Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-17 / 269. szám

Múló örökség tesztek és megalázkodtok fel­Egy évszázad emléke Nyilas Misit kerestem. A Légy jó mindhalálig szegény kis Nyilas Misijét, a kiszolgál­tatott, a mindenki szolgáját — egy magyar diákotthonban, 1963-ban! Képtelenség ugye? Nem is akartam hinni, amikor hallot­tam, s elhatároztam, hogy ma­gam járok utána. De ha igaz, csúnya mulatság lesz a bűnö­söknek! Könnyebb ilyet kimondani, mint véghezvinni. Már mikor felfelé lépkedtem a Kiskunfél­egyházi Petőfi Gimnázium lép­csőin a legfelső emeleti diák­otthonba, akkor is kényelmetle­nül éreztem magam. Nem lehet valami kellemes foglalatosság a nyomozóé. Pedig örülhetnék, hiszen milyen szép feladat: vé­delmére kelni a gyengének, le­rántani a leplet a jogtalanság­ról és érvényt szerezni az igaz­ságnak. De hát addig is csak óvatosan! Nem szabad ajtóstól rontani a házba, mert megorrontják, és akkor aztán meg nem tudha­tok az égvilágon semmit. Kicsit resteltem magam az alakoskodásért, amikor kezet szorítottam az igazgatóval. Ko­moly, kissé fáradt arc, enyhén behúzott váll. ami a magaster- metűeknél előfordul... — Dr. Somogyvári Zoltán ... — Szeretnék írni a diákott­honról ... Hogyan foglalkoznak a tanyáról jött gyerekekkel? ... — (Csak arról ne szóljak egye­lőre egy szót se!) Kinéz az ajtón' ki van itt? Pigniczki? Gyere be!... Hm. Nem ő meséli, szép tá­lalásban ... Okos szemű legényke jön: Pig­niczki Jenő. Pálmonostoráról egy tanyai iskolából került ide. Osztatlan iskolába járt. együtt tanult a hetedik-nyolcadik. Így került középiskolába. — Kitűnő rendű voltam, a magyart meg a földrajzot sze­rettem legjobban ... nem, test­nevelő tanár szeretnék lenni — felelget. A szülei tsz-tagok, 24 forint 80 fillér volt a munka­egység, őérte száz forintot fizet­nek havonta, a bátyjáért (mert az is ide jár a harmadikba) 130-at. Eddig jóformán csupa ötös felelete volt itt is, ő lett a vezetője a dolgozónak. (így hív­ják itt a tanulószobát.) Aztán megtudom, hogy a diák­otthon hetven lakója nagyobb­részt tanyai. Nagyon vegyes elő­készítés után kerültek ide. itt kell kiegyenlíteni a különbsé­geket. Az elsősöket 12 tantárgy­ba korrepetálják a gimnázium tanárai. A tanulók maguk is segítik egymást, a tanulócso­portok vezetői pedig kikérde­zik a hozzájuk beosztottakat mindennap, és este jelentést tesznek az ügyeletes nevelőnek. A napirend nagyon pontosan osztja be az időt és — ez a legtalálóbb szó — nagvon em­berségesen. Kilenc órájuk van alvásra, összesen négy óra a kötelező tanulás. Nem könnvű hetven fiú éle­téről röviden beszámolni. Azt azonban mindenképpen el kell mondani, hogy könyv, rádió, te­levízió, 22 fajta újság között vá­logathatnak. és moziba is me­hetnek. Hasznosan tölthetik az időt a műhelyekben, a szakkö­rökben. Ingven tanulhatnak nyelveket. Érdemes megemlíte­ni. hogy az eszperantó tanfo- Ivamot „saját erőből” rendez­ték meg, Jusztin Alajos harma­dikos vezeti. Annyifelé -levelez- -<=-k idegenbe, hogy gyakran ■öbb a kollégium postájában a k»it földi boríték, mint a hazai. Van egy olvan szakkörük is. amivel másutt nemigen talál­kozhat az ember. Űgv hívják hogy marxista szakkör.' Náluk is az idén alakult, dr. Somogy­vári Zoltán javaslatára. Célja az iskolai tananyag kiegészíté­se a marxizmus alapismeretei­vel. No meg az egyetemi fel­vételekhez is nagy segítség lesz (pedig már tavaly