Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-21 / 92. szám

1963. április 21, vásárnál 5. oldal Útközben Egyfelé vezet az útja Tiszaújfalun Biczók Mihály pedagó­gusnak és az idős Lakó Sándornak, aki a község párttitkára. A tanácsháza felé igyekeznek és útközben megbeszélik, mit le­hetne tenni, hogy a község kulturális élete elevenebb legyen, s a fiatalság a szomszédos Alpár helyett itthon találjon szórako­zást. A beszélgetés még csak a kezdet, de remélhetőleg eredmé­nye rövidesen gyakorlatilag is jelentkezik. Jó kezekben vannak a gyerekeink KELEBIÁRÓL írja Szabó G. Andrásné levelezőnk: Valamennyiünk megelégedé­sére igen lelkiismeretesen és eredményesen dolgoznak közsé­günkben a pedagógusok. Köztu­dott milyen nagy szerepe van a falusi értelmiségnek a szocialis­ta tudat kialakításában. Nálunk a nevelők megértették szerepü­ket és ennek megfelelően csend­ben, de kitartóan dolgoznak. A pártonkívüliek is készségesen segítenek e nagy munkában. Képezik magukat politikailag és nemcsak az iskolában, hanem a felnőtteknek tartott előadásokon is kamatoztatják tudásukat. Jó munkájukat bizonyítja többek között az is, hogy alig akad a tanulók között, aki nem tagja az úttörőcsapatnak, aki nem viseli büszkén a piros nyak­kendőt. A nevelőknek tulajdo­nítható elsősorban a nagyobb ünnepek sikeres megrendezése is. Az idei április 4-i ünnepség felülmúlta az eddigieket, s a május 1-i készülődésektől ha­sonló eredményt várhatunk. MUNKÁJUK nyomán napról napra képzettebb, kulturáltabb lesz a község népe. Magyar rövidfilmek Világszerte nagy az érdeklő­dés a magyar rövidfilmek iránt. Tavaly 25 ország forgalmazói 60 népszerű- tudományos, ri­port-, és dokumentumfilmün­ket vásárolták meg. A Pannónia Filmstúdió újdonságai közül a „Párbaj”, a Német Szövetségi Köztársaságba, Izraelbe, a Szov­jetunióba, Lengyelországba, a Vietnami Demokratikus Köztár­saságba, Svédországba, Dániába és az Egyesült Államokba, a „Ceruza és radír” Norvégiába, Izraelbe, Hollandiába, Bulgáriá­ba és Angliába jutott el. Múzeumi előadássorozat Kiskunhalason A múlt év őszén szép siker­rel zárult kiskunhalasi múzeu­mi hónap ismeretterjesztő elő­adásai városszerte igen népsze­rűek voltak. A közönség kíván­ságának megfelelően a Thorma János Múzeum raost újabb elő­adássorozatot indít, amely a múlt évihez hasonlóan ismét nagy érdeklődésre tarthat szá­mot. A sorozat dr. Cenner Mi­hály, a Színháztudományi In­tézet főigazgató-helyettese elő­adásával kezdődik. Ezúttal nagy magyar komikusokat szólaltat meg eredeti hangfelvételekről, amelyeket a Színháztudományi Intézet archívuma őríz. Ezt kö­vetően a múzeum Tóth Árpád emlékkiállításával kapcsolatban dr. Julow Viktor, a debreceni Múzeum tudományos munkatár­sa Tóth Árpád költészetéről tart előadást. A kiskunhalasi és debreceni múzeum közötti jó kapcsolatot tovább mélyíti dr. Béres András Hajdú-Bihar me­gyei múzeumigazgató kiskun- halasi előadása az alföldi be­tyárvilágról, mellyel egy időben Bíró Lajos debreceni festőmű­vész kiállítása nyílik a Thorma János Múzeumban. További ér­dekes programpontja a sorozat­nak Richter Ilona Munkácsy- díjas grafikusművész előadása, melyet A természetábrázolás új útjain címmel fog tartani a mú­zeumban. Richter Ilona hosszú ideje Nápolyban dolgozik a Nemzetközi Biológiai Intézet­ben és most szabadságát tölti Kiskunhalason szüleinél. Még csak kibontakozóban van Kis­kunhalason a szabadtéri nép­rajzi múzeum terve, mely a fel­újítandó műemléki szélmalom és egy vele kapcsolatosan fel­építendő jellegzetes kiskun ta­nya épületeiből állna, de a he­lyi lehetőségekről és más vidé­keken történt kezdeményezések­ről máris igyekszik tájékoztat­ni a múzeum közönségét. A ha­lasi szabadtéri néprajzi múzeum ügyét a népi építészeti emlé­kek legkiválóbb szaktudósa, dr. Vargha László egyetemi do­cens előadásával kapcsolatban vitatja majd meg a múzeum közönsége. Mindezek mellett a múzeum már a nemzetközi fo­tókiállítás megnyitására is ké­szül, melyen Réti Pál ismert fotóművész tart majd bemuta­tót és tárlatvezetést. A soro­zatot irodalmi est zárja, mely­nek Alföld című műsorát Janó Ákos múzeumigazgató állította össze. Ez az előadás újabb kí­sérlet irodalmi emlékeinknek a múzeumi népművelés szolgála­tába való állítására. A betű szeretete klCS’t büszkén, kicsit za­vartan állt. Középkorú asszony, kedves szemű, nagyon-nagyon szerény. A „tanító néni” — a nála tízegynéhány évvel fiatalabb Lakos Józsefné — állította elénk legkedvesebb tanítványát, a téli alapismereti tanfolyam szorgalmas hallgatóját, Rózsa Sándornét. Este tanuló, nappal a kunfehértói nevelőintézet konyháján kisegítő. Érthető büszkesége a dicsé­reteknek szól, amiket hirtelené- ben elsorol róla a tanítónő. Zavaráról gyorsan kiderül, hogy inkább elfogódottság, amit min­den tanítvány érez tanítói kö­zelében, s nem valamiféle res- telkedés amiatt, hogy csak most, harminchat éves fejjel tanult meg írni-olvasni. Hiszen való­sággal össze kellett lopkodnia, kapargatnia Rózsánénak azt a keveset a betűk tudományából, amit tavaly őszig élete folya­mán megszerzett. Más bizonyá­ra még annyira se lett volna képes. Négyévesen elvesztette a szüleit, s azután egyik gazdától a másikhoz hányódott. Gazdát kell mondani, nem nevelőszülőt, mert akik befogadták a kis ár­vát, dolgozni vették magukhoz, nem nevelni. Egyszer néhány hónapig járt ugyan iskolába, de aztán megunta a gazda, hogy ingyen eteti, s túl adott rajta, másik házhoz került. Míg el­kezdték ott is firtatni a ható­ságok, hogy miért nem jár is­kolába, s ismét új gazdához kel­lett szegődnie. De axert megtanult olvas­ni így is annyira, hogy ki tudta silabizálni a betűket az újság­ban. Legszívesebben a Ludas Matyiban meg a Fülesben bön­gészgetett — mondja. — De mindig összekevertem az o- meg az a-betűt, aztán meggyűlt a bajom a kettős betűkkel is. Most? Egy Magyar Nemzet hever az asztalon: — Megmutassam? — Mondjuk, hogy olvassa csak. Olvasásból, írásból ötösre vizsgázott, számtanból négyesre. — Abból is csak azért, mert lámpaláza volt — mentegeti a tanító néni. — És tudja, mi a legmeghatóbb Rózsáné törté­netében? — teszi hozzá sietve. — Az, hogy együtt tanul a hat­éves kisfiával. Mindkettőjüket én tanítom. Ha hallaná, amikor a gyerek érdeklődik: Hogy fe­lelt anyuka? És milyen büsz­ke, ha azt mondom, hogy ötöst kapott! Öten végexték el Kun- fehértón az idén az alapisme­reti tanfolyamot. Az ősszel elő­ször szerveztek itt ilyet. Hogy fogtak hozzá? — Szólt az igazgató elvtárs, hogy meg kellene szervezni. PAi meg utánanéztünk a tanácsnál — pillant az igazgatólvelyettes- re, Gszelmann Ádámra, aki