Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
KECSKEMÉTTEL egészen fiatal legény koromban találkoztam legelőször, még az első világháború előtt, tán -tizenegyben, vagy tizenkettőben. Nem úgy, hogy én elmentem Kecskemétre, hanem úgy, hogy a városnak nagyon tragikus híre érkezett el hozzánk. De hát ez a hír nemcsak engem érintett, hanem az egész országot, sőt. Azt hiszem, hogy ... az egész civilizált világot. A kecskeméti földrengésről volt szó. Mi, parasztok, s bihariak annyit tudtunk erről mindössze, amennyit az újságok írtak. Azt már aztán mi gondoltuk hozzá, hogy... se hegy, se völgy, se folyó, csak egy város a síkságon, meg a földrengés. Ügy képzeltük el, hogy::. mintha ott, Biharban, Ugrán, vagy Harsányban, vagy Fancsi- kán, vagy Geszten, egyszer csak megrendülne a föld és ... szinte hihetetlen. De hát, mégis igaznak kell lenni, ha már az újságok is megírták. A múló időben aztán személyesen is találkoztam Kecskeméttel, amikor már íróféle voltam és a város megrendezett egy népi írói irodalmi estet. Rangos társaság volt akkor a meghívott társaság, annyi tény. Féja, Illyés Gyula, Sinka, Erdélyi József, Muharay Elemér és mások is, természetesen. Az idők legelején volt még ez, és derűs történetek, színes epizódok, mintha csattanó pirosán elevenedtek volna meg a Mikszáth-anekdoták ... ' például. A Nyugati pályaudvaron ácsorgunk vonatra várván, itt is egy kis csoport, amott is, aszerint, ahogyan a népi írók is megoszlottak nem annyira égtáj, mint inkább a politikai időjárás árnyalatai, vagy széljárta hullámai szerint. És egyszer csak egy igen rangos költő felhördül: hogy ő pedig N. N. költővel nem ül egy vonatra! Fényes nappal! A Nyugati pályaudvaron! Persze, csak felült és az irodalmi est szépen sikerült, mert hiszen értelmes, művelt volt a közönség. EZ, EGYSZER VOLT. Másodszor meg az volt, hogy megint csak irodalmi est volt, de most már kimondottan Kelet Népe-est és az inkább idetartozó írók, költők voltak itten. Ügy emlékszem, hogy ezt az estet Sántha György, aki maga is költő volt és ráadásul kitűnő bora is volt (még sok), rendezte meg, az akkori polgármester, ha jól emlékszem, Kiss Endre segítségével. Micsoda versek hangzottak el a műsoron! Ma is a szívemben csengenek, és a közönség hálás, nagyon hálás, és... utána nagy vacsora, természetesen. Nagy vacsora, s közben irodalom és politika. De érdekes, hogy..-, a városi urak mindenképpen az irodalomról szerettek volna beszélni, de az írók leginkább meg a politikáról, és a kiváló, sőt híres költő eszik, eszik, a szája tele és mindenki mással ellentétben védelmezi Bethlen Istvánt fuldokolva. Miért? Azért, mert... ha mindenki bántja, nagyon fájhat neki, és legalább egy ember védje az országban, szegényt! Sok bor fogyott itten jó éjfél utánig, s másnap délelőtt szedelőzködni a polgár- mesterhez, egy kis találkozóra, s egy kiváló költő, amikor felkeltünk a szállodában, felemeli a vizeskancsót az asztalról, s azt mondja, hogy „ezt pedig a jóistenre köszöntőm...” s meghúzza. Na de, bent, a polgármesternél, a városházán! Pálinka, cigaretta, szivar, fekete s szer)dvics-félék: mint ahogyan szokott, s beszéd megint, beszéd. Az írók kíváncsiak a városra, a polgármester meg az írókra, de egyszer bedugja fejét a titkár, a polgármester eltűnik, mondván, hogy pardon, egy pillanatra. Valóban jött vissza azonnal, de ekkorra már eltűnt az asztalról minden szivar, minden cigaretta. Egy szálig. Még a szaga se maradt. A híre se. A polgármester kicsit meghök- kenve bámult az üres dobozokba, aztán csengetett s a titkár más szivarokat, cigarettákat hozott... JÖ BARÁTOM volt Kecskeméten Bodócs Gyula, aki újságíró is volt, meg politikus is... Jó párszor megfordultam aztán Kecskeméten. De imi mégiscsak ötvenhat nyarán írtam legelőször róla. A cikk neve volt: „Kecskeméti gondok.” Azóta aztán bejártam nemcsak Kecskemét határát, hanem az egész Bács-Kiskun megyét többször is, széltében-hosz- szában, s próbáltam megismerni népét, földjét, s próbálom megtanulni mindazt, amennyivé’ és amivel másabb, mint a kör nyező állapot és a távolabbi világ. Egyre több irodalmi estén és író—-olvasó találkozón veszek részt, s a legszebb jutalom ezekért az, hogy változatlanul nagy itten az író és írás hitele. Ami nem pusztán szellemi fejlődés, hanem a mindennapi élet, magyarán mondva, a munka és termelés egyre fokozódó ténye. A szellemi élet itt már műveltség, és ez a fejlődő termeléssel teljesen összefügg. Ami egyébként a fejlődés törvényeiből adódik, hiszen merőben más az itteni talajnak, a homoknak természetrajza, mint bárhol, bármilyen talajnak az országban. S ráadásul: a két nagy folyó szegélyezése, a Dunáé, meg a Tiszáé, merőben másmilyen feladatotokat diktál ember és termelés számára, mint bárhol, akárhol. Ebben a világban szinte a szemein láttára virágzottak ki az elmúlt emberöltő sokszor sikeres, sokszor meddő erőfeszítései. Hiszen a fejlődés az évek egymásra való hullásával egyre fokozódón gyorsul. Vannak olyan szigetek, amelyek, ha összeérnek, vagyis általános s átfogó területek lesznek, szinte kincsesbányává teszik ezt a földet s példamutatónak a népet. Világos dolog ez, és természetes. Hiszen ez a homoki világ semmit, de semmit nem változott volna a nép hősi erőfeszítése nélkül, mindaz, ami már nemcsak látszik, hanem van is, az merőben emberi verejték, tudás, és szorgalom. Ha... az afrikái népek például — ahelyett hogy tángálják egymást — megfognák a szerszám nyelét és ültetni és ültetni és puttonyt a hátára, hát ilyen szorgalommal termővé tudnák varázsolni a Szaharát SZŐLŐVEL, jonatán almával, lucernával, szarvasmarhával és rozzsal és búzával és... Igen. Gyerünk ide, tanulni, ó közeli és távolabbi fiatal, most felszabadult népek, és nemzetek! Ha van az emberi világ számára teremtő, békés példamutatás, itt van. A hangyák vándorolhatnának ide szorgalomért. S a bölcsesség köve itt van elásva ebben a homokban... Mi más lehetne az író szerepe is, mint hogy segítsen megtalálni? S ez a levél is azért íródott hogy valamit próbáljon lendíteni a keresésben. Nagy csizmás, kendőbe bu- gyolált apróságok a csikorgó téli pusztán iskolába baktat-, nak — Gárdonyi, Móra, Móricz Zsigmond, s számosán mások által megrajzolt kép, ki nem ismeri? Még ma is van ilyen, s lesz is, míg lesz tanyavilág. Elég baj. Nemcsak nekik, a betűért megszenvedő apróságoknak. Sajnáljuk valamennyien más szempontból is, az ország szemével nézve, hiszen hány, de hány apró ember lehetne jó munkás, kitűnő mérnök, tudós, orvos, vagy hivatott vezető közülük, ha nem rekedne meg esetleg tehetsége már kezdetben ilyen buktatókon. Hiszen a körülményeken nem lehet gyökeresen és egy csapásra változtatni. Csak lépésről lépésre. De ezeket a lépteket is meg lehet azért nyújtani, meg szaporázni. A művelődéshez való jog mindenkire szóló kiterjesztését és az ország érdekeit egyaránt szolgálta a Vili. kongresszus határozata a származás szerinti kategorizálás eltörléséről. A tartalma éppen ellenkezője annak, mint amitől némelyek féltek. Azt jelenti, hogy a tehetségeket válogatás nélkül fel kell karolni. Az eredmények és a magatartás egyetlen feltétele annak, hogy valaki a tudomány legmagasabb csúcsaira is eljusson. A jó tanulás és a szocializmushoz való hűség, a közösségi érzés nyissa meg a középiskolák, főiskolák és egyetemek kapuit bárki előtt, semmilyen más érdem, semmiféle közbenjárás ezek nélkül nem segíthet. Ezt kívánja az ország érdeke, mert az országnak szüksége van minden hasznos és értőn munkálkodó kézre. ■ Ma már tisztázódtak azok a félreértések, amelyek kezdetben támadtak a kategorizálás megszüntetése körül. Tudjuk, hogy nem könnyebbséget jelent ez az elv, hanem nagyobb követelményeket támaszt. Nagyobb feladatokat ró a felső- oktatásba jelentkező fiatalokra, és nagyobbakat valameny- nyi pedagógusra és oktatásügyi vezetőre. Nemrégiben egy ankéton erről folyt a vita a kecskeméti középiskolák és diákotthonok vezetői között. Nem úgy t vitatkoztak, mint akik egy most bevezetendő módszer felett döntenek, hanem az eddigi tapasztalatokat összegezték, és a már elkezdett munkát kívánják még jobban folytatni. Hiszen már régi gyakorlat az iskolákban és a kollégiumokban, hogy az anyaggal gyengébben megbirkózó diákokat segítik a jó tanulók is, meg tanáraik is. De elmondották, mennyire szükség van rá, hogy a nevelők tudatosabban is a munkás- és parasztgyerekekkel foglalkozzanak. Adjanak meg minden tőlük telhető támogatást, hogy azt, amivel a szülői ház kevesebb tudást, ismeretet adhatott, megadja az iskola. Könnyű lenne a nevelők dolga, ha már nem lennének tanyai iskolák, ha már minden falusi iskolában szaktanárok dolgoznának, s ha a vidékiek kollégiumban, a helybeliek pedig napközi otthonban lehetnének. De ma még szinte elképzelhetetlen nehézségeket okoz a bejárók tanítása, ellenőrzése, s ugyanígy keveset tehet a nevelő a tanuló érdekében, ha otthon nincsenek biztosítva a megfelelő körülmények. Addig is azonban, míg sok-sok millióval meg tudjuk teremteni a mostaninál iobb anyagi feltételeket, lelki- ismeretes munkával, a tanú- dókkal való egyéni foglalkozással elérhetjük a célt: minden gyerek sajátos képességeinek kifejlesztését, a tehetség kibontakoztatását, az egyenlő jogokhoz az egyenlő lehetőségek megteremtését. Hogy a tudás valóban közkincs legyen. KARÁCSONYFA Karácsonyfádra díszeket, ezüstös csillagot, csiklandós angyalhaj-köpenyt, cukorkát aggatok. Az ágak végén jégcsapok szikráznak. Házikó leng hosszú szálon, és ragyog a sok arany dió. A házikóban négy baba, — szülők és két gyerek — karácsonyfáját díszíti, és csókot dob neked. FAZEKAS ANNA KÖZKINCS
