Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
A TUNGIR-PARTI EMLÉKMŰ A sebes sodrású tajgai Tun- gir folyón, mintegy nyolcvan kilométerre az ölj okminszki kerület központjától, Tupik falutól, van egy zátony, amelyet már hosszú évek óta magyar zátonynak neveznek. 1918-ban a Vörös Hadsereg alakulatai között a szibériai fronton az első internacionalista magyar csapat Szemjonov atamán fehér banditái ellen harcolt. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett A magyar és egyéb nemzetiségű harcosok győzelmeiről Szergej Laze frontparancsnok így írt: „Jól harcolnak az internacionalisták. Túlnyomó többségük magyar ... Valamennyien harci tapasztalatokkal rendelkező egykori katonák. A harcban hevesen, temperamentumosán küzdenek. Szívvel, lélekkel forradalmárok...” 1918 nyarának közepén bonyolultabbá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fehérgárdisták egyre erősödő gyűrűbe szorították Szovjet-Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjethatalom összeomlott. A szovjet katonáknak ideiglenesen meg kellett szakítani a fronton vívott harcot. Partizánháborút kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. A magyarok elhatározták, hogy megőrzik egységüket, és egy ideig a tajgába vonultak. Azt tervezték, hogy a Tungir folyón Tupiktól Jakutiába ereszkednek, és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak — egyesülnek velük. Laze utasítására a magyar csapatot a nehéz helyzet ellenére is felszerelték kellő meny- nyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel. A magyarok küproletártestvériség mentette meg őket: a közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a tajgába .., A magyarok földbe vájt Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei nagyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadításáért folyó harcok résztvevőjét, szó szerint megrázott a magyar csapat hősi sorsa. Azoké a magyaroké, Tungir jegének, amikor a tajga a legcsodálatosabb, leereszt kedünk a folyón a magyar zátonyhoz, és emlékművet állítunk a forradalmi magyaroknak. És íme, csónakjaink máris Bajkálon túli katonák és komszomolisták a magyar internacionalisták emlékművénél. kunyhókat, fedezékeket építettek, és jó néhányszor visszaverték Szemjonov atamán por- tyázó csapatainak támadásait. A fő veszélyt a Mogocsában gyülekező fehérgárdista egységek jelentették. Igaz, a bányamunkások segítettek a forradalmi magyaroknak: rá-rátá- madtak a fehérgárdistákra, egy időre megakadályozták az ellenfél közlekedését a tungirszki országutakon. De az elkesere• >-* ..<v* . * >0 n á fiL !-mA 4k <1*1. V w • akik a Bajkálon túli északon életüket áldozták a szovjethatalomért. Gondolták-e a magyarok, hogy egyszer felkel a nap, és a szovjet katona eljön Magyarországra, hogy felszabadítsa a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azokban a napokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén október ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltották a Tanács- köztársaságot. a nagy Lenin, a párt kongresszusáról rádión közölté: „Oroszország munkásosztálya minden erejével az önök segítségére siet.” 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: „Magyar zátony.” Ez év tavaszán a tungiroljokminiek meghívtak a téli vadászatok befejezésekor a szarvastenyésztők és vadászok ünnepére. Megegyeztünk az ünnepségen: nyáron vagy ősszel, amikor már nyoma sincs a kikötnek a parton. Szétnézek. A folyó fölé vörösfenyők hajolnak, mintha csak zászlókat lengetnének. Itt, a jobb parton volt a magyarok tábora. Húsz percnyi járásra innen viharvert földkunyhók állnak. Gerendáik meghajoltak, de még most is, annyi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyílásokat, a kőből rakott tűzhelyeket, az időjárás megviselte tetőket. Hozzáfogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz: néhány órára kőművesekké leszünk. És íme, az őserdei folyó jobb partján egy magaslati helyen égyszerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felirat: „Itt, a Tungir folyón, a magyar zátonynál, 1918-ban magyar internacionalista csapat harcolt a szovjethatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el.” JURIJ GOLDMAN NOVEMBER 7 Ezer új hajtás nőtt fel, ezer tekergő inda fonja most át a fákat növekvő, új erővel. Udvara van a holdnak, zizzenve él az erdő, iQyökerek hús tövében nyugosznak lent a holtak. Sok év múlt el azóta, hogy innen elindultak, s fiatal szívük sajgott a rab világnak kínján. A géppisztolyok tára földbe süppedve hallgat, s tücsökzenén keresztül intenek hallgatásra. Régóta zárt szemekkel néznek át a homályon és azt mondják: — Ki most élsz, te tudod, mi a reggel, te tudod, mi az élet, mi az, hogy hazatérni, nyugodtan ágybatérni Ezt a világot védd meg! — Ezt az életet óvjad! — A békesség vigyázzon! s továbbhallgat az erdő, s udvara van a holdnak. Tasnádi Varga Éva Köszönet helyett Legtöbbjük csak ül — mint középkori, büszke kényúr, trónusán — üvegfallal elbástyázva rakodóktól, segédmunkásoktól, és minden közönséges „gyalogos” halandótól. Szája sarkában cigaretta. Újságot olvas, vagy egyszerűen csak elnéz sajnálkozó és gúnyos szemmel sofőrülése magasából a lent küszködő törpékre. Igaz, nem „köteles” kisujját sem mozdítani. Az állásidő: pihenése. S révedezhet a kéklő messzeségbe. ö nem ilyen volt! Nem kérdezte: „lesz-e dohány” és ... „mennyi?”... Segített mindent helyére tenni, szekrényt, fotelt és ágyat, és velünk örült az új lakásnak. Sem azelőtt, sem azután nem láttam, de testvérem lett egy kézfogásban. F. Tóth Pál mm A szovjet hatalomért elesett magyar hősök emléktáblája. lönösebb veszteség nélkül elérték Tupikot. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert és az élelmiszert is felrakták. A Tungiron ereszkedtek lefelé, őszi, alacsony vízállás, zátonyok, lassú folyású folyószakaszok gátolták az előrejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok* és a csapat két hét alatt Tupiktól csak hetven kilométernyire jutott A magyarok nem tudták, hogy veszély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Cserjomnaja ráták ömlik a Tungir folyóba, körülbelül 10 kilométerrel lejjebb van egy zátony, amely végzetessé vált a magyarok számára. A görgelék kövek néhány tutajt összetörtek: a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Megkezdődött a kényszertelelés. A Tungir jobb partján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szokatlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. Ét itt nemeow* * dett harc egy hónap múltán tovább folytatódott. 1919 márciusában Mogocsa körzetében több ezer jól felfegyverzett fehérgárdistát összpontosítottak, támogatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását, és sikerült megközelí- teniök a magyarok táborhelyét is. A harc néhány óráig tartott. Kifogytak a lőszerkészletek, sok harcos elesett a csatában. És ekkor az életben maradottak elhatároztak; felgyújtják a tábort és áttörnek az ellenfél állásain, hogy egyesüljenek a vörös partizánokkal. Más választás nem volt! A mintegy 300 harcosból álló egységből egy kis csoportnak, mindössze tizenegy embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, Anton Verbej (Verebély?) és Kertész. Később ők mondták el a magyar csapat sorsának történetét. A többi harcos nevét, sajnos, nem sikerült megállaSemennyiért nem adnám ezeket a munkaidő utáni negyedórákat. A legszebb, legizgalmasabb perceket, mikor innen, a híd közepéről figyelem „nagy” Lacit, a férjemet, és „kis” Lacit, a fiamat. Ezekben a jelzőkben az a mulatságos, hogy pont fordítva érvényesek. „Kis” Laci, a fiam, magasabb az apjánál, a mi családi vonásunkat örökölte, míg „nagy" Laci, a férjem csak középtermetű. Itt, a hosszú németek között alacsonynak is tűnik, bár ezt ellensúlyozza széles válla, kisportolt testalkata, ö sokszor mondja, hogy odahaza, a Kunságban, nagydarab embernek számít a csontos, tömzsi munkások, parasztok között. Ma különösen boldog vagyok. Felszabadulási ünnepre készül ez a mi gyönyörű városunk, Drezda. A villákkal, erdőkkel borított hegyek anyás melegséggel ringatják ölükben az Elba két partján ív alakban húzódó várost. Ilyenkor mindig felpillantok arra a sziklás, cserjés hegydudorra, melynek peremén apró turistaház ücsörög. Kissé hátracsúszott hegyes, barna tetősapkája. Vagy talán az egész faépítmény hátra dőlt, hogy le ne fújja a szél a meredélyről? Mintha gukke- kz > fehérruhás alak. Ö is vár valakit túlról, a Pima külvárosból? Már nem őt figyelem. De miért néznek olyan furcsán a járókelők? Ö, én bolond! Hát persze, hogy feltűnő, ha tánclépésben megyek. Honnan tudhatnák ők, milyen öröm a találkozás enyéimmel... Kihajolok a híd korlátján. A világváros dörgésszerű, tompa morajából tisztán kiválik az Elba vizét szelő csónakok sur- rogása, az evezőlapátok merülése. Apró neszek a gigászi lármában, mégis olyan pontosan hallhatók, mint gyenge gyereksírás egy robaj os pályaudvaron. Suhannak a szkiffek, kenuk, kormányosnégyesek. Az Elba homokszínű tükrén piros, kék, sárga, fehér trikós, izmos hátak hajolnak előre-hátra. Az evezők hegyéről csillogó gyöngyök hullanak a bársonyos hullámokra ... Az én fiam is evezős. Bár ez csak kiegészítője szenvedélyének, a vívásnak. Nem olvasták még nevét a sporttudósítások között? Persze, hisz egyelőre még csak az NDK ifjúsági bajnokságában ért el tisztességes helyezést: negyedik lett a múlt nyáron. Lesz belőle valami. Nemcsak én mondom ezt, hanem „nagy” Laci », aki ■portoevelő as orvostudományi egyetemen. Eredményes tudományos munkásság van már a háta mögött, pedig csak lesz negyvenéves, öt szakkönyve jelent már meg nálunk, a Szovjetunióban, a népi demokratikus országokban, sőt, Olaszországban és Egyiptomban is... ... De miért nem jönnek már? Lassúbbra fogom lépteimet, itt akarom őket bevárni a híd közepe táján. Apu jobbról ér fel a lépcsőn, a gyerek balról. Versenyezve indulnak lentről, s amelyikük előbb felér, annak az „oldalába” megy át a másik. Apu háton billenti „kis” Lacit, ha az megelőzi, aztán mind a ketten robognak felém. Integetünk egymásnak, s mikor közelükbe érek, hirtelen nekiiramodok. Közéjük ugrok. Ök már várnak, elkapnak. Ölelés, puszi, utána mint vásott kölykök ugrálunk visz- sza a hídon. Mielőtt a Neustadtba lemennénk, húsz-huszonöt percre betérünk a hídfőnél támaszkodó zöldvendéglőbe, melynek íera- sza lenyúlik az Elbára. Rendszerint mindannyian az éhen- halás szélén nyújtjuk fel mutatóujjunkat — ez a jel arra, ki kér enni —, bekapunk egykét szendvicset, iszunk rá egy- e& pohár sört, közben kiki ei-
