Petőfi Népe, 1963. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-06 / 234. szám

Azelőtt csak a tanácsháza és a földművesszövetkezeti ital­bolt jelezte a falu közepét. Az előttük húzódó út semmiben sem különbözött a község többi, gidres-gödrös, poros útjától. Ám amióta 1 300 000 forintos beruházással és jelentős társa­dalmi munkával megépült a tanácsháza tőszomszédságában a takaros művelődési ház, megváltozott a faluközpont képe. Nemcsak a művelődési ház, hanem az előtte létesített szép, virágos park is dicséretére válik Foktő lakosainak. F4I\T 4SZTIH US RIPORT Béni bácsi, Amerikából Egészséges betegek Kis nyomtatványok fekszenek az szb-titkár asztalán: az SZTK be­tegellenőr jelentése. Sz. S.-nél szeptember 26-án 9 óra 10 perckor járt. „Címzett nem volt odahaza. Nagyma­mája bemondása sze­rint kiment a fizetésé­ért.” , H. M.-et ugyanazon a napon délután 4 óra 10 perckor kereste fel. Róla ezt jelenti: „Szál­lásadója bemondása szerint elment ebédel­ni.” .— Ilyen esetekben mit tesz a vállalat? — kérdezzük Laczi End­re elvtársa tj az ÉM Fémmunkás Épületla­katos és Tömegcikkipa. ri Vállalat. kecskeméti telepének szb-titkárát. — Mi is kimegyünk, megvizsgáljuk, miért nem tartózkodtak ott­hon a betegek, s ha félrevezetés történt, kö­vetkezik a táppénz levonás. — Hogyan kísérik fi­gyelemmel a betegek sorsát? — Naponta megka- DfjDQ a lét számiéi ön ­tést, látom, mennyien és kik hiányoznak. Mi, munkatársai, a gyári­ak, nem ellenőrzés cél­jából látogatjuk meg munkából kiesett szak­társainkat, hanem mert magunkról tudjuk, hogy jólesik, ha nem feled­keznek meg rólunk. Legutóbb például a meós Bakó Imre bá­csit, Farkas József szerkesztőt, Alézi Sán­dor segédmunkást lá­togattuk meg. Mind­hárman régi munkása­ink, a két első 10 éve, az utóbbi 5 éve dolgo­zik a vállalatnál. Egy-egy kedves aján­dék, vigasztaló szó, a brigád s a vezetők üze­nete jobb kedvre‘deríti a súlyos beteget is. — Sokan vannak? — Őszintén megmon­dom, a nyári, őszi nagy mezőgazdasági munkák idején több a hiányzó, s ezek egy részéinek nincs semmi baja; arat, kapál, szüretel. Ezért szoktuk időnként rend­kívüli felülvizsgálatra, ide az üzemi rendelő­be behívni a fentjáró betegeket, de az ágy­ban fekvők hozzátar­tozóit is — igazolásra, meg hogy érdeklődjünk tőlük. Tessék várni — vá­logat a szekrényben levő vastag dossziék között Laczi Endre. Mindjárt papírral bi­zonyítok. .. Itt van a kimutatás. Június hó 22-én és szeptember hó 21-én tartottunk felül­vizsgálatot legutóbb. Az üzem több mint 1300 dolgozójából hat­vankettőn, illetve het­venhetén voltak akkor betegek. Általában 5—10 dol­gozót minden ilyen al­kalommal ki lehet ír­ni, mert egészségesek.. Az is igaz, hogy ez a módszerünk nem nép­szerű, de hova fajulna a helyzet, ha sem az SZTK, sem rm nem törődnénk azzal, há­nyán húzzák ki magu­kát a munkából, hol­ott nincs rá okuk, mennyien szedik a táp­pénzt, végeredményben azok rovására, akik helyettük is dolgoz­nak. Két hete, vasárnap Páhiban volt dolgunk. Mikor ezt. elintéztük, eszünkbe jutott, hogy egyik itteni munká­sunk, egy villanysze­relő több napja beteg már. Látogatássuk meg, vigyünk is neki valamit — határoz­tunk. A fiú apja, any­ja fogadott bennünket. — Hol van a fiatal O. elvtárs? —■ Bement Kispáhi- ba... Tegnap is ott dolgozott. Elment raa- szekoskodni egy kis villanyszereléssel. Még mindig van egy kis híja a munkájának, az ottani tűzoltószertár villanyberendezésén... Vannak tehát