Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-31 / 305. szám
Patzal úr peches újévje jjinialűr Éjféli vendég Csortos Gyula és Sebestyén Géza a Magyar Színház művészei voltak. Valamin egyszer alaposan összevesztek és ettől kezdve egyetlen szót sem beszéltek egymással. Ha véletlenül találkoztak az utcán vagy a színházban a színésztársalgóban, egyszerűen elnéztek egymás feje fölött. Egyszer, szilveszter éjszakáján, már közeledett az éjfél, amikor csöngettek Csortos lakásának ajtaján. A híres művésznek vendégei voltak. — Ki az? — kiáltott ki Csortos. — Én. Sebestyén! A színművész meghökkent: — Mit akarsz? Kis szünet után Sebestyén rimánkodó hangja szólalt meg: — Bocsáss be! Csortos az ajtó mögül válaszolta: — Nem lehet, Géza, vendégeim vannak. A váratlan szilveszteri vendég nem hagyta magát: — De nagyon fontos, sőt életbevágó! Mit volt mit tenni, Csortos megkérte vendégeit, fáradjanak át a másik szobába, amíg ő beengedi Sebestyént. — Mit akarsz? A hívatlan vendég széttárta karjait: — Bejártam már minden ismerősömet. Vagy nincs pénzük, vagy nem akarnak adni. Életbevágó családi ügyben kétszáz korona kell sürgősen. Neked van pénzed, adj hamar kétszáz koronát és már itt sem vagyok! Csortos egy pillanatig gondolkozott, majd szó nélkül belenyúlt zsebébe és átadta Sebestyénnek a kért összeget. — Köszönöm! Nem zavarlak tovább! Ezzel eltávozott. Az ajtóból visszadugta a fejét: — Nehogy azt hidd, hogy kibékültünk! Haragban vagyunk! És még tizennégy hónapig nem beszéltek egymással... A kisegítő Rodinnal, a világhírű francia szobrászművésszel meg akart ismerkedni Gambetta. Megállapodtak abban, hogy Juliette Adam szilveszteri estélyén fog-j nak találkozni. Rodin a meg-i hívó értelmében, pontosan ki-' lene órakor jelent meg Adamné házában. De ott még senki sem volt jelen, mert az etikett szerint az volt a szokás, hogy a hivatalos időponton túl legalább háromnegyed órányit késsenek a meghívottak. Rodin megijedt, hogy eltévesztette a címet, s a felszolgálókhoz fordult: — Jó helyen keresem madame Adamot? A lakájok összenéztek a hosz- szúszakállas jövevény láttára, majd egyikük, feltalálva magát, egy szervírozó tálcát nyomott az újonnan érkezett, különös öltözetű vendég kezébe, és kissé lenézően így szólt hozzá: — Ugye, kartárs, ön kisegítőnek jött? Révész Tibor P atzal Tódor jelenleg éti- * csigafelvásárló Sárrög nagyközségben. Egész nyáron éticsigák miatt zaklatta a falusiakat. Aztán vagonszámra küldte Frankhonba a finom nyúlós csigákat a francia gyomrokba. Mert mindenféle gyomrok vannak. Amott, a nyugati fertályban befalják a kellemesen brekegő kecskebékákat is. Nos, ami az üzletet illeti, peches Patzal Tódor úr pechje némiképp sán- tikált. Pechjeinek tömkelegé egész életében üldözte. Még a születése sem sikerült. Rossz fogóval nyúltak a fejéhez, s emiatt nyakának dísze szabályos pulykatojáshoz lett hasonlatos. Szeplős kiadásban. S miután hajzata is igen korán hálátlanul cserbenhagyta, a nők csak kacagtak rajta. Régebben megpróbált mindent. Érettségizett, és szellemi szükségmunkát kapott a vármegyénél. Doktorált és iktatóhivatali segédtiszt lett. Megnősült és a felesége nagy adósságokat hagyva rá, Patagó- niába utazott egy lélekidomár- ral. „Patzal úr, Patzal úr” — vigasztalták rosszakarói — „maga aztán peches ember.” A jóakarói rá se köptek. Lyukas nadrágban, ferde sarkú cipőben, és egy kopott ló- denkabátban érte a felszabadulás. Örömében felvételét kérte a minoritákhoz, de azok meg kivetkőztek. Pech, pech, mindig pech. De az úr megszólításhoz ragaszkodott tűzön és vízen át. Amikorra 59 éves lett — az idén — megtalálta végre a helyét az éticsiga- és kecskebéka-szakmában. Az egész világ megváltozott körülötte, csak benne nem. Hősiesen ragaszkodott a — babonáihoz. Hitte például, hogy újévkor nem szabad asszonyt verni, mert akkor egész évben veszekedés lesz a háznál, és minden levesben hajszálak fognak úszkálni. Újévkor az első boldog új évet kívánó nem lehet nő. Újévkor lencselevest kell enni, hogy sok pénz legyen a bukszában. Disznósültet enni — „disznó szerencséje” lesz. Libát enni: elgá- gogja a lottófőnyereményt. Poharat törni — óriási szerencsétlenség. Pénzt kiadni — biztos elszegényedés. M indezt tudva, szilveszter éj* * jelén elment a „Kedélyes Malacba”, öt darab százast dugott a farzsebébe, hogy kedvére megvendégelhesse magát. Amikor azonban fizetni akart — fuccs a pénznek: kiejtette valahol. Talán a reterátban. Legalább másutt érte volna ez a pech. Dühében elindult haza. És... Elsőnek a tejesasszony kívánt neki boldog új évet. A háziasszonya nem lencselevest készített, hanem gombócot, ami elgurítja a jólétet. Nem disznósült volt délre, hanem liba: oda a „disznó”, a liba meg elgágogja minden reményét. És ráadásul megjött a postás is. öt persze nem engedte be, hiába zörgetett. — Hogyisne, hoz egy vacak újévi lapot valamelyik éticsiga gyűjtő gazfickótól, s ezért a postás borravalót akar. Pénzt kiadni? Újév napján? Rettenetes! De a postás erőszakoskodott. Doronggal verte az ajtót. A környékbeli összes kutyák azt hitték, hogy kísértetek kóborolnak a negyedben: kétségbeesetten vonítottak. Patzal úr idegességében leverte a vizeskészletet. Pech. Dühében megégette a kezét a tüzes kályhán. Pech. Nagyot ugrott és beverte a fejét a csillárba. Pech, pech, pech. — Hol az olaj az égési sebre? Olaj nincs. Nincs? Nem fog olajozottan működni az üzlet. Gyalázat, meg kell tébolyodni. És a postás segéderőket hozva — többedmagával betörte az ajtót. Most már mindegy. Minden mindegy. Egy forintot kap a kapzsi fráter, egy fillérrel sem többet. A postással együtt 40— 50 szájtátó nyomult a szobába. „Mi történt? Mi történt?” — csivi telték. Datzal úr táviratot kapott • ezzel a szöveggel: „Távoli rokonától félmillió forintot örökölt. Azonnal jelentkezzék...” stb., stb. Patzal úr rárogyott karosszékére, amelynek ettől kificamodott a lába. A szájtátók gratuláltak. — Micsoda szerencse! — Takarodjanak innét! Ne gúnyolódjanak! — hörögte Patzal úr. — Engem ez a hír agyoncsapott. Megrohannak majd a kölcsönkérők. Ismeretlen nők gyermektartási pert akasztanak a nyakamba. Soha nem látott rokonaim gyámság alá helyeznek, nehogy elverjem az örökséget. A rég elfeledett barátok felajánlják örök hűségüket. Mindenütt mindenki mindig — pénzt fog követelni tőlem. Felordított: — Ich bin unschuldig! Pech takarodj! A. A. ÚIÉVI R GMUSOK Százesztendős jövendőmondók Töprengve néznek fel az égre, Nem tudják, mit is jósoljanak Ezerkilencszázhatvannégyre. Pedig a tőkés államokban Akadnak jósok ma is bőven, De dolguk sokkal nehezebb most, Mint egyéb szimpla esztendőben. Az új esztendő szökőév lesz, S fogadást lehet arra kötni, Hogy Afrikából ismét számos Gyarmatosító fog megszökni. Persze, hogyha portugál jósok Jövendölnék ezt Salazámak, Ilyen jósokat Lisszabonban Leltár miatt rögtön bezárnak. És arról, hogy az új esztendő Franco számára mit fog hozni, A madridi jövendőmondó Nem mer jóslásba bocsátkozni. Párizsban huncut még a jós is, Jósol kenyérből, kávézaccból, De nem mondja meg, hány gólt rúg De Gaulle az USA-nak még dacból. S melyik jós merne célzást tenni Dallasnak hírhedt Rubyjára? Nem vitás már az, hogy a válasz Haslövés lenne bizonyára. Miután felsoroltam itt most Jövendőmondóból már ikszet, Engedjék meg, hogy az új évről Én jósoljak egy egész fixet. Soha még olyan év, mint ez lesz, Tanúm r.z ég rá és a mennybolt: Ezerk il ei 1 esz á zhatvann égy es Esztendő eddig soha nem volt. HIDVÉGHY FERENC //rf> — Sokáig volt benn, de — a blokkot telefirkálta . ni nem nehé „Mi van veled. Irma? — kérdeztem tőle. Ö sorjában vette a beszédet. — Nem kellesz, Bakos Ger- zson, nem kellesz többé! Múlandó volt a te szerelmed. Tudom, úgyis elmégy innen, és nem jössz vissza többé. Sokat gondolkodtam ezen, s ma döntöttem. Tudd meg, döntöttem. Most kimondom. Másat szeretek! Érted ezt. Gerzson? Ne nézz úgy reám, olyan bambán! Masat szeretek, igen, másat, nem téged! Másat, aki hozzám való, aki nem olyan kedves, mint te, — igaz, alacsonyabb is nálad, ott dolgozik a fonóban, pesti fiú, én meg pesti lány vagyok. Felejts el engem. Egy pillanatig álltam meg- döbbenten az asztal előtt, aztán belebámultam, mint egy eszelős a kandalló nikkelezett ajtajára. Ekkor láttam meg egy levélborítékot egy levéllel. Közelebb hajolok hozzá, az én levelem, az én írásom. Fejembe tolult a vér, a fogam összezártam, hogy elfojtsam azt a szót. amit kimondani nem illő, nem szabad. — Hát így állunk, Irma? Ő nem szólott, csak bólintott rája. A villanyfénynél erőtlenül repült el egy légy. Úgy mászott a falon, mint aki az utolsót járja, gyengén, erőtlenül. Irma rám nézett, észrevette, hogy a legyet nézem. A légy csapóval rája ütött és nagyot nevetett. — Kár volt — szóltam — itt az ősz, úgy is elpusztul, ha nem bántod, mert lejárt nekik az idő, halálra vannak ítélve. — Jobb előbb, mint később — szólott a lány —, ne szenvedjen, neki úgy is mindegy. — Igazad van, Irma, neki úgyis mindegy. Mondd, a mi történetünknek a vége is mindegy? Nem bánod ezt meg? Erre felvetette büszke, szép, okos fejét a lány és azt felelte, hogy soha. Nem szóltam, de a két szeméből kiolvastam, hogy egy parányit, egy picikét mégis bántotta. Lassan a fogashoz léptem és felvettem a köpenyegemet..: — Én akkor megyek ... — Nem tartalak vissza, Gerzson. Jönni kell Karcsinak, nem is tudom, hol késik ilyen sokáig... __Mentem... sűrű cseppek be n hullott az eső, borzongás futott végig rajtam. A szél zajában valami melegséget éreztem magam körül. .. Arcomban éreztem a tavaszi nap fényeit/ és egy szempár meleg 2 sugarát. Tudod-é, kit ös- mertem fel benne? Egy másik leányarcot, az otthonit.. * .:. Hazafelé menet nótába kezdtem. Énekeltem teli tüdővel bánatomban ezt a nótát, hogy — „Élet. te rongyos élet! Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?!...” Valamennyire megagyusztált helyesírással eddig az idézet. Ítéljen az olvasó a műről. De ne maradjanak ki a versfaragók sem, akik rendszerint alkalmakra esztergálnak sorokat, rímeket. Íme, két sor egy lelkes értekezletről szóló versből. Legszebb nap a szakszervezeti nap, Mert olyankor együtt van minden tag. Egy strófa még a begyűjtési rendszer idejéből. A poéta a példás gazdáról énekel, aki jól megrakta beadási búzával a szekeret, de: Alig teszi zsákra f*l a fenekét, Bizonyisten kitöri a kerekét. (Tudniillik a kocsinak.) Ennél csak az országosan ismert versike volt mozgósítóbb. Élenjáró gazdának Elen toj a tyúkja. Minden gazda tudja ezt, Csak Balogh nem tudja. Egy másik vers az új csatorna felavatását zengi el. Lássuk a nagy pillanatról daloló szakaszt. Átszakad a mesterséges gát,'és: Bömböl a nagy folyó, Zúgik és morajlik. Át akarja fúrni A glóbusz-golöbist. A zárszámadásról hírt adó költemény azt ecseteli, menynyit pénzelt a téesz a baromfitenyészetből. És külön a tojásból! Mert ugye, mit csináltak a tyúkok? Kapirgáltak, tojogattak. Egysége nőtt minden tagnak. Egy rigmusoló bácsi Gagarin űrrepülésének megünneplését egy békemenet leírásával, s a két nagyhatalom „vetélkedőjének” rajzával verselte meg. Beszállt Hruscsov a békekocsiba, és odakiáltott Kennedynek, miközben a szekér tengelyére mutatott. Kérdi Hruscsov Kennedyt: „Hát te mért nem kened itt?” Mutatóban csak ennyit közöl tünk a szerkesztőségbe beküldött vagy behozott, vagy ; munkatársaknak megmutató! művekből. Ügy gondoljuk, eny nyi is elég azon javaslatuni alátámasztására, hogy valamelyik élelmes könyvkiadó-válla- ’at kiadhatná már a Kiadatlan Xlkotások Antológiáját. (t) A lapok, rádióstúdiók, T folyóiratok szerkesztősé- Jj, J geibe, de még a kiadó- vállalatok titkárságához is nap mint nap annyi írogató ember verse, prózája fut be, hogy ha így megy, lassan annyi lesz az író, mint amennyi az olvasó. Van a nyomtatott betű szerelmeseinek egy fajtája. Az ehhez tartozók teljes szívükből rajonganak az irodalomért. Már tudniillik, amit ők művelnek. Körülbelül az a hézagos felismerés serkenti őket írásra, hogy hiszen emberekkel történt eseményeket írnak meg a nagy íróművészek is. Márpedig velük is sok minden megesett, másoktól is hallottak egyet-mást, miért ne tudnák megírni ők is? önbizalmuk egyik építőtég- lájá még az a tapasztalat, hogy olyan könnyű elolvasni, mondjuk egy Mikszáth-novellát. Miért ne lenne éppoly könnyű és kellemes elolvasni, amilyeneket ők írnak —, hasonlóan érdekes történetekről. Megy az, csak csinálni kell. Olyan szép még elképzelni is: ha ma nem, akkor tíz év múlva csak felfedezi őket valaki, művüket kinyomtatják és a végén, ' vagy elején fett, esetleg kurzív betűkből szedve ország-világ olvashatja majd a nevüket. Az önbírálat hiánya, mások, a nagy íróművészek alkotásainak nem ismerése, a saját tudásszintjükkel való tökéletes megelégedettség, saját műveltségi töltésüknek, mint egyedüli mércének elfogadása eredményez például olyan prózai írást, mint amiből az alábbiakat idézzük. Az előzményekről csak annyit: a fiú randevúra megy a kislányhoz, de furcsállja, hogy az nem a megszokott melegséggel fogadja. Ezért:
