Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-16 / 39. szám

A KOCKÁS papírra rótt szálkás sorok idős asszony ke­zére vallanak: „Olvastam a Pe­tőfi Népében a „Feladatot vég­rehajtottam” című írást. Így kaptam hírt testvéremről, Szeg­szárdi Béla repülőőmagyról. Kisgyermekkoromban szakad­tam el tőle, s évtizedek múlva \ olvasok róla... Kérem önöket, írják meg hol lakik, vagy te­gyék lehetővé számomra, hogy találkozzam vele...” Aláírás: öz­vegy Báthory Zsigmondné Szeg- szárdi Erzsébet, Páhi, Rákóczi út 51. Mintha a romantika irodal­mának lapjairól lépett volna a valóság ösvényére a törtémet. És ván-e újságíró, vagy olvasó a világon, akinek a szíve össze ne szorulna arra a gondolatra, amit nem is író fantáziájában született történet sugároz, ha­nem maga az élet hoz elénk. Tudják-e, mi az, testvéri sze­retet? Tudják-e, mit jelent, ha ez a szeretet harmincegy esz­tendeig kalitkába zárva, egy szív börtönébe rejtve várakozik? A SZERKESZTŐSÉGI szobá­ban a megszokott íróasztalok és székek között áll egymással szemben két ember. Idős, töpö­rödött asszony az egyik. József Attila szavai jutnak az eszembe, amikor ránézek. A „Mama” alakja rajzolódik elém. A szem­ben álló: viruló egézség, délceg fiatalság. Díszes, ragyogó egyen­ruhája még inkább kiemeli az ellentétet. Csak egy valami kö­zös: a könny, ami a két szem­párból a padlóra hull. Néhány percig hallgatni kell. Nem azért, mert nincs monda­nivaló, hanem mert túl sok van. Minden elmondásra vár, ami harmincegy kemény esztendő alatt, a háború vihara közepette, de még előtte a cselédsors ke­serű idejében két emberrel meg­történhetett. Tizenegy éves volt Szegszárdi Erzsébet, amikor édesanyja meg­halt. Az apára, a 42 éves vasúti kalauzra 11 gyermek eltartásá­nak, felnevelésének gondja ne­hezedett. Egy évig is nehéz volt pesztrálni a kicsiket, de a gyász letelte után a Felvidéken, ahol munkahelye volt, összetalálko­zott egy becsületes, jóravaló 22 éves lánnyal, aki vállalta a nagy család gondozását. A 11 gyer­mek közül néhányan, egy fiú és két lány — közöttük Szeg­szárdi Erzsébet — önállóan igyekezett megélni. Szolgálni mentek Pestre az urakhoz, hogy a nagy család szűkös megélhe­téséhez hozzájáruljanak. S míg az előző anyától szü­letett gyermekek lassan felcse­peredtek, a második házasság sem volt mentes a gyermekál­dástól. Hat gyermek született, s az akkori, a Horthy-Magyaror- szág bulvársajtója öles címbe- tűkkél publikálta: „Tizenhét gyermek apja”, de a nagy csa­lád, ahol mindennapos vendég volt a szükség, semmilyen tá­mogatást, segítséget sem ka­pott. Az idősebbek, az első há­zasságból született gyermekek nem gondolhattak a tanulásra, valamennyien inasnak, vagy szolgálni mentek, sőt, az egyik lány Franciaországba vándorolt ki. 1933-ban bekövetkezett a csa­lád tragédiáját Az apa, aki a kis közösség megélhetésének alapja volt, meghalt. A fiatal Szegszárdinéra hat gyermek el­tartásának, nevelésének súlyos gondja szakadt. Szegszárdi Béla még tízhónapos volt, nem is­merhette idősebb testvéreit, akik közül nent egy akkor már családot alapított. Az anya nem tudta biztosítani gyermekei el­tartását, s szüleihez, a Felvi­dékre költözött. A család gyer­mekei szétszakadtak. Egyrészük Rákospalotán, a többiek a Fel­vidéken éltek, a rokoni, a test­véri kapcsolat megszakadt. Országokat feldúló második világháború, amely százezer­számra szórt széjjel családokat, embereket a világ minden tá­jára, a Szegszárdi családot sem kímélte meg. A testvéreket egy­máshoz fűző vékonyka szálakat ezer darabra tépte a háború vi­hara, s minden kapcsolatot meg­szakított a gyermekek között. A háború szele 1945-ben el­ült, s özvegy Szegszárdiné visz- szatért Rákospalotára, oda, ahol oly boldogan élt férjével, s ti­zenhét gyermekével. Iskoláz­tatta gyermekeit, hiszen álla­munk minden anyagi lehető­séget biztosított arra, hogy be­csületes, munkaszerető embe­reket nevelhessen belőlük. Szegszárdi Béla, akárcsak bátyja, János, és nővére, Ju­lianna, a Chinoin Gyógyszer- gyárba ment dolgozni. Máso­dik nővére, Ida, elárusítónő lett, s a legidősebb bátyjáról még ma sem tudnak, eltűnt a fasizmus emberírtó kegyetlen­ségében. Szegszárdi Béla ka­tona lett. Később tiszt a repü­lőknél. Az első házasságból szü­letett testvérekről, akik . vala­mennyien Pesten éltek, Sán­dorról, a kőművesről, Lajosról, a szerszámlakatosról, Annusról és Erzsébetről, akik családjuk háztartását vezették, s Ilonká­ról, aki Franciaországban élt, semmit sem tudtak. Szegszárdi Béla őrnagy, s édesanyja pedig szeretett volna tudni róluk. Nemcsak azért, mert az ellen- forradalom előtt Szegszárdi őr­nagy a minisztériumban nem tudott kellő magyarázatot adni családjáról testvéreiről, de azért is, hogy megismerje, keblére ölelje sohasem látott testvéreit. Édesanyja ugyan tett említést róluk, de címűket, s talán re­vüket sem tudta már... — Nagyon örülök, hogy min­dennap elolvastam az újságot, hiszen egy hatvanöt éves asz- szony mást sem tud csinálni — tért vissza újból és újból özvegy Báthory Zsigmondné arra, amikor először, sok év után, megismerte öccsét. — Olvastam a cikket, amit rólad írtak, néztem a képet, s rögtön tudtam, a mi fajtánk vagy, apára hasonlítasz — vett elő egy megbámult fényképet. — Azért írtam a levelet... s most itt vagyok... AZ ÚJSÁGÍRÓT irigyelni szokták, mert gyakran érdekes találkozások tanúja. Találkozni emberekkel, sorsokkal, betekin­teni a változandó idő kútjába valóban szép és izgató. De ez a találkozás kicsit más. Több van benne a múlt keserűségé­ből és a ma szépségéből, mint­sem, hogy el lehetne feledni. Sorsok találkozása, életek ösz- szefonódása most már végér­vényesen — 1964 búcsúzó telé­nek napjain, a közeledő tavasz Ígéretével. Ez valóban szép. Gémes Gábor lyen nagy behemót selyemtök­be szem, száj és orrlyukat fúr­tunk, kivájt belsejébe égő gyer­tyát tettünk, így ijesztgettük egymást. — Tréfálkozom — mosolyo- dott él Sallai —, azt hiszem, onnan nem fenyeget semmiféle veszély. A harminckettes számú ház emeleti ablaka mögött folyt az ebéd utáni beszélgetés. Gyor­san sötétedett. Koszper Lajos szobafestő bé­relte a huszonkettes lakást. Ko­rábban Zuglóban, a Várna utca négyben. Ott sokszor felkereste sógora, Simon Lajos, aki a bőr­ipariaknál a baloldaliak cso­portjához tartozik. Gyakran jött másod-harmadmagával, többnyire olyankor, ha társai­val nyugodtan, biztonságban akart beszélni. Simon egy alkalommal Kiss Károllyal érkezett, akiről Kosz­per tudta, hogy fontos tisztsé­get visel a kommunisták kö­zött. Akkor leültek négyesben — őt és a feleségét, Simon La­jos nővérét is hellyel kínálták maguk mellett. Máskor nekik az volt a dolguk, hogy csend­ben elvonuljanak. magukra hagyják vendégeiket. Ezúttal — úgy tűnt — ők voltak a leg­fontosabb személyek. Arról volt szó, hogy új, alkalmasabb la­kást kellene szerezni, tágasab­bat, ahol feltűnés nélkül rend­szeresen találkozhatna néhány fontos ember. A festő és fele­sége tudták, mit kell tenniük. Rövidesen kibérelték az új la­kást, a Thék Endre utcait. Az asszony ebédet főzött, két- három bejáró kosztosnak. Sal­Foldi fény Beszélgetés Révay Józseffel — úi regényéről lai Imre mindig egy óra tájban jött. Nem tudták, sose kérdez­ték, hol alszik, hol a bejelen­tett szállása. A Család utca és a Villám utca sarkán állt a földszintes ház, ahol „Kovács Dénes könyv- szakértő” lakást bérelt. Amikor Kaszpefné elé tette a gőzölgő levest, azt mondta: Vigyázzon, Gabi, nehogy meg­égesse a nyelvét. Ebben a lakásban Gabinak szóllították Sallait.i S ha vala­kinek eszébe jut a foglalkozá­sáról érdeklődni, arra is vá­laszt kapptt volna: „zeneszer­ző”. Zeneszerző? — Ha tényleg az lennék — mondta Fürst Sándornak —, úgy lehét, megzenésíteném Lu­kács Laci versét, a Piros-t. Én nem tudom —. idézte —, miért beszélünk szavakkal. Nem érthetőbb-e, ha valami piros? És nem szürke? Elfelejtettük gyermeknyelvün­ket, azért ejtünk ki szavakat, főnevek szürkülnek ajkainkon, amelyekben pedig rózsáll a vér. Ez a vers is, ha nem fekete, de piros festékkel nyomnák, százszor szebb lenne. A KECSKEMÉTI Petőfi utca kis öreg házai részben már csákány alá kerültek, hogy a „Donkanyar” helyén palotás, új sugárút épüljön. Dr. Révay József, a ma élő klasszika­filológusok szeniora, a kiváló regényíró és igen kedvelt if­júsági művek szerzője, ott született, onnan nőtt ki és emelkedett föl a Petőfi utcából — s amikor most meglátogat­tuk mátyásföldi otthonában, mindjárt ezzel köszöntötte» bennünk és általunk Kecske­métet: — Bár szülővárosom lebon­totta szülőházamat, azért én nemkevésbé szeretem őt! EZT a szeretetét nemrégi­ben író—olvasó találkozó al­kalmával is meghatottan val­lotta Révay József, az Égi jel című nagy regénye vitaestjén, amelyről akkor a Petőfi Népe is beszámolt. Azóta újabb rendkívüli sikerű műve jelent meg és ért el második kiadást is: a százarcú Ó-kor. Megyei könyvtárunk gazdag polcairól a Révay-könyvek, mondhatni állandóan hiányoznak, mert mindig forgalomban vannak. Az írók és barátok igen kedves Józsi bácsija már túl van nyolcvanadik életévén, ezért első kérdésünk hozzá ez volt: Hogy van? — Horatius versével felel­— Szép . ers — ismerte el Fürst. — Ha nem is éppen dal­szövegnek való. — No, csak mondom — ne­vetett Sallai. — Persze, igazad van. Egy ideje Fürst Sándor is ott ebédelt Koszpernénál. Min­denki azt hitte — a rendőrség is —, hogy külföldön van. Öt ebben az időben Kövessy György tanárként emlegették. De csak ott, a Thék Endre ut­cában. Mégis, ott is azt kívánta, hogy Gyuszinak szólítsák. Azt mondta, megszokta ezt a ne­vet. Bonyolult úgy élni, hogy min­den pontosan összevágjon, a he- lyén legyen. Fürst így élt. Erő­teljes fiatal férfi volt, vidám, olykor harsogóan jókedvű. A pártfegyelem egy másféle ma­gatartást kényszerített rá: ko­molynak, megfontoltnak, kiszá­mítottnak kellett lennie, olyan­nak, aki jó előre számot vet minden lépésével, minden tet­tével. A Tűzoltó utca harminc­ötben lakott: ott viszont Bradt György házitanítónak ismerte a lakásadója. Már 1926 óta a KMP tagja volt, de a szociáldemokrata pártvezetőség nem tudott erről, úgy tartották számon, mint a baloldali csoport tagját. Ismer­ték jó szervezőkészségét, tisz­telték tudását: egészen fiatalon helyettese volt a szociáldemok­rata Rendező Gárda élén Stromfeld Aurélnak, a monar­chia főtisztjéből a Tanácsköz-,» társaság hadseregének vezér- j kát i főnökévé lett nagyszerű i katonánák. í (Folytatjuk,) j hetnék — mondta: Vivo et regno, vagyis jól, még a rám­tört érszűkület sem szűkítette ineg eredendő életkedvemet, csak — látod — több hónapos szobafogság gyötör, s alig vá­rom, hogy minél előbb „járás­bíró” legyek. És alig várom, hogy tovább írhassam és befe­jezhessem Földi fény című új regényemet. PERSZE megkérdeztük, mi a Földi fény tárgya. — Új regényemben az Égi jel eseményei után élt Julia- nus életét dolgozom fel, akit Apostata néven becsmérel a történelem... A regény lé­nyege: Julianusnak az a bá­tor forradalmi fellépése, amellyel minden szokványost és maradit elvetett és nyilvá­nosan tagadni mert. A korá­ban uralkodó ál-kereszténysé­get reakciósnak bélyegezte, mint a haladás ellenségét, mert szerinte reakció minden olyan irányzat, amely tagadja, üldözi és meg akarja semmi­síteni a hellén műveltséget és életérzést. Kétségtelen, hogy Julianus forradalmár volt (s talán azt mondhatnánk, hogy az ókor II. József csá­szára). Csakhogy ennél mé­lyebben járó szellem volt, sok­oldalú, bátor és egyetemes műveltségű férfiú, aki, ha nem lett volna császár, akkor is rangbeli volna a filozófusok között. Az is tiszteletreméltó vonása egyéniségének, hogy fanatikus elszántsággal küz­dött céljaiért. Tragikus buká­sának magyarázata abban van, hogy nem mérlegelt, nem al­kudozott. Lenyűgöző önbizal­ma, fanatizmusa, hajthatatlan- sága még a bukásban is a nagyság fényével övezi hom­lokát. Problematikus egyéni­ség, mint minden hőse a nagy történelmi korváltozásoknak, egy gyűlölködő világgal szem­ben a bátor tagadás szelleme, mert Madách igazsága alkal­mazható az ő harcára és egyé­niségére: „Hol a tagadás lá­bát megveti. — Világodat meg fogja dönteni.” Ebben van az ő emberi és történelmi nagy­ságának magyarázata. Egyéb­ként talán már ebben a hó­napban kisebb tanulmányom jelenik meg Julianusról a Vi­lágosság című folyóiratban. Művem tendenciája tehát: egy pozitív hős alakjában megmu­tatni az emberi haladásért folytatott hatalmas küzdelem egyik fázisát. — Ennyit tudok mondani egy néhány perces beszélgetés keretében. Mindent megtudsz majd a könyvből, amely ma még a kohóban izzik, de több mint bizonyos, hogy még eb­ben az évben megjelenik. JÓZSI BÁCSI szülővárosa lapjának adott nyilatkozata te­hát még a Világosság cikke előtt megismertetett bennün­ket talán még az Égi jel-nél is érdekesebb új regényével. Megjelenése után ismét esedé­kessé válhat Kecskeméten egy újabb, élvezetes író—olvasó találkozás... Simonka György EGYMÁSRA TALÁLTAK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents