Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
A KISZ pályázatának győztesei K( redves kötelességünknek teszünk eleget, amikor az itt következő két írásnak helyet adunk. Nem hivatásos Írók, toliforgatók művei, hanem olyanok kezéből születtek, akiket az írás szeretete és egyszersmind mai életünk kifejezésének szándéka vezérelt. Arról vall ez a vers és a novella, hogy némi támogatással, s ösztönzésre — érdemes müvek születnek. Nekünk pedig többet kell foglalkoznunk azokkal, akik tehetséget árulnak el. Jól tette tehát a megyei KISZ-bizottság, hogy meghirdette azt az irodalmi pályázatot, amelynek első díját az itt közölt ti ét mű nyerte el. Az egyik szerzőjének nevét jól ismerik már olvasóink. A Psaimus Hungaricus 1963 című verset Antalfy István, a Gépállomások Igazgatóságának dolgozója írta, akinek verseit gyak- on közöljük. A novella szerzőjét kevésbé ismerhetik még: lándi Yvette, a Bajai Tóth Kálmán Gimnázium tanulója. A ..Visszatérés”-sei szeretnénk most őt is bemutatni olvasókö- onsegiinknek. Felkelt a nap, s ím, fényt ad, meleget. Nap fénye! világítsd értelmemet, adj kedvet, adj erőt, adj biztatást, adj, mai nap, tegnapnak folytatást, mit elkezdtünk tegnap, ma szüntelen lendülettel végezzük. . . ! Értelem r légy gazdagabb, mint tegnap! Akarat! légy több, mint voltál! Fakadó szavak, hűbbek, igazabbak, mint melyek tegnap születtek! Dolgozó kezek munkásabbak és szívek dobogók, legyetek jobbak! fényről álmodok! Fény, világosság, eszme, agy, tudás! Tudatlanságról hulljon le a máz, elme! adj tartalmat, szív! érzetet! s ember, te értsd meg, mi az üzenet. . . ! ... A vér, a gyász, a háborús sebek, hullott ló húsa-íze, a hideg nyirkos bunker-pincéknek éjei, a robbanások, harcok fényei- hangjai most már emlékek csupán . . . Ha róluk szól, még könnyet ejt anyám . . . de már a templom tornya újra ép, még ékesebb tetején a cserép, az utca mélyén nem csorog a vér, s gimnázium áll a gödör helyén . . . Nem rozsdásodnak már a ház mögött az agyúroncsok ... és ha köszönök, mosollyal fogadják az emberek, és a — már! — cserepes házak felett egész antenna-rendszer int felém, s zavartan járok kis falumban én, ahonnan akkor —- hogy „ember’’ legyek — tanulni mentem (ott nem lehetett), ma válogathatnék: gimnázium f vagy technikum . . . központ lett a falum, ahol petróleumnak fénye volt a fény, most: fényes csillár-, neonköltemény ... Szívem szorul . . . Mi érzés e«? Talán irigység ... — mert a régi iskolám úgy volt meleg, ha vittük mi a fát, s lábunk olajban állt. . . Az iskolát ma nem kályhával fűtik: bölcs csövek futnak körül, viszik a meleget. .. Apró magyarok! melegedjetek! igaz, az udvart, hol mi, gyerekek játszogattunk, már meg nejt. ismerem, nincs ott át régi-régi tanterem, de arrébb, mintha város főterén, emeletes ház ... az is az enyém! Enyém, enyém is . . . városom, falum! s belépek, ím, belépek a kapun, a tegnap és a holnap kapuján, kissé elerzékenyülök talán, de megyek most már, végig az úton, és hová visz, hol a vége. . .? — tudom! Azt is tudom, hogy akkor egy, csak egy autó volt a faluban, és lehet, hogy annyi kerékpár, mint e napon ahány autó . . . Leülök egy pádon, s nézem a nyüzsgő, zajló életet: kézen fogva jönnek a gyerekek, kis óvodások, (ó, régi „deció!”) esi vitel ésiik kedves zeneszó ... ... A vér lefolyt a csatornák során, a könny telszáradt az idők nyomán, a dúlás után jöttek tavaszok, a fény vigaszt és meleget adott, a kinyújtott kéz és az akarat gyógyította a sebet, kínokat, s bár fáj nekem, hogy van még rossz kabát a téli fagyban, hogy gyenge a gát megfogni a lezúduló vizet, és fáj nekem, hogy nem kapni szenet, amikor kell, s hogy hányán orvosok nem tudják meggyógyítani (porok, receptek, s unt kezelés mit segít?!) szegény anyánkat. . . anyánkat, akit mi csak lemondani láttunk... s be’ rossz, hogy nem szigetelnek az ablakok, befúj a szél ... hogy annyi bajt, sebet ejt az irigység, az önszeretet, a gyávaság, a butaság, s a jog tiprása olykor ... fáj, fáj és sajog, ha — mert ez is van! — arra gondolok, hogy ■— ó, ti vérrel megszentelt tanok: — fegyver csörgése hallik messziről, és erőszaktól embervér ömöl, gonoszát tesz a rosszat-akarás, (eltűnt rólam a fényadta-varázs!) háború készül... gyilkos fegyvereik várják, mikor . .. ? De én hiszek! hiszek az emberben, az ember-értelem dicsőségében! Hiszek... és hiszem, hogy győz az ész, és a jóakarat, hogy jönnek újabb, ragyogó nyarak, hogy gyermekemnek gondja ne legyen, mit kell tennie az óvóhelyen, csak azt tudja, hogy mi a szeretet, az uralkodjék a világ felett, és dicsőség legyen, Béke, neked: mely értelmet adsz élni, s életet! Antalfy István A pádon megzöldült tintáf oltok, piszkos rajzok, kusza karcolások szunnyadtak. A szögletes emberfej szemét már egészen elmázolta ujjával. Mereven nézte egykori, homályos rajzát, mintha az lenne a legfontosabb dolog, hogy eltüntesse a vastag orrot is. De hiába, a fülének csak hallania kellett a csoportvezető szavát: — Mi bíztunk benned. Csak akarni kell, és ismét jó jegyeket szerezhetsz. De segíteni akarunk, és ezért megmondom — már ne is haragudj —, néha úgy beszélsz velünk, mintha Te lennél a világ közepe! Az pedig nem nagy valami, ha valaki lerontja a jegyeit. — Szerintem azért ilyen a Vica. mert szerelmes — állt fel egy alacsony, tömzsi, kövér lány, akit Vica amúgy is utált. — Hülye stréber! — gondolta magában, miközben már a fej nyakánál mázolta öreg padján a rajzot. — Gőze sincs ennek a zsírosbödönnek arról, hogy mi a szerelem. — Csak ne nézne mindenki engem! Ilyen idétleneket! Prédikálnak! „Segítség...” „Közösség!” Mintha nem tudnám, mi az! Könnyű nekik, könnyű! De nem az ő szüleik akarnak válni!... No. és a tanárnő Igen, azért is tanárnő! És nem Éva néni! Már ő sem az, akiért rajongott. a lányok sem a régiek. Tavaly.. Tavaly még tele volt a faliújság a .cikkeivel, tavaly, ha valamit elhatározott, ment utána mind a harminc lány! Tavaly ... Vica köhögni akart, de a köhögésből nehéz, mély zokogás lett. Oly hirtelen tört utat, hogy mindenkit megdöbbentett. Az egyik percben még sértődötten, magába zárkózva ül, a másikban meg... Láttak már ilyet?... Aztán néhányan odamentek hozzá. — Ne sírj! — Miért sírsz? — Mi baj, van? — Na, igazán! — Vica, mi van veled? — Hallod, ne sírj már! Három éven keresztül, ha valaki rosszul felelt, vagy valami baj érte, ez *a jelenet mindig, mindig ugyanígy lejátszódott. De Viktóriát ez most szinte felbőszítette — sablonos visszhang az ő gyötrelmeire. — Hagyjatok békén! És dumáljátok tele egymás száraz fejét, de engem hagyjatok békén! Kinn nyári zápor pattogott a járdán. Eldugott kis utcákon át baktatott. A háztetők fényesen ragyogtak a szürke égre. Az ereszekből frissen ömlött a bő, tiszta víz. Feketén, torzan és elmosódva tükrözte a nedves járda a lány alakját. Lassan ment, maga elé bámulva, nézte az ázó fák nehéz, sötét lombját, a szürkén csöpögő eget, nézte, de nem látta. Igyekezett nyugodtan végiggondolni a tegnap történteket!.;. — Igaza volt szegény anyámnak! Tudta, hogy milyen nyomorult ember vagy! Hogy önző vagy! önző! önző! önző! — Én?! Ha-ha! Én önző! Mert nem vagyok, hajlandó mosogatni, takarítani a feleségem helyett! Én egész nap dolgozom! De te?! Te vagy az fiam, te vagy, aki hasznot akar húzni az emberből. De engem nem teszel tönkre! Nem! Majd találsz más hülyét! ' — Neked elég?! De én! Én mennyit tűrtem 18 év alatt! Ha tudni akarod, már van állásom! És nem fogok tőled függni! Te, te hajcsár! Elég! Érted?! Elég! Válók! — Végre! Végre valahára, te hiszti! Már előtte is ilyen nyíltan veszekednek szülei! Sokszor, ó, igen, nagyon sokszor hallotta, hogy szidják egymást, hogy kiabálnak. És hányszor látta apja és anyja arcán a visszafojtott indulatot, mert nem akarták őt is beavatni ezekbe a csúnya, nagyon csúnya perpatvarokba. Ha egyikük mégis kipattintott magából egy-egy visz- szafojthatatlan, vitakezdő sértést, a másik legalább azt mondta: — Talán mégse a gyerek előtt! A gyerek előtt... A gyerek, aki a legnagyobb öröm, az ösz- szetartó kapocs a családban. A gyerek! A nyűg! Igen a nyűg. Ügy érezte, anyja tán előbb is rászánja magát a válásra, ha nem gondolt volna őrá. Persze, most már ez sem számít, most már elválnak. — Többet nem megyek iskolába. Elutazom a barátnőmhöz. És dolgozni fogok, pénzt keresek. Eltűnök innen. Könnyei ismét fájón, nehezen és nagyon forrón kezdtek bugyogni vörös szeméből. Azért nem akarta egészen elhinni, hogy így lesz. Mindenesetre igen jólesett sajnálnia magát, és arra gondolni, hogy ő, Budai Viktória, egykori kitűnő tanuló a gyárban fog dolgozni. Természetesen, egyszer majd újra elkezd tanulni. Egyszer! Egyszer majd megmutatja, mit tud. És a mamát is meglátogatja. Már nem tudta, miért sír. Önmagát sajnálja, vagy szülei felbomló házasságát siratja? — Hát érdemes ezért férjhezmen- ni? — tört ki belőle az elkeseredett kérdés. Nem, ő nem fog férjhezmenni... Pedig hogyan álmodozott még tavaly egy gyönyörű esküvőről. Ö, tavaly! Milyen szép is volt. Ügy érezte, mindjárt megszakad a szíve, amint megrohanták a régi emlékek... Már az eső is keserves volt, most az is őreá emlékeztette. Ö is nagyon szerette az esőt. Péter... Egy éve nem látta. Akkor vesztek össze. Péter sok fájdalmat okozott neki. Ha a főiskolások, egyetemisták hazajöttek, nem volt olyan nap, hogy ne várta volna. Sőt, a szünetek előtt hetekkel ezekre az izgalmas napokra készült már. De Péter nem jött mindig. Nem lehetett tudni, miért. Máskor ftieg állandóan Vica mellett volt, ha hazajött. Elég nehéz volt alkalmazkodni hozzá. Vica csuromvizesen, csapzott hajjal kóborolt. Persze, azért jó, hogy ő mondta ki az utolsó szót. Így legalább a hiúságának kedvez azzal, hogy ő „hagyta ott Pétert”. Otthagyta? Lehet is otthagyni az első szerelmet! És ha igen, Pétert még akkor sem. Lehet, hogy otthagyta, de el nem hagyta. És ez nagy különbség. Még fülébe csengenek az utolsó mondatok: — szóval nem jössz holnap kirándulni, Viktória? — mindig Viktóriának, és nem Vicának hívta. Ez nagyon komoly, és felnőttes volt, ezért Igen tetszett neki. — Mondtam, hogy nem. Már egy hete itthon vagy, miért most jut eszedbe? — Nekem is vannak elfoglaltságaim. Utoljára kérdezem: jössz, vagy nem? — Nem! — Hát akkor mikor óhajtasz velem találkozni? Egy év múlva? Vagy még később? Emlékszik, olyan furcsán, ijesztően nézett rá, és ezt mondta: — Nézd, Viktória, én 3 év múlva elvégzem az egyetemet... Akkor!... találkozni fogunk. Három év múlva! Hol lesz már ő akkor! Vajon tényleg találkoznak? Itthon van-e most? És... és tudja-e, hogy a mamáék... Már sokan tudják. A szomszéd asszony mindenkinek elpletykálja, hogy mit hall át a falon. Az emberek meg olyan szívesen hallgatják az ilyesmit. Vajon miért? Gyűlölt már minten- kit, a várost, az embereket, mindent, mindent, mindent! És egyszerre egy kéz nehezedett a vállára, összerezzent, felnézett... és felzokogott, Péter!!! Nem bánta, hogy vizes, hogy rendetlen, hogy összevesztek, hogy az utcán van. Odadőlt a fiú mellére, és sírt, fuldoklott, és nem érdekelte semmi, semmi, semmi. Csak Péter vizes cipőjét látta szivárványwriné körmyr$tí át. Csak akkor eszmélt fel, mikor nagy kezeit haján érezte, csak akkor jött rá, hogy mát csinált! — Viktória! Te szegény kis Vica! — Nem vagyok Vica! — De igen! Kicsi Vica! De ne félj, most már vigyázok rád. Nemcsak 3 év múlva. Mármost is! Minden rendbejön majd Vicám, ne félj! És édesa... — Hát... tudod? Péter nem válaszolt, csak erősen megfogta a kezét. Egyikük sem tudta, mit kellene most mondani. Aztán Vica szólalt meg: — Gyere el most hozzánk... Vica látta, hogy anyja szeme ki van sírva. Kínos volt ez a találkozás, az édesapa is idegesnek látszott. Budainé tudta, hogy Péterék tavaly összevesztek, így most csodálkozott. Néhány feszélyezett udvarias mondat, aztán magukra hagyták a gyerekeket. A szülők azt hitték, hogy a fiú semmit sem tud. Ügy kellett hát mutatniuk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Budai felesége vállán nyugtatta kezét, úgy mentek át a másik szobába, és valahogy olyan jól esett mindkettőjüknek ez a kis színészkedés. Az erkélyen megálltak. — Helyes gyerek ez a Péter. — mondta az asz- szony, s több volt a melegség a hangjában, mint akarta. — Igen... — Szegény kis Vicám! Tudod, hogy hányszor sírt, mióta nem találkoztak? Kis buták! Kellett nekik összeveszni! — Türelmetlen! Hiszem még ki sem bújt a tojásból, de már sülve-főve vele akar lenni. És jobb volt így neki? Ő, hogy miért olyan türelmetlenek, hirtelenek ezek ezek a mai gyerekek! — A mai gyerekek? Hát mi? — az asszony a férjére nézett; aztán elfordult... — Főzök egy kávét... — Várj, segítek! — Az jó lesz! Az a kávé, amü ketten csinálnak, mindig jó. Í2Z is fog ízleni!... * — Hoztunk egy kis feketét, gyerekek! — Szóval, én is gyerek vagyok! Mert, ugye én is kapok? — kérdezte Budai vidáman. — Hát persze! Elvégre honorálni kell a segítségedet!-j- A papa!... A papa segített kávét főzni? — csodálkozott Vica. — Miért ne? — mondta frissen az édesanyja. Péter valamit sejtve; izgatottan kérdezte: — Margit néni tényleg a biztosítóban fog dolgomi? Budainé zavarban volt. — Tudna ez a gyerek mindent? — gondolta. Aztán válaszolt. — Igien, Péterkém. De talán azt is hallottad — és férjére nézett —, hogy egy hónap múlva az egész család üdülni megy a Balatonra? De mama! Hát ez igaz?! — Igen, kislányom, igaz. — Hát, hát én megőrülök! Papa! Péter! Meg kell bolondulni! Körben ugrált a szobában, ösz- sze-vissza csókolta anyját, apja nyakába csimpaszkodott. Ügy érezte, hogy fel tudna ugrani a szekrényre, hogy szét tudná lök- rű az egész házat! — Ó, ha .én ezt holnap elmondom a suliban! — lihegte Vica. Már maga előtt látta a lányokat, azokat a drága, aranyos lányokat, a kedves iskolát. — De mit mondok el? — állította meg a gondolat. — Hiszen nem tudnak semmit az előzményekről. Talán elég lesz, ha látják, hogy boldog vagyok, és ismét a regi. örülni fognak, és megbocsátanak a délutánért. Hiszen szeretnek. Segíteni akartak a maguk módján. Édes, édes lányok! Az eső pedig öntötte hűs függönyét a városra, a mosolygó hazakra és az emberek gondjaira...; MántU Yvette.
