Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-19 / 15. szám
Sáli utót leszúrták r- • Bezárta már utazóbőröndjét, s hogy indulásig elüsse az időt, kezében a Kertészeti Lexikonnal beült az albérleti szo- >a egyetlen „előkelő” bútorda- abját képező öreg fotelba. Fél órája van még, öt perc a vasútállomásig, s háromnegyed óra múlva indul vele a vonat a fővárosba. Négy hónap óta, hogy elvállalta az Űj Hajnal Termelő- szövetkezet dotációs elnöki tisztét, csaknem minden szombat este ez a programja: a nyolcórás személlyel hazautazik a feleségéhez, s hétfőn hajnalban visszatér a faluba. Az őszi betakarításkor előfordult persze, hogy egy-egy szombatot ki kellett hagynia, de Kati megértő asszony, tudja, hogy másképp zajlik az élet a szövetkezeti gazdaságokban, mint a kutatóintézetben, ahol az egyetem elvégzése után négy éven át — nyolc hónap óta mint ifjú házasok — együtt dolgoztak. Különösen az Űj Hajnalt nem lehet még gyakran magára hagyni, mert az előző vezetés mindent a feje tetejére állított. Gépiesen lapozgatta a lexikont, s a különböző növények üdítő látványt nyújtó színes képei felidézték benne gyermekkorát. A kisparaszti tanyát, amelyben nevelkedett, ahonnan középiskolába járt, s amelyre időnként szinte ellenállhatatlanul fel-fellobbanó vágyakozással gondolt az egyetemen, majd az intézeti laboratóriumban is. Igen, ha más vidékre is, részben a gyermekkori élmények hozták vissza falura, másrészt az a kiteljesedett felelősségtudat, hogy — mint egyik professzora mondta — „testközelségből” segítse a mezőgazdálkodást. Nem bánta meg, hogy három évre aláírta a szerződést, hiszen a szövetkezeti gazdák többségéved máris nagyszerűen tud dolgozni, a kisebbség pedig idővel szintén megnevelődik, de érzi, a kétfelé élet egyre nagyobb erőpróbának veti alá. Képtelen teljes ember lenni a gazdaságban, s a családi életben, s attól tart, hogy ez az állapot fokról-fokra felőrli, csökkenti munkaerejét, alkotóképességét. Itt vannak a szombat esték és a vasárnapok. Milyen jó volna együtt lenni a tagságnak hol ezzel, hol azzal a csoportjával, kötetlenül elbeszélgetni azokkal, akiknek a két-három év előtti egyéni gazdálkodás béklyóitól még nem sikerült teljes mértékben megszabadulnak; a szívükhöz férkőzni — amire bizony a munkás hétköznapok sodrában nem sok a lehetőség ... S ott van Kati. Pesten. A hétfő hajnali búcsúcsókot csak szombaton este tízkor, a pályaudvaron követi a viszontlátásé. Nehéz élet ez így. Hogy szeretett volna szilveszterezni is vele, de mindössze telefonon kívánhattak egymásnak boldog új esztendőt, mert gőzerővel készülnek a zárszámadásra, az óév utolsó napján is este tízig dolgoztak az irodán. Meg különben sem illő, hogy a karácsonyi ünnepeket is távol töltse a termelőszövetkezettől, s rá négy napra megint magára ■ hagyja. Majd később, egy-két év múlva, amikor rendben mennek a dolgok ... De időnként miért ne jöhetne le a faluba Kati? Az asz- szonyka nemrég említette ugyan, hogy felváltva látogassák meg egymást, s így is csinálják majd tavasztól őszig, most, télen azonban nem venné a lelkére, hogy az eléggé gyenge fizikumú teremtés másfél nap leforgása alatt oda-vissza ösz- szesen öt-hat órát vonatozzon. De lejöhetne végleg! Gondolt már erre. A tanácselnök meg is ígérte, hogy a tavasszal megfelelő lakást biztosítana számukra, az állami gazdaságban pedig lehetne Kati agronómus, vagy dolgozhatna a kitűnően folgeren laboratóriumban is* de erről még nem beszélt asz- szonyával. Ma éjjel, a viszontlátás örömének csillapulta után azonban előhozakodik a lehetőséggel. .. Bár fél ennek bejelentésétől. Kati ízig-vérig városi ember, a fővárosban nevelkedett, s csak hébe-hóba nyaralt pedagógus szüleivel egyik távoli falusi rokonuknál... Jól érez- né-e magát itt. ahol a szórakozási lehetőség is kevés, s mint