is az itt vég­zettek hatvan százalékát felvet­ték egyetemre vagy főiskolára). A marxista szakkör iránt nagy az érdeklődés, jövőre szeretnék elnyerni a kollégium címet, s ahhoz nagyobb eredményeket felmutatni a szocialista neve­lésben. Szocialista nevelés! Helyben vagyunk hát. Hol vannak itt a Nyilas Misik? Az eddig hallot­tak másra mutatnak. Ez a halk- szavú, diákjainak marxizmus­ból különórákat tartó, szemmel láthatólag nagyon elfoglalt em­ber nem olyannak látszik, mint aki csak beszél, vagy még tá­mogatja is az ilyesmit. Körülszaladunk az igazgató­val a kollégiumban. Ragyogóan tiszta hálószobák, műhelyek, fo­tólaboratóriumok ... Valósággal fénylenek a mosdók. A tanuló­szobák éppen üresek, a társalgó­ban tízen-tizenöten foglalatos­kodnak. Az egvik asztalnál könyveket köt kék papírba egy vézna fiúcska. Odatelepszem. Néhá- nyan közelebb húzódnak. — Elsősök vagytok? Fekete Dezső jelentkezik. Gátéri. Palntinusz Pista Petőfi- szállásról jött, Urbán Béla és Pista pedig szankiak ... Na, itt az alkalom! Támadok, egyene­sen a közepébe: — Neked ki a „gazdád”? — szegezem a kérdést az egyiknek. — ? — Hát aki pártfogásába vett itt a negyedikesek közül. Aki­nek segítesz hol ezt, hol azt. — Hát, szoktam segíteni... — és mondja, hogy kinek. — Mit? — Szalvétát vágok helyette. (Ez úgy látszik valami nemsze­retem munka itt. Persze, min­den étkezéshez hetven papír- szalvétát kell feldarabolnia a naposnak.) — Hát még? — Becsomagoltam a köny­veit... — (Igen, az is időtrabló pepecselés.) — Szalvétát én is vágok... — vall egy másik legényke. — Melyikőtök pucolja ki a „főnöke” cipőjét? Az egyik Urbán gyerek je­lentkezik. Gyorsan az igazgató­ra pillantok. Mozdulatlan arc­cal hallgat. — És mit kaptok érte cseré­be? — Hát ha csomag jön, ők is megkínálnák. 1— (Szóval: ők is! Ami azt jelenti, hogy az első­sök kötelesek megkínálni őket, magyarán osztozni a csomag­jaikon a nagyokkal.) — Meg aztán megvédenék ... teszi hozzá a legényke. — De kitől, ki bánt itt tite­ket? ... A vállukat vonogatják. — N<*n érzitek lealázónak, hogy szolgáljátok a felsősöket? Ha ti azok lesztek, ti is megkö­vetelitek? — Mi nem... — De a felelet nagyon határozatlan. — Aztán, ha kikerültök az iskolából, uevaniiven természe­tes lesz, hogy apró szívességeket felé? És ti magatok ugyanúgy elvárjátok majd a beosztottai- toktól? — A hangomon érezhe­tő a felháborodás, mert az egyik közbeszól: — Az igazgató bácsi mondta is az év elején, hogy tilos, de van egy-két negyedikes, aki azért mégiscsak elvárja... Dr. Somogyvári Zoltán most szólal meg először. — Mit mondtam, hányat nem vettünk vissza a tavalyi harma­dikosok közül ilyesmiért? — Ötöt. És tetszett mondani, hogy azt is menesztik, aki vál­lal ilyen szolgálatot... — Most már megszeppennek. — Becsületesen beváltottátok, ez egyszer nem lesz következ­ménye. De azért még beszélünk róla... Dr. Somogyvári Zoltán egy­általán nem ijedezett, hogy én is megtudtam. Magyarázza, mint akinek már sok bosszúsága volt ezzel a múltból itt ragadt „ha­gyománnyal”: — Valamikor „prepák”, taní­tóképzősök laktak itt. Akkor még az elsős „bundás” volt, a végzős pedig teljhatalmú úr fö­lötte. Osztályról osztályra szállt mindeddig ez a csúnya örökség. Hiába tiltottuk. Tavaly először szántuk rá magunkat, hogy ki­zárjuk innen a főbűnösöket. Na­gyon sajnálnám, ha meg kelle­ne ismételni, de ha nem megy másképp, megtesszük. Legszívesebben bocsánatot kértem volna tőle. Pedig a hal­lomás, lám beigazolódott. De mi­lyen másképpen áll a dolog a valóságban, mint ahogy nekem elmondták. Meggyőződhettem: ezek a nevelők minden erejük­kel azon vannak, hogy a kis fa­lusi emberkékből a sok évszá­zados szolgaságnak még az em­léke is eltűnjön. De nem megy könnyen. A múlt. amikor ezek a szo­kások meggyökereztek, tűzzel- vassal harcolt, hogy a szolgaság megmaradjon. Mi még az emlékét is csak szóval, meggyőzéssel, jó példá­val gyomlálgathatjuk. Mester László összekoccannak a világos ne­dűvel töltött poharak. Születés­napot ünnepelünk ebben a kecs­keméti házban — Erzsi néni, özv. Berente Ferencné századik születésnapját. Az ünnepelt itt ül közöttünk. A fekete fej kendő mélyen homlokára csúszik. A sötét szí­nű nagykabátot szorosan fogja össze nyakában. Mint aki fázik. Pedig a kályhában már a láng- nyelvek nyaldossák a száraz fahasábokat, s a sárga cserepek ontják a meleget. Kossuth katonái Személyazonossági igazolvá­nya születési rovatában ez a dátum áll: 1863. november 17. Az egykorú időjárásjelenté­sek szép, napos őszi vasárnapról tudósítottak. Különösebb ese­mény a napi politikában nem történt. S vajon miért lett vol­na olyan különös jelenség, hogy azon a verőfényes délutánon egv talfáji parasztcsaládban meg­született a hetedik gyermek. Erzsi néni lehajtja fejét. Mintha szunyókálna. A vendég­sereg elcsöndesedik. — Nem aludtam el gyerme­keim, csak gondokozom... — és mesélni kezd. — Egyszer ta­lálkoztam Kossuth katonáival. Kisebb-nagyobb csoportokban járták az országot. Bujdostak az osztrák elől. Sokuknak a fogsoruk is hiányzott. Kiverték a börtönökben ... Tejet kér­tek ... és szegény apám alig győzte hordani nekik a kék kannában... Az emlékezés fájó emlékek teremtette könnyeket görget végig a ráncoktól barázdált arcon. Egy emberöltő a homokon A Berente-család Nagynyír­ben lakott. Erzsi néni vezette a „gazdaságot”. Tizenegy gyer­meke született, s kilenc maradt életben. — öt órakor a csirkéimmel ébredtem, s este tíz óra is el­múlt, mire ágyba kerültem — egy emberöltőn keresztül — mondja magáról. Sovány kis földjük volt. És nagy család. A kertben ugyan megtermett a fazékba való, sőt. pirosbetűs ünnepeken csirke, kacsa, liba is került az asz­talra. De a vékony test meghaj­lott az ötven éven át tartó fárasztó földmunkában. — Járt már színházban, Er­zsi néni? — kérdezem. — Talán harminc éve. Egy­szer. Valami táncos bohóe- ságot csináltak ott... , — Film, olvasás? — Moziban is csak egyszer voltam. Greta Garbo filmet lát­tam. Be annak is van negyven éve. Olvasni viszont szeretek... Még ma is búvom az újságo­kat, könyveket — igaz, szem­üveggel látom csak a betűket. Virágot nyű fi as ükunoka Együtt a család. A terített asztalt körbeüli a három élő gyermek, a tizennyolc unoka, a tizennégy dédunoka, barát és ismerős. S a legkisebb, a két­éves ükunoka egy szál virá­got nyújt át az idős asszony­nak. A születésnapi torta barna csokoládéburka a fénylő gyertyák tömkelegétől alig látszik. Gyermekkacaj, bariton, szoprán, basszus hangok keve­réke tölti be a szobát. Homlokára csúszó fekete kendőjét hátrébb húzza. S az ezer ránctól barázdált arcon boldog mosoly jelenik meg. Körülötte a jelen — s szive mélyén egy évszázad emléke. Kovácsi Miklós Az első lecke — Nem is olyan nehéz ez — gondolja Katika és olyan maga­biztosan tapossa az apró kerék­pár pedálját, mintegy felnőtt. No, persze az egyensúlyra ma még a nagynéni vigyáz, de rö­videsen megy ez majd egyedül is. Új szovjet filmek A közelmúltban Moszkvában járt magyar filmátvételi kül­döttség újabb 11 játék- és 3 dokumentumfilmet vásárolt meg hazai bemutatásra. Különösen érdekesnek ígérkezik közülük a Lenfilm stúdió „Rokonvér” cí­mű alkotása, amelynek főszere­pét Jevgenyij Matvejev játssza: Egy atomkutató intézetben ját­szódik a „Minden az embernek marad” című Georgij Natan- szon rendezésében készült film cselekménye. Két bűnügyi té­májú szovjet filmet is bemu­tatnak majd a magyar film­színházak. A jelenleg hazánk­ban tartózkodó Vszevolod Sza- najev filmszínész játssza az „Ez történt a rendőrségen” ci- mű alkotás főszerepét. Ugyan­csak bűnügyi tárgyú film „Az ember, aki kételkedik”. A meg­vásárolt filmek között három vígjáték is van. „A jobbágyszí- nésznö” című operettfilmet Ro­mán Tyihomirov rendezte. Az átvett három dokumentumfilm egyike „Az utolsó oldal” Lenin életének utolsó éveiről szól, „A hősök nem halnak meg” című dokumentumfilm a szovjet had­vezéreknek állít emléket, érde­kesnek ígérkezik a „Varázsfény” című dokumentumfilm is, amely a film történetét meséli el. A celluloid-szalagon megelevene­dik a film 70 éves múltja. Notesz Függetlenség Az élettárs szó jelentéséről beszél- géttünk egyik jo­gász ismerősünkkel. Vitattuk, forgattuk a szót, annak köz­napi és jogi értel­mét, hasonlónkat keresgélve, s meg­állapodtunk abban, hogy általában ma már inkább közös háztartásban élőt, tehát a törvény sze­rint össze nem há­zasodott embert ér­tenek alatta. Habár a költők és írók egyrésze, de az egy­szerűbb közbeszéd is hajlandó meg­hittebb módon ér­telmezni ezt a ki­fejezést: élettárs. S talán nem is árt, ha nem skatulyázzuk be szavainkat, vi­gyázunk azok hajlé­konyságára és han­gulatukra is a pre­cíz értelmezés mel­lett. — Van egy ked­ves, derűs történe­tem ezzel kapcso­latban — iegyezte meg moceiyoeva is­merősünk, s kér­dést sem várva me­sélni kezdett. — Egy idős, hat­vanöt év körüli pa­rasztbácsi állított be egyszer hozzám azzal, hogy válni szeretne. Azt tuda­kolta, hogy mi kell ehhez tulajdonkép­pen. Soroltam neki a dolgokat, s azzal kezdtem, hogy első­sorban is egy há­zassági anyakönyvi kivonat, hiszen en­nek felbontására irányul a kérelem. — Házassági anya­könyvi kivonat? — vakarta a fejét az qtyafi. — Akkor nagy baj van! — Ugyan miért? — tudakoltam. — Azért, mert én olyat hozni nem tu­dok — hangzott a válasz. — Már miért ne tudna — volt raj­tam a csodálkozás sora —, nem olyan nagy valami az. — De nekünk nincs és nem is ad­nak — morfondíro­zott az öreg. — Hogy lehet az? Az anyakönyvi hi­vatal köteles kiállí­tani, ha kérik. — Nekünk pedig nem adnak. Mert nem vagyunk meg­esküdve. Azt hittem nem jól hallok, de az én emberem csak bi­zonygatta a ma­gáét. Sőt azt is hoz­zátette, hogy már 35 éve élnek együtt, minden formaság és anyakönyvi bejegy­zés nélkül, méghoz­zá békességben. S ezek után sincs szándékában ott­hagyni az asszonyt. — De hát akkor miért akarja, hogy elválasszák? — rö- könyödtem meg az eset furcsaságán. — Azért, hogy írásban is megle­gyen a függetlensé­gem — mondta a világ legtermésze­tesebb hangján, s jó időbe tellett mire megértette, hogy bizony ebben a do­logban tehetetlen a jogtudomány. T. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents