Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
fl/lu ve lortes A történelem új zászlóvivői Itt menetelnek a holnapokban 8 ajkukon ezerkilencszáztázenhét Túr-himnusza lobban. Munkások, parasztok elszánt serege Be, amint jövfi felé vonulnak, Hogy ostromolják a Téli palotát, Az Iszonyú múltat. A Névén lent az Auróra cirkáló 8 fent árbocain a bíbor hajnal Megborzongatja fényes sziveinket Büszke diadallal. Micsoda harcok s micsoda győzelmek Szövik jelüket napok selymébe S milyen fegyelmezett ékes hitünknek Nyugodt Ívelése. Mert mienk ez a hit, mienk egészen, Átformálja sanda napjainkat Es hozzászegecsel tömör jelenhez Mely kezünk közt virradt. Azok a napok lobognak most bennünk S azok a napok ma égő fáklyák S azok a napok feszitik a világ Konok éjszakáját. Polner Zoltán SZOCIALISTA FORRADALOM (Endrődi István rajza) Szabadság-magvetője . Puszták szabadság-magvetője, korán érkeztem. Csillagok fényénél szórtam — legelőre — a tiszta, éltető magot. De csak az időt vesztegettem, hasztalan múlt idő felettem, hiába-munka volt, tömérdek... ... Legeljetek csak, békés népek, néktek nem kél a becsület, minek a csordának szabadság? a vágóhídra véletek, örökségetek csak a rabság, iga, s korbács címeretek! PUSKIN verse Ford. Antalfy István Egymásba úszó parcellák Parcellák, mik egymásba úsznak meggörcsösödött barázdákkal szétömlő rögein a múltnak, mely még apró tanyákat fájlal, parcellák, szürke patakocskák; medrükben nyarak verejtéke, megszikkadt álmok partját mossák kétségek gyökerét kitépve. Most már nem lehet folydogálni a külön-külön zárt mederben. Törvény ez, hogy eggyé kell válni egyetlen nagy hömpölygő rendben. Nincs más útjuk a parcelláknak, futva az idők meredélyén. Immár biztos folyammá válnak az ember szebb szándéka révén. Folyamokból harsogó tenger: egymásba futó ezer holdak hullámzó gabona-rendekkel a végtelen felé lobognak. Parcellák, mik egymásba futnak vihar-sodrással, lankadatlan; habjain új dallamok gyúlnak a jövőbe növő falvakban. Hatvani Dániel WLJANOVVAL PÁRIZSBAN Nehéz erről röviden írni... Fél évszázaddal ezelőtt, ifjúságomnak színes, könnyed élménye volt. Ma: hosszú életem fényes, nagy emléke. 1912 januári délután a párizsi Closerie des Lilas-ban, az Orgonavirág kávéházban. Jean Jaures, a nagy francia szocialista ül a törzsasztalnál, mellette vendége: Vlagyimir Djics Uljanov, a cár katorgái és Szibériája elől menekült orosz forradalmárok vezére, szellemi napfénye és reménye — vele a Misa nevű szőke titkárféle, szemben Paul Fort, a költő — s Kvarcsuk, Szemjonov és Safi rov-Siffer orosz ismerőseim, akikkel együtt hallgattam a Sorbonne-on Clemenceau újságíró-szemináriumi előadásait, s akikkel véletlen szerencsém révén éppen akkor sodródtam oda én is, Kont Ignáccal, a Sorbonne önkéntes magyar lektorával, kedves párizsi mentorommal és barangoló társammal. Lenin akkor 41 éves volt, középtermetű, zömök, tömör, mint egy erős vasoszlop — s beszéd közben kissé raccsolt. Arcvonásai ma már az egész világon ismertek, de én a szeméből kisugárzó tűzre is emlékszem, amely később, mint a f ár ősz, világított a politikai tengereken. Az öreg főpincér, akinek nagy értékű autogram-gyűjteménye volt, mutatott abból egy kis kartont. Ez állt rajta: C + I = G Azaz: Capitalisme plus Impe- rialisme egal Guerre (magyarul: Kapitalizmus meg Imperializmus. együtt: Háború). — Aláírva: V. I. Uljanov. Lonin jó érzéssel mosolygott: évekkel előbb írta és adta az öreg főgarszonnak... De mindjárt nyilatkozott is. Most már minden szava Lenin-jel- legű volt. — örömmel újságolok nektek valamit — mondta az oroszoknak, akik előzőén arról beszéltek, hogy Clemenceau az újságírók kötelező hazugság-tudományáról is prelegált a szemináriumon. — Pár hónap múlva megindul a mi Právdánk (vagyis az Igazság). Es ez lesz az első legális napilap a proletariátus számára. Safirov azt kérdezte: pillanatnyilag mi a helyzet az orosz állami és a forradalmi erőviszonyokban’ Lenin erre egy pregnáns, kereken kész mondattal felelt: — A cárizmusnak már nincs ereje ahhoz, hogy legyőzze a szocialista forradalmat, viszont a forradalomnak még nincs elegendő ereje ahhoz, hogy legyőzze a cárizmust. De: az erők a cár oldalán apadóban vannak, a mi oldalunkon pedig növekedőben! Ezután, nagy meglepődésemre, egyenesen hozzám fordult Lenin. így szólva: — A budapesti élénk munkásmozgalmak, a meg-megúiulo tüntetések sok reményre jogosítanak! De valószínűnek gondolom, hogy a földek népét, a dolgozó parasztságot nem igyekeznek kellő mértékben ellátni megfelelő agitációval, oktatással és vezetéssel... Különben nem ismeretlen előttem a magyarok története: Dózsa, Rákóczi, Kossuth ... Kubikos- mozgalmaikról is tudok. Budapesti híreket naponta olvasok a német és francia lapokból ... — Van egy kellemes magyar ismeretségem — folytatta élénken —, Eér Dezső kitűnő rajzolóművész személyében. Kaptam is tőle egy pompás karikatúrát. Az OrOSZ fiúknak egy hazulról kapott értesülésével kapcsolatban szó esett ezután a nepotizmusról, arról a közéleti visszásságról, midőn hivatalok, tisztségek, méltóságok betöltésénél az érdem és képesség figyelmen kívül hagyásával a családi összeköttetések érvényesülnek a közérdek rovására. Erről lévén szó, s minthogy a társaság igen jó, mondhatni derűs hangulatban volt, nem bfr- tam elhallgatni egy magyar anekdotát. Kont tanár urat kértem, tolmácsolja mondóká- mat. Ez volt az anekdota: Magyar- országon is igen gyakran családi hitbizomány jellege van az előkelő, vagy a gazdagon jövedelmező közhivataloknak. Aradon például a Jakabffy-dinasz- tia szállta meg évtizedekre a vezető pozíciókat. Ennek aztán nemrégiben komikus következménye kerekedett. A délvidéki hadgyakorlatokra a császár-király, Ferenc Jóska Aradra érkezett. A város, a vármegye, a katonai és közbiztonsági szervek és mindenféle hatóságok vezetői sorban tisztelegtek előtte. Legelőször persze a főispán, bemutatkozván: Jakabffy. Ezután ő mutatta be — hatalmas mellbőségű büszkeséggel persze — a többi urat: Jakabffy alispán, Jakabffy táblai elnök, Jakabffy tábornok, Jakabffy igazgató főmérnök stb. Amikor már vége felé járt és egy ifjú Jakabffy nevű főszolgabírót mutatott be, akkor a császár-király kissé elképedt csodálkozással nyújtva kezét, a jellemző habsburgi magyarossággal megszólalt: — Hát esz pámulatos! Illen fiadal — és máris Jakabffy!... Szavaimat mentorom, Kont Ignác rendkívül ügyesen fordította franciára, olyan hatással, hogy Lenin igen jóízűen felnevetett. de vele együtt Jaurés is, sőt, az állig begombolkozott, hideg arcú szimbolista költő, Paul Fort is a levegőbe röppentett egy lenge kis mosolyt. . Már nem is emlékszem, hogyan fejeződött be ez a kedélyes alkonyati óra. De pár nap múlva, a Szajna parti könyvantikváriusok ládáiban kutaszkodva, egy nagy láda fölött majdhogynem összeütköztem Leninnel. Lelkesen A NAGY OKTÓBERI üdvözöltem, ő megismert, és jő kedéllyel szóba állt velem. — Én is meg szoktam itt forgatni néha egy-egy könyvesláda tartalmát — mondta, s két kisebb könyvet mutatott. Az egyik orosz nyelvű volt, a másik francia. — Ez valami népkönyv, amint látom — mondta az elsőre. — Népi hagyományokról szól, Péter cár többé-kevésbé ismert eseteiről, s más egyebekről, — emez meg talán egy egészen jó kis statisztikai kiadvány a világ államainak villamosítási helyzetéről.., Hát maga mit szorongat a hóna alatt? Itt találta valahol? ... Nehezen bár, de mégis sikerült valahogy elmagyaráznom, hogy megtaláltam az imént az első francia nyelvű Petőfi- könyvet! Csupa véletlenül! — lelkendeztem. 1851-es kiadás, ötven forradalmi vers Petőfitől, francia prózában! Lenin még megjegyezte: — Olvastam néhány szép nagy verset Petőfitől orosz fordításban is. Talán mondott még valamit, de már arra nem emlékszem. Búcsúzóul kezet nyújtott, s kedves közvetlenséggel így köszönt el: — Au revoir! — s eltávozott magános útján a Szajna parti öreg fák kopár téli ága* alatt Azonban a „revoir” — a viszontlátás, soha nem következett be. De 1944-ben hatalmas árnya és szigorúan lelkes szellemarca megjelent a vérző gránicon, a felszabadító hadak élén. SIMONRA GYÖRGY 1917-