némelyek mondják, „szimplább”, sivárabb az élet, mint városon. Kati szereti a vidámságot. De itt? Idővel a szemére vethetné: hova hozta őt?! Megnézte karóráját, még öt perc, s indul az állomásra. összecsukta a lexikont, s ekkor erőteljesen dörömböltek a szoba utcára nyíló ablakán. Lónyerités is behallatszott az üvegen át — Elnök elvtárs! — sürgette egy ismerős hang. Kitárta az ablakot, s rémült tekintet szegeződött rá. Horváth Boldizsár, a fogatosbrigád legszorgalmasabb tagja állt az ablak alatt, egyik kezében prüszkölő hátaslova hajtószárát fogva. — Elnök élvtárs!... Gyüjjék azonnal a Bódog tanyára! A Bálintot agyonszúrták! — mondta a fogatos egy szuszra, s meg sem várva az elnök kérdezős- ködését, nyeregbe vágta magát, s miközben véknyán rúgta a lovat, még odakiáltotta: — Siessen, elnök elvtárs! Micsoda tragédia! — s elvágtatott. Elhűlt benne a vér. Megfordult előtte a világ. Füstbe ment az utazás terve, megint nem láthatja Katit De az asszony képe elé oda villant Horváth Boldizsár elrémült ábrázata, ködös foltokban odagomolyogtak a tanyán lezajlott tragédia elképzelt részletei Bálintot agyonszúrták! Bódog Bálint a legjobb növénytermesztési brigádvezető, és hát nincs többé. De talán él még! Boldizsár is nyilván az orvosért vágtatott el oly sietve... Szegény Bálint! Negyvenegynéhány éves, két gyerek apja, s annyi életerő, tenni akarás volt benne még tegnap is. Hívta: „Elnök elvtárs, jöjjön ki a lakásomra, együtt lesz a brigád, csinálunk egy kis pótszilvesztert, s poharazás közben elbeszélgetünk a még — fgy mondta — fennálló troblémákról!”... Leitták magukat, szóváltás támadt köztük. S valami elfojtott sérelem lobbant lángra, adta kézbe a halált osztó kést. Eh, ha ott lehetett volna ő is!... Katinak le kell költöznie Pestről!... Talán meg lehet menteni a brigádvezetőt! A kertek alatt futott. Pillanatra úgy gondolta, a maka- dámon, majd a dűlőn teszi meg az utat, de úgy kerül fél kilométert. Így meg ötszáz méter a Bódog-tanya. Igaz, bokáig ér a hó, s félcipő van rajta, de mit számít az most! Messziről világított a tanyaház ablaka. Szegény Bálint, ott fekszel, holtan! Az ajtón át kibe jövő embereket vett észre. Végre megérkezett. A konyhában két ember bámult n Hirtelen nem jutott eszébe a nevük, de tudta róluk, hogy a tragikus végű Bódog Bálint brigádjából valók. — Hol van Bálint? — kérdezte felindultan. — Ott benn. az asztalon — mondta az egyik, miközben fejével a szoba felé biccentett. Levette kalapját, s edzve magát a látványhoz, miközben lenyomta a kilincset, elképzelte Bálintot, amint kiterítve fekszik az asztalon. Az asztal mellől barátságos mosollyal, kópé ábrázattal állt fel a brigádvezető. Az asztal disznótoros vacsorához volt gazdagon terítve. Pillanat alatt rádöbbent, hogy lóvá tették. Durva tréfa. Most mehet haza a hajnali vonattal. De talán még eléri az estit. Mostanában késni szokott. — A teremtésit, Bódog elvtárs! Micsoda dolog ez? — futotta el a méreg. — Horváth Boldizsárt odaküldik a nyakamra, hogy magát leszúrták. — így mondta, hogy engem? — kérdezte nyájas nyugalommal a brigádvezető. — Hát hogy a Bálintot agyonszúrták — Abban nem is hazudott. Mivel a cocát is rólam kereszteltük el. Bálintnak hívtuk azt is. i — Tudhatták, hogy haza kell! mennem. Ilyen sületlenségekkel akarják megakadályozni, hogy hetenként egyszer meglátogassam a feleségemet?! Sarkon fordult, indulni készült. Ekkor nyílt az ajtó, s ott állt előtte kipirulva Kati. Mögötte Bódogné mosolygott, akár a felkelő nap. — Még karácsonykor, amikor fönn voltam Pesten, bevásárolni, akkor beszéltük meg, elnök elvtárs, a Katikával, hogy meglepjük magát. Ej, ej, hogy miért nem hozta le előbb is. Ilyenek maguk, férfiak Olyan szívesen jött. Igaz-e, Katikám?... A délutáni vonattal érkezett. Boldizsár ment érte szánkón — mondta a brigadéros felesége. — A meglepetés sikerült. Kétszeresen — enyhült meg az elnök. — Ezt a leszúrási históriát Boldizsár agyalta ki. Nem hiába legjobb komédiás a színjátszó csoportban. Most az állomáson van, arra az esetre, ha netán az elnök elvtárs mégis el akart volna utazni — magyarázta az asztalon gőzölgő Bálint „keresztapja”. — Én ugyan azt állítottam, felesleges az állomásra menni. Elnök elvtárs ide jön, ha megtudja a „tragédiát”. Ismerem én jól. Van szíve... Látja,; az volt itt azelőtt a legnagyobb; baj, hogy a vezetőinknek nem volt szívük ... Ha még tovább mondja, Kati, a pesti asszonyka, talán el is sírja magát így is szipogott már. De a többinek is könny csillogott a szemében, amikor a disznótor előtt összekoccintották a poharat. TARJÁN ISTVÁN 95 4 tizenharmadik tél44 A következő számunkban kezdjük folytatásokban közölni Vadász Ferenc „A tizenharmadik tél" című új kisregényét. „A tizenharmadik tél” a harmincas évek történetének egyik — eddig jórészt ismeretlen — izgalmas, érdekfeszítő fejezete. A fehér ellenforradalom tizenharmadik telén játszódnak az események, néhány hónappal annak a statáriumnak kihirdetése után, amely később Sallay Imre és Fürst Sándor életét követelte. „A tizenharmadik tél”-ben a forradalmi munkásmozgalom e két mártírja még él. Sok más társukkal — Kilián Györggyel, Karikás Frigyessel, továbbá a ma még élő és tevékenykedő forradalmi harcosokkal együtt munkájuk közben, a valóságban megtörtént helyzetekben mutatja meg őket a szerző. A mű főhőse fiatal fémlemezgyári munkás, Papp Ferenc. Emberi esz- mélkedésének, öntudatosodásának, első szerelmének megkapó rajzával ez a kis regény méltán tarthat számot az olvasók érdeklődésére. Ugyanakkor dokumentszerű hitelességgel állítja elénk a Horthy-Magyarország egy rendkívül feszült, eseménydús időszakát. Üj folytatásos regényünket Szunyt Gyula illusztrációi díszítik. Diószeghy Balázs: öregasszony (szénrajz). OFÉLIA ÉNEKE Az én sorsom sötét, mint korom, bár fénylő lélek voltam, tiszta orom, s szétosztogattam mindben vagyonom, még az ingem is — csupasszá lettem, fűzfaként hajlok, kupaccá töppedtem, Hamletom ittasan jön hozzám el, benzinszag, idegen parfcm a testén, s mint gyertyák, poharak állnak az asztalon, rohan a végzet, tépi a féket, jobb lenne az utcán, anyaszült-csupaszon, nem Manyezsnaja téri, senki-lánya, de feldobva életem „}ej-vagy-írás”-ra, álom-hercegem kerestem, de meg nem lelhettem... Sorsom: szerelmem, égtem — hamu lettem. Andrej Voznyeszenkij verse, fordította: Bán Ervin A csend függönye A Naptól véres vizeken túl szétterül a csend függönye. Robbanások döreje elhull, s megnő az ember fényköre. A tűz porondján táncoló fák magasba tartják az eget. Holdba keringnek fel a nóták, s tapsra nyílnak a tenyerek. Legszebb műsorszámunk: a béke nem marad el. Pedig nehéz lihegéssel tanultuk, s érte az iszonyat sem volt kevés. A felvert folyók elpihennek, véget nem érő zene zúg... Az eljövő évezredeknek nyílik itt most csillagos út. Majd megérjük az ember sorsát, mely szelíd lesz, miként az ég ... Fegyverhorzsolta kezek óvják a csend megtépett függönyét. HATVANI DÁNIEL REGGEL Nyújtózkodnak a szilvafák. csak úgy ropognak c tontjaik. Vándor rezzen meg ijedősen, kit útja célja erre vitt. Rőt óriás ölelte át az ég alját a fák mögött, aztán feldugta nagy tejét. s a fűre harmat csöpögött. Fontoskod ón füst szá7:t felém, honnan jött, én nem is tudom, hisz ház se volt, kémény se volt, csak derengés a dombokon. Morgott a gép — piros huszár tisztelgett, már ez így szokás, befutott az első vonat, s felébredt a kis állomás. Antalfy István Susog a szél Susog a szél, jaj mit súg — mondd, vágtat a síkon, szárnyat bont. Zizeg a nád, jaj mit zúg — haj, robban a félénk felhőraj. Reszket az erdő, szél járja, kergeti szél-lányt szél párja. ZIMONYI TIBOR
