmije. Szörnyű hetek, hónapok, évek teltek. — A fejem sem tudtam fordítani, most már megy — mutatta. Emelem a bal karom, mind a két kezem mozog . .. Ez, ez a jobb — veregette a karfán nyugvó kart — tehetetlen... A lábaim szintén __ Bi ceps, triceps, ner- vus trigemini — sorol- gatta ideggócok, izmok nevét olyan jártassággal, amiből kimondatlanul is érthetővé vált, milyen hallatlan akaraterővel mélyedt el az emberi test tudományában. Így hanyatt szögezve is hívta a könyvek segítségét: értessék meg vele, milyen sejtek, idegpályák, rostok szűntek meg engedelmeskedni a borzalmas kór parancsára, hogy aztán az akarat szüntelen ostromától előbb csak a sejtek, majd ezek csoportjai eszméljenek újból életre ... Hetek, hónapok, évek küzdelme folyik azóta, — az életerő mértékegységgel nem kifejezhető kvantumaiért. — Most már tanítani is tudok esténként a dolgozók iskolájában — intett a néhány fallal elválasztott tantermek felé. — Bár nyugdíjas vagyok. Most már tanítani is tud ... Lehetne ennél szebb győzelmet jelentést írni? Az élet, az akarat diadaláról?!... ... Mikor feleségével a távoli állomás felé tartottunk a csendes országúton, lépten-nyo- mon köszöntötték őt. Gyerekek, felnőttek. Szavukban annyi sok simogatás volt a szerény kis tanítónéni felé, hogy a hangok is bizonyították a lakosság nagyrabecsülését. Nemcsak a férjével, két kisgyermekével, hivatásával törődik ez az asszony. Tanácstag is, igazgatósági tag is a földművesszövetkezetben ... Szaktanfolyam, politikai tanfolyam és... — Hetenként csak kijön az a két-három megbeszélés, ülés — számítgatta mosolyogva, egyszerűen. — Tagjelölt is vagyok ... Legutóbb megkértek, hogy legyek vezetője a népfront bizottságnak ... De azt már nem tudtam vállalani... Erről nem kell meggyőzni bennünket, sőt kicsit le is sütjük a szemünket __ Ar ra is, hogy a helyi gazdaság, amelyeknek üzemi konyhája annyi dolgozó ellátásáról gondoskodik, — még nem méltányolta a község néhány pedagógusának kérését, hogy a kedvezményes térítéssel kaphassák meg ebédjüket. Pedig a gazdaság dolgozóinak gyermekeit tanítják. Pedig köztük van ez a törékenységében is erős tanítónő, akinek sokszor úgy összejön a dolga, társadalmi kötelezettsége, hogy két-három nap sem jut főzéshez. Igaz, a kisfiú a városban jár iskolába, internátusbái, s ez köny- nyítés, de így is három ebédért kellene fizetnie — és teljes áron — az nagyon sok. Hei az a méltányos—th —n Méltányosság
