Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
A Bnlfgm dorc! mgyón szerencsétlen csillagzat alatt született. M Amikor világra jött, senki sem várta. Báty- - ja, Péter, kereken öt k perccel előbb látta /A meg a napvilágot, s amikor Dönci ia jeS leste étfceaéaét, mindenki — már aki ott O volt abban a pillanatban — csodálkozott: — Jé, még egy kisfiú! D Péternek már három foga volt, amikor neki még egy sem, Péter / már beszélt, amikor ő még csak gügyögött, K Péter az első padban ült az iskolában, ő a másodikban, és így tovább .,. _ Egyszer a gimnáziumé mi futóversenyen majdnem elsőnek- ért M célba, három méterrel futott a csámpás Ha- linek előtt, de akkor ß sem volt szerencséje. Másfél méterrel a cél előtt megbotlott és ÍT csak nagy nehezen tudott másodiknak beÄ kapálózni, a közönség harsány üvöltözése közepette. Azon már nem is csodálkozott, hogy az eminens Bum- balák után, csak hajszállal ugyan, de mégis második lett az érettséginél. S amikor Micikének kezdett udvarolni, az sajnálkozva közölte vele — miért is nem előbb ismerhette meg, sajnos, már megelőzték, és másnak ígérte a kezét. Nem hiába érezte tehát Dönci folytonosan, 'hogy ő mindig csak második lehet, hiába is töri magát A hivatalban — ahol már Döme volt a tisztességes neve — hosszú és szívós munkáltai az osztályvezető helyettesi tisztségig küzdötte fel magát. De itt aztán el is akadt már kereken tíz esztendeje. Azóta se előre, se hátra. Ö a második ember a hivatalban. Meg kell hagyni azonban, hogy nagyon precíz és pontos ember. Az osztályvezető nem is egyszer mondta: — Terád, Döncikém, bátran hagyom itt a munkát, nyugodtan megyek el üdülni vagy bárhová. S nyugodt is lehetett, mert Döme úgy őrködött a hivatal becsületén, mintha egyedül rajta múlna a felek jó kiszolgálása, a csellengésre kissé hajlafeoüegfli megregulázfe*. S ha főnökváltozás volt, az sem okozott zavart, nem engedte, hogy felboruljon a rend. Am főnök jöhetett, főnök mehetett, Dönci mindig csak helyettes maradt. A felettesei közül soha senkinek eszébe sem jutott, hogy belőle is lehetne hivatalvezetőt csinálni. Dönci azonban gondolt rá titokban. Egyszer azon kapta magát, hogy elmélázva ül a távollevő osztályvezető íróasztalánál, és uj- jai ott játszanak a titkári csengő gombján. Még szerencse, hogy idejében felrezzent az ábrándozásból, s nem csengetett az amúgy is kissé fölényes és kárörvendő Berta kisasszonynak. 4 fonok már hetek óta távol volt. Súlyos betegen, asztmával vagy mi a csudával fekszik valami hegyi szanató- niumban. Olajképe azonban ott függ a falon — még születésnapjára csináltatták hálás beosztottjai — s ez a kép most is mindenkit rá emlékeztet. Döme még ha akarná sem tudná kiütni a nyeregből. Igaz nem is nagyon akarja. Az utóbbi időben ugyanis rájött valamire. Arra, hogy nem is olyan rossz dolog a főnök helyettesének lenni, pláne, ha az nincs a közelben. — Kérem, a főnök kartárs nincsen idehaza, sajnos, nélküle nem dönthetek — mondja a lehetetlen és antipatikus ügyfeleknek. — Kérem, az osztályvezetőnk ugyan nincs itthon, de távollétében én intézkedtem, meglesz, hogyne, meglesz... — mondta például a múltkor egy csinos szőke asszonykának, — ön is jól tudja, hogy fizetésemelés ügyében csak a veHAZÁM Rózsaszínű tavaszon át Hegyeidhez szállók—megyek, Oda, ahol arany búzát Ringat anyás leheleted. Szólsz hozzám, s én hangod lesem. Szavad tiszta, akár a nap. Intesz felém, hívsz magadhoZi Vársz rám örök-szépségesen. A messziből felém ragyog Jövendőd, mint fényes villám Örök nevű, drága földeim Csodás dalú Arménláml Avetik Isszahakjan verse. Fordította: Bán Ervin — - . *r . trti 111 - - s* ^ Kw öenCx WvtCíjCBZiICBv TnB“ sította el a napokban a mindig okvetetlenkedő segédkönyvelőt. — Nézze, Mancika, a főnök nálunk csak egy olajlenyomat, az igazi hivatalvezető tulajdonképpen én vagyok — szólott tegnap az áhitatosan figyelő új gépírónőnek. De mivel természetesen a hivatal hosszú ideig nem lehet el főnök nélkül, s az már hosszú ideje beteg, s nincs is remény a közeli felgyógyulására, az osztályvezető maga kérte a nyugdíjaztatását. Dömét még aznap hivatta az igazgató. — Nézze, Balga kartárs, tudja, mi a helyzet, s én nem szeretem a kertelést. Űj vezető kell az osztályuk élére. Maga már tizenöt esztendeje van a hivatalban, s tíz esztendeje helyettes osztályvezető, érthető, hogy elsősorban magára gondoltam, mint olyanra, aki ... Döme zavartan fészkelődött a helyén, elpirult, majd belesápadt, de az igazgató nem vette észre a színváltozásokat, folytatta a megkezdett mondatot: — Magára gondoltam, mint olyanra, aki tanácsot tudna adni, kit tartana legalkalmasabbnak erre a beosztásra. Természetesen rátermett, megbízható ember kell... Döme restellte, hogy egy pillanatig is saját magára gondolt, s lázasan kutatott emlékezetében, ki is lehetne az új osztályvezető. Kis idő múlva felragyogott az arca: — Kérem, volna egy szerény javaslatom. — Nos, bátran, ki vele — biztatta az igazgató. — Andai kollega! — De hiszen ő már hónapok óta' szívszanatóriumban fekszik, s ki tudja, mikor kerül ki onnan. — Nem tesz semmit, addig én szívesen helyettesítem, hiszen tetszik tudni, eddig se volt panasz. S ő igazán rátermett ember. — Igaza van, de mennyire, hogy igaza van. Köszönöm, barátom a javaslatát. Látja, így van ez néha, a legkézenfekvőbb dolog nem jut az ember eszébe — s az igazgató melegen megrázta Döme kezét. F. TÓTH PÁL A forradalom bSlcsdle, Lenlngrád Cb pp J Bozsó János vázlatkönyvéből meséli, mi volt aznap a legizgalmasabb számára. Fiam a gépipari technikum tanulója. Érthető, hogy az Elba rakodóinál imbolygó darukról magyaráz. Mozdulataival láthatatlan fogantyúkat szabályoz — képzeletbeli kezelőfülkében. A férjem valamelyik evezősre mutat, és költői hévvel bizonygatja, hogy az egészséges idegrendszerű, szép arányokban felépített emberi test összehasonlíthatatlanul finomabb, érzékenyebb, mint akár a legbonyolultabb műszer. Én pedig, a tervező építész — álmaim mellől, mint anya, mint asszony, „le- ereszkedek” holmi nyárspolgári gondokhoz és megszavaztatom, mi legyen a vacsora? Szolíd-modern hatemeletes bérházban lakunk. (Én terveztem, így kaptunk benne vállalati lakást.) Míg bevásárolok, ők a közös kultúrteremben szigorúan levívják az előírt napi adagot. Csali úgy zeng a vissz- hangos, üres helyiség a harsány „Héjjá!” kiáltásoktól. Suhog, vijjog, szikrázik a két penge, csattannak a találatok a sisakon. „Hoplá!” — kiált fel apu, mikor belépek. „Megadom magam!” — Lekapja a ban- dászt, félreugrik Laci kitöréses támadása elől, s mikor az egyensúlyát keresve zúdul el mellette, tréfásan rálegyint a karddal hátuljára. Hárman megyünk fel a lakásba ... Milyen jó is ennek a két erős férfinak a védelmében, szereltetében élni. Milyen egyszerű örömökkel megelégedne az ember, és mégis... és mégsem ... ... Bánt már, hogy olyan sokáig elmaradnak. Az a görög frizurás, fekete hajú kislány is el zúgott már motorbiciklis fiújával. Más párocskák az átelleni kiskocsmák felé iparkodnak ... Igazán jöhetnének az enyéim.. Lehet, hogy én vagyok türelmetlen? Ügy látom, újabb hullám özönlik a hídon az üzemek felől. Visszasétálok még... Tudják, mi hozott össze „nagy” Lacival? A háború. Látják ott azt a külvárosi iskolát? Igaz, az az. A háború alatt kórháznak, menekültek gyűjtőtáborának volt berendezve. 1945 áprilisában egy századnyi magyar munkaszolgálatos katona érkezett oda. Akkor én a tábori konyhán teljesítettem szolgálatot, s ott láttam meg először Lacit. Feltűnt kicsattanó erejétől elütő, lányos, szelíd arca Mosolyos halksággal köszönte meg a silány „Suppe”-t, „Gemüse”-t, s ez szokatlan volt már az elvadult időkben. Csodálkoztam, hogy bombázás alkalmával sosem láttam az óvóhelyen. Egy szörnyű szőnyeg után kimerültségtől szinte bénultan szédelegtem fel, s csak úgy véletlenül megpihentem a katonai őrszoba ajtajában. Ki mosolygott rám bent- ről, mint a szelíd magyar szakaszvezető, Laci. Döbbenten mutattam neki a priccsre zúdult vakolat- és üvegtörmeléket, magyaráztam, milyen hajszálon múlott az élete. Aztán kaptam észbe, hogy talán semmit sem ért összevissza beszédemből. Meglepetésemre egész jó németséggel, egyszerűen közölte, hogy ő még nem szaladt el a helyéről, sosem bújt óvóhelyre, mióta légitámadások vannak. Neki tiszta a lelkiismerete, nem akart háborút, tudja, hogy őt nem érheti baj. Bízik a jóistenben ... Látja rólam — mondta —, hogy nem a fanatikus németek közül való vagyok Elárulja, hogy békés nézetei miatt maradt ki a tiszti iskolából, ezért csak karpaszo- mányos, és büntetésből cipelték, osztották ide. Ott egyhuzamban mondott el mindent magáról. Beszélt otthonáról, a kun városról, ahol apja német nyelvtanár, barátságos, jóságos ember. Szégyenlősen kért, szerezzek neki egy kis írógépet, s mutatta, mire kell. Egy aktatáska volt minden csomagja, abból vette ki a könyvalakba kötött kéziratot. „A rekordok története” volt a címe a több száz oldalas munkának. Sok-sok éveken át gyűjtött fénykép volt benne, rengeteg statisztikai táblázat. Élvezetes szövegben magyarázta, hogy az addigi rekordok milyen fejlődést feltételeznek tíz-húsz éven belül. Következtetéseit nagy felkészültséggel, alapos biológiai, pszichológiai tájékozottsággal támasztotta alá... Ez volt készülő első könyve .. Sürgősen be akarta fejezni... Attól, kezdve naponta találkoztunk. Pirulva kísérgetett a városban, mint egy kisdiák Mikor Drezdáról beszéltem neki, mindig apját emlegette. A békés öregúr sokat töprengett azon, hogyan válhatott Európa zsarnokává az az ország, amelynek Goethéje, Schillerje, Thomas Mann ja van? Nagyon megszerettem a szerény, barátságos fiút, s éreztem, hogy ő is kedvel. Csodáltam derűs nyugalmát, hitét abban, hogy őt bomba nem érheti. Óvóhelyre azontúl én se mentem. Együtt voltunk azon a szörnyű éjszakán, amelyről csak halványan sejtet a valósághoz képest valamit a „Ma éjjel meghal egy város” című film. A riadó szüntelen tartott, együtt voltunk, kéz a kézben. Akkor csókolt meg először, s elárulta, hogy én vagyok az első nő életében. Rajta kívül nekem se volt senkim. Hozzátartozóim elpusztultak. Laci félénken suttogta a pokoli bombázás alatt, hogy elvesz feleségül, ha akarom. Itt marad, megszerette ezt az ősi kultúrájú, sokat szenvedett várost. Tornatanár lesz. Kisfiúnkat szintén Lacinak kereszteljük, belőle is lovagias, egyenes jellemű embert faragunk, megtanítjuk a munka, a szépség szeretetére. Elterveztük, hova járunk majd dolgozni, hol találkozgatunk munka után, hogyan rendezzük be lakásunkat abban a házban, melyet én tervezek... Bevallom, a pokoli napokban már előbb is hívtam. Jöjjön, aludjon nálam. Kedvesen elhárította: hogy ha megtenné, nem becsülném öt később. Azon az éjszakán itt a híd tövében feküdtünk. Ölelt, takart, védett erős, nyugodt testével. Abban az irtóztató világomlásban hallottam halk, biztató szavát. — Ne félj, átéljük ezt is... Holnap nálad leszünk... Arra emlékszem, hogy hirtelen roppant nehéz lett rajtam, és valami forróság terjedt a ruhám nyakánál. Majd lecsúszott rólam. Ha jól tudom, éles, nagy kövekkel kezdtem verni a fejem, mikor hiába szólogattam... Amikor a szövetségesek nagy találkozását ünnepeltük az Elbánál, akkor vártam őt először ezen a hídon... S azóta mindennap... ... Mert nincs nekem férjem, nincs kisfiam. Pedig már harminchét éves vagyok és halántékom egészen-egészen szürke... De semennyiért nem adnám ezeket a munkidő utáni negyedórákat. A legszebb, legizgalmasabb perceket, mikor innen a híd közepéről figyelem „nagy” Lacit, a férjemet és „kis” Lacit, a fiamat... ...S azok odaát ezit az emlékemet is el akarják pusztítani..,