ilyen „bertegek” is. Nem a becsületesek miatt van szükség az ellenőrzés­re. Az álbetegek mi­att van olyan „mun- '-akör”, hogy — SZTK- betegeilenőr, —«* —* Kecskemét 2963 Hetvennégy éves, és hat­van év után látogatott haza is­mét szülőföldjére Benjamin Dull, vagy ahogy magyarul haj­danán nevezték: Csonka Béni. Zömök kis ember, kissé töri az anyanyelvet, keresgéli a sza­vakat, angolt vegyít az ízes haj­dúsági tájszólással ejtett mon­datokba, de aztán egyre jobban belelendül, s csak akkor akad el, ha új, szokatlan fogalmak­kal találkozik — mint termelő- szövetkezet, vagy brigádvezető. Mert itt, a kecskeméti Vörös Csillag Tsz irodájában, ahol most beszélgetünk, ilyen szavak is elhangzanak olykor. Nem cso­da, hiszen a két unokaöccs: Ujj Tihamér és Lajos kertészkedő emberek, s egyikük a kecske­méti Vörös Csillagban, másikuk a kunszentmiklósi Hunyadi Tsz- ben tevékenykedik. Mintegy három hete, hogy Idehaza van. Körülnézett Deb­recenben, ahonnét 1904-ben szü­leivel együtt kivándorolt az „új világba”, s ahová most némi kerülővel, alig egy napos re­pülőút után érkezett. Aztán Kecskemétre látogatott el. Ujj Tihaméréknál időzve megismer­kedett a tsz-beliekkel. A veze­tőkkel is mint jó ismerősökkel társalog, s azok kedvtelve ad­ják „szájára” a szót, élvezik a derűs kedélyt, bizakodó egyé­niséget tükröző beszédét. Az ú'sáqiró, aki mórkép­pen elmenőben — Kunszent- miklósra készülődött — „csípte el”, már egészen jól informált emberrel társaloghat. Mr. Dull, azaz Béni bácsi nem fukarkodik sem élete epizódjainak ecsete­lésével, sem igen határozott, a világ dolgaira vonatkozó, ki­sebbfajta nyilatkozattal felérő, véleményével. Amelyek — te­gyük hozzá rögtön — igen-igen békés, majdhogynem idillikus képet festenek, óhajokat és re­ményeket, az egyszerű amerikai polgár vágyait és kívánságait — közel ahhoz, ahogy a népek mindenütt, nálunk is képzelik a világ folyását. Békében, há­borúk nélkül! Az eszközökről — hm... — erről nem beszélünk. Béni bácsi lelkes híve az ame­rikai demokráciának, s a mel­lett jó magyar ember is — s végtére is mi, itthoniak va­gyunk a vendéglátók. Kerüljük hát a mélyen szántó politikai témákat, megmaradunk a jár­hatóbb úton, a köznapi dolgok­nál, az élet egyszerű tényeinél. De ez is felér egy politizálással. Béni bácsi — éles szemű em­bernek vallja magát — igen elégedett a látottakkal. Így be­szél: — Kilencvenkilenc százalék­kal jobb a helyzet, mint az én fiatal koromban. Ha akkor bé­res volt valaki, az biztos lehe­tett benne, hogy a gyereke is az marad. Most láthatnak jö­vőt. Nincs kilátástalanság. An­nak is örülök, hogy a méltósá- gos, meg a nagyságos nincs' töb­bet ... Ezt többször is elmondja, s mosolyog hozzá, látva egyetér­tésünket, helyeslésünket. Aztán magáról beszél, családjáról, ap­járól, anyjáról, akik végülis hazajöttek, itthon haltak meg, a debreceni temetőben pihen­nek. Az amerikai magyarokról, testvéréről — 81 éves, szintén odakint él és egész falura való népes famíliája van —, saját gyermekeiről, két lányáról, akik még tudnak magyarul, s uno­káiról — ők már csak az angol nyelvet értik. Lesz mit mesél­nie, ha egy hét múlva hazatér közéjük. Tán el sem hiszik mindazt, amit mondani fog, mert akadt rossz hírünket költő az utóbbi évtizedben a másik kontinensen is — főleg az öt­venhatban útra kelt magyarok közül. Leírja házát, amit becsüle­tes munkával szerzett, s rende­zett be minden kényelemmel öreg napjaira. Nem lett gazdag ember — mint a regények kép­zeletbeli hősei —, de nem is hozott szégyent itthoni honfi­társaira. S most, amikor — kü­lönös véletlen folytán egy új­sághirdetésből szerzett tudo­mást rokonairól — ellátogatott szülőhazájába, kicsit meghatot- tan mondja: — Jövőre megint el szeretnék jönni, de már nem egyedül, s ha lehet, hosszabb időre. Szinte meghatottan köszönünk el egymástól, mintha régi isme­rősök lennénk, öt talán a nem­várt érdeklődés hatotta meg, engem a rokonszenves, világot járt idősebb ember közvetlen­sége, szívélyessége, s az élet­sors, amely lám, különös varga­betűkkel, de mégis visszakanya­rodott, ha csak néhány hétre is, a hazai tájra. S ha itt mást ta­lált, mint régen, ez csak örö­mére szolgált. Mint nekünk is, hogy örömé­nek egy pár fél órácskára, tanúi lehettünk. F. Tóth Pál lépünk. Különben, ez városunk egyetlen, régi elvek alapján épült negyede. A diadalívek alatt lassít a szőnyeg. Az egyik fémoszlopon negyven nyelvű felirat figyelmeztet a porálarc felcsatolására. Megérkezünk. Tízmásodperces néma vi­gyázzállással adózunk elődeink­nek, akik hosszú emberöltőkön át szívták magukba a port és kaptak végzetes mellh.ápogást és tüdői ötyögést. A központi házgyár ez évi prospektusában olvastam, hogy jövőre ismét lakhatóvá teszik a Leninvárost. Helyenként ro­botember figyelmeztet minket, — vigyázat a gödröknél, építik a távfűtés vezetéket. Az a terv, hogy korhű jelmezekbe öltözte­tett emberek lakják ismét a te­lepet, s keserveiket a legmoder­nebb elektronikus müezzin zengi majd el naponta hatszor a kül- és belföldi látogatóknak. Ismét a város közepén va­gyunk. Épp most kapcsolják be a szemétszívó automatát. A fel­szálló papírhulladék elhomályo­sítja a műégboltot. Elvezetem őket egy távvezér­lésű általános iskolához. Cso­dálkoznak iskolahálózatunk fel­építésén. Itt ugyanis nincsenek diákok. Hála az új oktatási re­formnak — otthon ülnek a tv képernyője előtt, s figyelik az előadást. Természetesen koedu- kációs alapon — egy fiú, egy lány... Az iskola szerepét egy stúdió tölti be. Csak az atom­kísérletekre kell bejámiok. A múlt évben ugyanis egy ada­kozó papa atomreaktort építte­tett otthon a fiának, s a csin­talan kölyök egy egyszerű mag­hasadásom kísérlettel sugárve-* szélyt idézett elő. Vesztegzár alá került az egész város és teljesen feleslegesen mindenki beoltatta magát a veszély ellen. Ami biztos, az biztos. BŰCSÜ A R áKETA ÁLLOM ÁS ON Bizony elérkeznek a búcsú percei. Nehéz megválni kedves újságíró barátaimtól. A küldött­ség már a bejárat előtt áll. A hatalmas sík területen vagy hárommillió ember — a kis város apraja-nagyja — gyűlt össze. Régi magyar népszokást ele­venít fel a búcsúztató bizott­ság. Eredeti, több százéves desz­kadobogón hangzik el a búcsú­beszéd. „Bizonyára sok szép emlék­kel térnek vissza Zangliába — mondja a szónok. — Persze, tudjuk, hogy vannak még hi­bák, de ezeket igyekszünk a jövőben eltüntetni. Sok problé­mát megoldottunk és folyama­tosan javítjuk ki a kijavítani valókat. Sőt a küldöttség előtt ígéretet teszek városunk lakói­nak, hogy a jövő hónapban minden felhőkarcoló megkapja a maga Kuka szemetes pisznik- jét...” A nászinduló hangjai mellett Promeszli város küldöttsége be­vonul a kilövőtérre. Elhelyez­kednek az űrhajókban. S a toló­rakéták puffogása közben kilö­vik magukat az űrbe. Az emberek — idegenek és ismerősök — boldogan dörzsö­lik össze orrukat — a bolygó­közi köszönés illemtana szerint. És békésen rugdalózva felpré­selik magukat a város felé in­duló különjáratok helikopte­reire. KOVÁCSI MIKLÓS A szerkesztőség közli: Promeszli város küldöttsége viszontlátogatásra hívta meg Kecskemét város vezetőit. A több napos útra — hosszas rá­beszélés után — lapunk egyik munkatársa is vállalkozott. A jövö vasárnapi számunkban pro­meszli útiélményeinek közlésére keiül sor» Figyelem, figyelem! Rakéta érkezik a Jupiter II. kilövőál­lomásról New Yorkon, Baján, Városföldön át a nyolcvanket­tes érkezőállomásra. Teherűr­hajó indul a negyvenhatos ki­lövőpályáról a Marsra... Kér­jük a Venusra induló űrhajó utasait, fáradjanak a tizes ki­lövőpálya liftjéhez. Már műkö­dik. Az ügyeletes* robotember ki­kapcsolja a hangosbemondó készüléket. A Plutiuszról érke­zett — négy hónapja fedezték fel tudósaink ezt a csillagot — újságíró kollégák ámulva né­zik a számukra még ismeretlen technika csodáit. Itt vagyunk a negyven méter magas irányító toronyban. Ide látszik a város, Kecskemét is. Döbbenten bá­mulják a hatvanemeletes vi- tyilók mellé épített háromszáz emeletes felhőkarcolókat. De sok bámészkodásra nincs idő. Zsebemben berregni kezd a mi­niatűr adó-vevőkészülék. A be­járatnál álló kocsink vezetője hív. A Szolnoki sugárúton repül a légpárnás személykocsink a vá­ros szive felé. A tükörsima gu­mírozott úttestről visszaverődik a naphelyettesítő bolygóközi su­gárzó-rendszer fénye. BONTJÁK AZ ARANYHOMOKOT így bevezetőben el kell mon­danom, hogy a kollégák a zang- liái Promeszli város küldöttsé­gével érkeztek Kecskemétre. Épp tegnap írták alá a „test­vérbolygó városok vérszerződé­sét”. Az újságírók hárman van­nak. Nyakukban — a nálunk az elmúlt évezredben használa­tos — fényképezőgép lóg. Egyi­küknek felajánlom ajándékba az én automata szineskép-rögzí- tőmet. Nevetve köszöni meg, de mutatja, hogy kezelését nem érti. Kézzel-lábbal magyarázunk egymásnak. Az Aranyhomok Szálló előtt ereszkedik vissza kocsink a földre. A régi épületet ember­gyűrű veszi körül. Két évszá­zada lakatlan ez az elavult szálloda. A közönség inkább a Gyémántsóder Hotelt látogatja. Itt ugyanis felszerelték a vil­lanyvezeték konnektorait a lak­osztályokba, s lehet villanybo­rotvával szakállt irtani. Dön­tést hoztak az elavult Arany- homok lebontására. Kattognak útitársaim fény­képmasinái, miközben az épí­tési osztályvezető és közvetlen munkatársai megteszik a „dön­tő lépést”. Egy légkalapáccsal szétverik a kéményeket. A to­vábbi munkát már egy kis ké­szülék végzi, mely az ultra­hang rezonanciájának segítségé­vel porrá zúzza a szállodát. AZ ÉTKEZTETÖGÉP A delegáció egy mokkakoc­kára hivatalos a vendéglátók­hoz, így újságíró barátaimmal nekiindulunk, hogy a déli órák­ban körülnézzünk a városban. Talán egy kis leírást róluk. Mindhárman alacsony növésűek, 150—160 centiméteresek. Nyel­vük a hübehonya nyelvcsalád­ból szármarik. A Batthyány sugárút és a Trombita körút sarkán megál­lunk. A helyi helikopter-állo­máson nagy tömeg vár. Kevés a gép. Sokat szidják a zsúfolt­ság miatt a 9-es számú Heli­kopterközlekedési Vállalatot. Bizony megéheztek kollégáim is. Az automatához hívom őket. Csodálkozva szemlélik, amint bekapom a vitaminkülönleges­ségeket tartalmazó pirulákat. Nevetve utasítják vissza a szí­ves kínálást. Mutatják, hogy jobban szeretik a sült csirkét és a spenótot. PORAI,ARC Kérésükre a századok óta műemlékként fennmaradt Le- ninváros felé vivő futósaőnyegre i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents