Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-16 / 39. szám

H

|b,'wí.x»x:juu} XVÜA-WJÖ i i_/OV«ttL

””1 megpucolni, jószágot ellátni, összetakarítani — adta ki a napi parancsot kis béresének hajnali négykor Palovits, a gazda.

— Ha mindennel kész vagy, ki kell vinni a Fürit egy kicsit legelni a hereföldre. De nehogy valami baj legyen, mert a nya- w«d tekerem ki.

A gazda Szenespusztára ment kupeckedni. A kis Miklós, aki ekkor kilencéves volt, minden reggel egyedi'1 látta el a jószágok körüli teendőket. Mire a gazda szólt, hogy „Miklós, fogunk”, neki már vezetni kellett a lovakat az istállóból, hámmal a nyakukban.

így történt ez ma reggel is.

Palovits elment, Miklós pedig hozzáfogott a dologhoz. Megvakarta a tehenet, enni, inni adott neki, disznónak moslékot kavart, odaadta, kiseperte az aklot. Ez a munka eltartott délig, s azután kezdődött a másik; szecskázás, favágás, úgyhogy nem volt egy percnyi megállása sem. Arra gondolni sem lehetett, hogy iskolába menjen, pedig már ősz volt: 1943 októbere.

A Füritől mindig nagyon félt. Ez a jó vérű, széles szügyű, bogárfekete, viháncoló csődör megérezte, hogy gyerekkel van dolga, s mindig rakoncátlanko- dott. De töprengésre nem volt idő, menni kellett.

| osszú pórázon szokta legeltetni Miklós a Fürit. Most is elővette a hosszú szíjat, feszítözablát tett a csődör pofájába és kivezette az istállóból itatni. Egyik kezével a lovat fogta, másikkal pedig húzta a vizet. Mikor kivezette a tanyaudvarról, az elkezdett táncolni, ugrálni. Rángatta Miklóst, ahová akarta. Már a póráznak csak a végét fogta, a csődór pedig ficánkolt, majd elkezdett szaladni, elrántotta a gyereket és futott vele mindenen át. De ő csak nem engedte el a szíjat, mert jaj, ha elszalad a Füri — tán még agyon is üti a gazda. Inkább egy kicsit megszenved, de nem engedi. Gyenge kis kezét véresre marta a szíj rángatózása, lábáról lehorzsolta a bőrt a kiszáradt görögyök durva súrolása.

— Bizsu! Bizsu! — hívta a kutyát, de attól még jobban megijedt a ló, nagyot rúgva alászegte a fejét és elvágtatott, messze a letarolt kukoricatáblán. Miklós egy darabig örömet érzett, már nem rángatta a csődör.

Magába szívta a száraz, őszi szántás dús illatát és édes bizsergés váltotta fel a hasogató, égő sebek fájdalmát.

A ló már ki tudja, hol járt, mit tört össze, kinek a termésében okozott kárt! Miklósnak eszébe jutott a gazda fenyegető szava: „Nehogy valami baj legyen, mert a nyakad tekerem ki.” Aztán az asszony hangja csendült fel fülében: „A Füri a két szemed!”

Elindult hát, hogy megkeresse a lovat. Ment tanyáról tanyára.

— Nem látták? Merre szaladt? Hol járhat már? Merre induljak? — kérdezgette, de a válasz hideg és elutasító volt: „nem láttuk!”, vagy „hol van az már, hisz úgy szaladt, mint egy táltos”.

| azament. A gazda nem volt otthon, a gazdaasz- szonynak mondta el, hogy mi történt.

— Azonnal takarodj a szemem elől, te ... te, senkiházi — szidta az asszony. — Nem megmondtam, hogy vigyázz a

Bárha csak álom lenne...!

Akkor már háttal volt nekem, s arccal a főidre borulva aludt, örökre. (így szólt: Ne siess! mielőtt elbúcsúzott volna.) Repülőgépek dübörögtek, arcom poros volt, ruhám tépett. Es a város, s minden... bárha csak álmodtam volna az egészet...!

ANTAI.FY ISTVÁN

a lelem;

Furira, vagy neked már hiába beszél az ember? Nem elég, hogy itt etetünk, még bajt is csinálsz? Takarodj, oszt’ keresd a Fürit! Haza ne gyere nélküle, mert agyonüt a gazdád.

— De... már én...

— Ne szabadkozz! — rivall rá ismét az asszony. — Eriggy, haza ne gyere a Füri nélkül, mert akkor jaj neked.

Sírva, pityeregve indult Miklós a csődör után. Próbálta figyelni a nyomát, de a kemény földön az úton annyi lópata- nyom volt, hogy nem tudta kiválasztani a Füriét, s már az alkony is kezdett hűvösen leborulni a határra. Bandukolt, csavargott. Már nem is akarta megtalálni a lovat. El akart menni messze, ahol nem bántják, ahol szeretik és ahol úgy bánnak vele, mint a többi gyerekkel.

Így ment a falu felé. Bolyhosan rajzolódott ki előtte a falu tornya, házai és az iskola. Eszébe jutott, hogy délután az egyik tanyában hozzá hasonló fiú nagy lekváros kenyeret evett és valami szép meséskönyvet nézegetett a folyosón. Ezek a gondolatok egészen határozottá tették azt a szándékot, hogy többé nem megy vissza Palovitshoz. De egyszer — már közel a faluhoz — két embert látott, akik erősen fogva vezették a Fürit.

— Hogyan...? Kié...? Holl fogták ezt a lovat? — kérdezte bátortalan hangon.

— A kocsma előtt! Majd ösz- szetörte a kocsit, úgy egrecé- rozta a kancát — válaszolta az egyik kissé borízű hangon, és kacagott egyet.

— Bácsi, én éppen ezt keresem. A Fürit •— mondta Mik1UÖ 1 ICA CICI V tZíCűöC-’ili f

Ma délután szökött el tőlem > és azóta keresem. A Palovitsé, ? a Palovits gazduramé — őr- < vendezett a kis lelenc. ?

— A Jóskáé? — ujjongott?

a részeg hangú. >

— Na, jól van, vezesd haza,? de máskor jobban vigyázz rá,? és mondd meg, hogy én talál- ? tam meg.

Miklós örömmel fogta meg 5 a kötőfékét és fél hangosan; mondta:

— Most már nem szaladsz?

el, most már hazavezetlek.

Elfáradva és mégis vidáman j lépegetett Miklós a csődör mellett. Vigyázott, nehogy mezíte-? len lábára lépjen ez a hatalmas; állat. Fáj az úgyis nagyon.

Hazaértek.

— Gazduram, itt a Füri — $ mondta Miklós.

— Itt van? — kérdezte gú-? nyosan Palovits, és kirántotta? a gyerek kezéből a kötőféket.

— Ez is itt van! — nevetett! fel, és ököllel a gyerek arcába; vágott vagy háromszor.

Miklósnak összetört az orra? és felhasadt a szája széle. Ron-? gyos, piszkos kis ruháját vér; öntötte el a mellén, és összeesett.

Arra eszmélt, hogy végte-5 “ lenül fázik és egyedül? van, csak a Bizsu szagolgatott; körülötte. Felállt, odébb tolta? a kutyát és odatámolygott a ? kúthoz, hogy lemossa arcáról a? vért. Azt tudta: vacsorát már? nem kap. Bement az istállóba,? hogy lefeküdjön. A szalmában? egerek motoztak. A Füri jóízűen ropogtatta az abrakot.

— Büdös dög! — sziszegte a csődör felé.

Leterítette a pokrócot a szalmára, elfújta a pislogó viharlámpát és elaludt.

Álmában nem fájt semmi!

Gál Sándor

EQY ISKOLA FALAINÁL

Nem régen itt töppedt, kis házak fülelték a szilaj zenét, mely a sörkertből messzeáradt, szesz és mámor lepte itt a szíveket meg a fákat.

Aztán daruk lépkedtek erre, meg munkások...

Akár a Hold fogyott, fogyott a múlt, és a földből mohón kinőtt téglafalak vörös lángja gyűlt.

Tonnákat parancsolt helyére az ész,

új formát vontak gépek és kezek, és a frissen növő falaknál meg-megálltak az emberek.

Iskola lesz — mondták:

Ének-Zenei Általános.

Gazdagodik megint a város, értelem nő, mint vetés a tájban, lélek újul lágy dallamok örvénylő, színes áramában:

Beethoven, Mozart, Kodály és mások.

S holnap felnövő mai iskolások veletek lesz gazdag, bölcsebb a nép, zengjétek hát szívből a zenét; egybefogva kedvet és erőt, embert, munkát, jövőt érlelőt!

És ti, kérges, törött tenyerek bátrak legyetek építeni holnap újból újat, feltépni a sötétlő múltat, hogy áradjon örökre a fény minden szemen és ablakon át:

Hogy felragyogjon tőle a világ.

Nagy Istók István

É

n ismerem

Én ismerem. Az országúton vándor.

Alvadt sárral marasztja a föld.

Apró sereg várja a tanyákról, tekintetek nyílnak ki szavától s a szélben tegnap arca összetört.

Az állomáshoz akácos kíséri, de lekésett vonata messze jár.

Holnapját egy falunak ígéri, én békességről hallottam beszélni.

Köszöntsd, ha látod és szeresd! Tanár.

Katona Judit

Udvardi Gyula: Iskolapadban,

H

27.

Röpiraíok a gyárban

Feri összeszedte magát.

— Csak annyi szivárgott ki — mondta —, hogy mindenképpen keresztül akarják hajszolni a bércsökkentést.

— Azt beszélik, tíz százalékot akarnak lecsípni — egészítette ki Túli.

— Nem lep meg — mondta Vince. — Mindenütt ilyesmire készülnek a vasas szakmában. Ügy látszik, általános irányzat a bérletörés. Gondolják, akinek nem tetszik, fel is út, le is út. Van facér munkás elég... Ha jól következtetek, a tegnapi lebukás is összefüggésben van ezzel. Meg akarnak felemlíteni bennünket.

— Talán megszagolták, hogy sztrájk készül — mondta Feri.

— Akkor pedig régen figyelhették a Pálma kávéházat, meg a másik helyet is — vélekedett Túli. — Ha nincs sztrájkhangulat, talán még vártak volna [egy ideig. Bár az is lehet, hogy még többen kerültek volna a kezük közé.

— Az elképzelhető.

— Szerdán beszéltünk Türk főbizalmival — mondta Vincének Papp Feri. — Badahti, Betyák és én. Felkértük, adja tudtára Balázs igazgatónak, ha hozzá mernek nyúlni a bérekhez, megnézhetik magukat a hadimegrendeléseikkel. De a főbizalmi nem lelkesedett túlságosan. Sötétebben látja a helyzetet. mint mi. Csillapított bennünket. Azt m: ndta, odabent a szakszervezeti központban az a vélemény, hogy „gazember az, ‘aki a mai időkben sztrájkra gondol”.

— A vasas ellenzéknek nem ez a véleménye — szólt hevesen Vince —, hanem az, hogy elő kell készíteni a sztrájkot a Fémlemezben is. Nem engedjük birka módjára terelni a munkásokat.

— Mire gondolsz? — kérdezte Túli.

— Arra. hogy a Magdolnában nem dönthetik el, mennyi zsírt hagyjon még kisajtolni magából a proli.

— Türk azt mondja, együttérez velünk, de jelenleg ...

— Más a vérmérsékletünk — szakította félbe Vince Ferit.

— Akkor hát mi legyen?

— A legjobb volna — felelte Vince —, ha ti ketten csinálnátok meg a felhívást. Ismeritek a gyárat, tudjátok, mit akarnak a munkások.

— Mi? — csodálkozott Feri. — Tóni százszor jobban érti.

— Majd ő is elolvassa — nyugtatta meg Vince. — De rá most máshol leáz szükség. Betegállományban lesz egy rövid

ideig. Láthatjátok, milyen fontos szerep vár rátok...

A déli harangszóval egyidő- ben ért véget a megbeszélésük.

Túli és Papp Feri az utasítás szerint megfogalmazták a felhívást. Ezt a címet adták neki: „Ne engedjünk csökkenteni a bérünkből!”

Kedden este készült el a végleges szöveg. A címet megváltoztatták. így hangzott: „Ne engedjük csökkenteni a bérünket!”

Szerdán, munka után, a Mexikói út és az Erzsébet királyné út találkozásánál, a grund mellett összefutottak Badanti Tóni- val. Tízperces megbeszélést tartott a pártsejt. Tóni nem időzhetett, nem szabadott ismerősökbe ütköznie. Szemére húzta a sapkáját. Egy-két változtatásban megállapodtak. aztán Túli zsebre lette a ceruzával teleirt papírt. Badanti neki mondta meg, hol, mikor, kinek kell majd átadnia.

*

... Csütörtökön este a megjelölt időben egy barna hajú lány sietett valahová a városligeti tónál a Vajdahunyad vára mögött. Lakatos Éva volt, az összekötő. Túli megállította jelszóval. A lány átvette a két- tenyérnyi kéziratot. Túli — ahogy előzőleg figyelmeztették — már mert is tovább.

Szombaton, sötétedés után — fél hatkoi — ugyanott találkoztak. Éva csomagot vett ki a táskájából és odaadta Túlinak.

Kétszáz röpirat volt a csomagban. Elég kevés, okosan kell

vele gazdálkodni — állapította meg Feri hétfőn.

Kedden reggel, munkakezdés előtt néhány perc állt rendelkezésükre. Ügy helyezték el a felhívás egy-egy példányát a munkapadok mellé, a szerszámos ládákba, hogy a műszak indulásakor mindenki észre vegye.

Ök maguk is olvasással kezdték a napot. Arcukon olyan meglepettség ült, mintha életükben először hallottak volna a tulajdonosok bércsökkentő szándékáról, s arról, hogy a munkások csak együttes fellépéssel, harccal védhetik meg a kenyerüket.

28. Thék Endre u. 32.

Két kerek lyuk tátong ott a szemközti ház széles, szárnyas kapuján. Néha, amikor lámpát gyújtottak az udvaron, olyanok voltak, mint egy óriási koponya fénylő szemüregei. Fuvarozó stráfkocsi járt be az udvarba, vasalt kerekei élesen zörögtek a Thék Endre utca macskakövén. Délután nem hallatszott a szokásos Iámra: reggel óta hó takarta az úttestet. Az utca sötét, csendes volt.

Sallai kinézett az ablakon, szemben a túloldali ház kapujával.

— Olyan, mint a cirkli a börtönajtón — mondta. — Csak ott az őr nem leshet úgy, hogy észre ne vennéd.

— Engem inkább a töklámpára emlékeztet — felelte társának, akinek arcát elfedte a szobára ráterülő homály. — Gyerkőc koromban Szombathe-