szintén odahúzott magának egy széket az asztalhoz —, hogy ki hogy áll az iskoláival a faluban. Aztán szóltunk azoknak, akiket felfedezhettünk a nyilvántar­tásban, s végre öt fővel meg­kezdtük a tanítást december elején. Az igazgató elvtárs na­gyot nézett, amikor elé tettem a jelentést. Persze, van még írástudatlan a faluban rajtuk kívül is, de hát nem ment egyszerre, nem mindenki vágja bele egvköny- nyen ilyen nagy fába a fejszét. Mert bizony meg kell dolgozni a betű tudományáért tanulónak, tanítónak egyaránt. Hétfőn jöt­tek össze az iskolában, délután négy órától hat órán át, késő estig írtak-olvastak-számoltak. De megérte. A „tanító néni” a jól végzett munka elégedett örömével mondja: jövőre vala­mennyien folytatni akarják a tanulást. Egészen addig, míg meg nem lesz a nyolc általá­nosuk. Még szaporodni is fog az osztály, azok is csatlakoznak majd hozzájuk, akiknek az alsó osztályokból már megvan a bi­zonyítványuk. Az igazgatóhelyettes felsősö­ket tanít a dolgozók esti isko­lájában. Mintegy igazolandó La- kosné szavait a nagy buzgalom­ról, közbeszól, hogy akárhány­szor találkozott az alapismereti tanfolyam hallgatóival, mindig dicsekedtek neki: ötöst kaptam ám! Az ő tanítványai meg már javában azon gondolkodnak, hogy mint tanuljanak tovább középiskolában, technikumban. — Ha megkóstolták, néni akarják abbahagyni. — Tűnőd­ve mondja: — Komolyan, fel­nőtteket jobb tanítani, ök mind csakugyan tanulni akarnak, a gyerekek azonban nem mindig... A tanítónő példát is mond rá: — Az egyik tanítványom gon­dosan eltitkolta munkahelyén, hogy nem tud írni-olvasni. Szé- gyellte... Csak a nevét tudta leírni. Pedig most húsz éves. Tanyán laktak, a szülei nem törődtek vele annak idején* hogy tanul-e... Most aztán, amikor két-három hónap után már kezdett menni a betűvetés, nem győztem hallgatni: Csak már magam írhatnám a mun­kalapomat. Nagy nap lesz... Azt hiszem, az ő lelkesedésétől fo­gott tüzet a bátyja is. Most együtt tanulnak... M. £. kijelölt helyen ért földet _ Né- hányan a szakadéktól kissé tá­volabb ereszkedtek le, de gyor­san tájékozódtak ők is, s rövid idő múlva már valamennyien a gyülekező helyen voltak. örökét állítottak, utána el­lenőrizték a fegyvereiket — a kézi golyószórókat, a tankel­hárító fegyvereket —, majd megkeresték a teherszállító ej­tőernyőket, s kipakolták a ké­zigránáttal és lőszerrel telt ládákat. Az ejtőernyős egység parancs­noka — egy magas, szikár, nap­barnított arcú, világos, szinte áttetsző szemű alezredes — és Ljulko százados térkép fölé ha­jolt. A harci feladatot — a re­pülőtér elfoglalását — jól is­merte az alezredes. Már né­hány nappal ezelőtt, amikor az egység még csak készülődött erre az akcióra, alaposan átta­nulmányozott mindent a térké­pen, s most csupán néhány ap­róbb részletkérdést kellett tisz­táznia. Az alezredes magához kérette a küldöncöt. Az abban a pilla­natban ott is termett. — A szakaszparancsnokokat, a felderítőparancsnokot és az orvost hozzám! Amíg a kért személyek egy­begyűltek. az egység parancs­noka és Ljulko néhány lépéssel távolabb mentek. Oda, ahol a rádiósok ütöttek tanyát. A le­adókat már beállították. Az al­ezredes egy papírszeletet adott át nekik. Néhány szám állt raj­ta. Rejtjeles közlemény arról, hogy az egység sikeresen földet ért, s készülnek a feladat telje­sítésére. Miután leadták a közleményt, nem kapcsolták ki az adó-vevő­állomást. Minden pillanatban készen kellett állnia, hogy fel­fogja a Likov tábornok rádió­leadójárói érkező jelzéseket. Az eligazítás, amelyet a sza­kaszparancsnokok kaptak, rö­vid volt: az egység csak akkor kezd akcióba, ha erre speciális parancs érkezik. Addig pedig a legszigorúbb harci készültség­ben kell állmok, minden pil­lanatban készen a bevetésre. Szigorú fegyelem — ez a leg­fontosabb. Mert ha az ellenség korábban megsejt valamit mint kellene, kudarcba fullad az egész akció, pusztulás vár az egységre. Az egyetlen, amit sza­bad: tanulmányozni a szakadék­hoz vezető utakat, hogy szük­ség esetén megszervezhessék a védelmet. • Adolf Torpot balszerencse- sorozat kísérte az úton. Előbb a hátsó kerék defektje tartóz­tatta fel, aztán meg a gyújtó- gyertyát kellett kicserélnie. Amikor végre elkészült a vá­ratlan hibák kijavításával, ma­ximális sebességgel rohant a motorkerékpárral, hogy vala­mit behozzon az elvesztett idő­ből. Teljes sebességgel szágul­dott az országút lakott helyeken át vezető szakaszain is. így tör­tént, hogy a város szélén majd­nem összeütközött egy szembe jövő kerékpárossal. Az illető, aki éppen az egyik keresztut­cából fordult ki, csak nagy lé­lekjelenlétével tudta elkerülni a balesetet. Percev őrnagy ment a kerék­páron. Amikor Torp az Abwehr épülete előtt fékezett, s a jár­daszegélyhez támasztotta mo­torkerékpárját, Pavel Fercev már elhagyta az Elbán átívelő híd melletti, az útelágazásnál levő erdőt, s a Hamburg felé vezető országúton kerekezett. Torp nem vesztegette az időt. Azonnal a városba indult. Egész - nap, késő estig rótta az utcákat. Benézett az áruházak­ba, az éttermekbe és a kiskocs­mákba, sétált parkokban, ját­szótereken. A ráérő ember be­nyomását keltette. Az látszott róla, mintha az égvilágon sem­mi sem érdekelné. A valóság­ban azonban Torp mindenkit vizslaszemekkel fürkészett, aki valamelyest is hasonlított Asz- kerre. Torp nem valami rózsás han­gulatban volt. Nagyon jól tud­ta, micsoda munkát ielent csak így találomra, mindenféle terv és pontos adatok nélkül dolgoz­ni. Hacsak valami nagy sze­rencséje nem lesz, nera számít­hat sikerre, ő pedig nincs hoz­zászokva, hogy ilyen körülmé­nyek között dolgozzék. Ez az egész helyzet, amelybe most be­lekényszerült, nyugtalanná, ide­gessé tette. Ennek ellenére igye­kezett lelkiismeretesen végre­hajtani Upitz parancsát. Amikor besötétedett, meg- könnyebülten sóhajtott fel és in­dult az Abwehr felé. Upitz Gruppenführer már ott volt. Jelentették neki, hogy megér­kezett Torp. A tábornok fo­gadta a Sturmführert, meghall­gatta, aztán elengedte, hogy va­csorázzon meg. — Tíz órakor legyen itt ná­lam — mondta neki Upitz. — Egy különleges megbízatás vár magára. Nem sokkal azután, hogy Torp elment, a légvédelmi hely­őrségről jelentették, hogy szov­jet repülőgépek jelentek meg a környék légiterében. Légi­riadót azonban még nem ren­deltek el, mert a repülőgépek az utolsó pillanatban elkerülték a várost. Lehetséges, hogy nem is Karlsluste a célpontjuk. A feltételezés helyesnek bizo­nyult. A bombázók kikerülték a várost, s északnyugat felé tar­tottak. Néhány perc múlva megszó­lalt a telefon Upitz ideiglenes szobájának asztalán. — Upitz úr? — hallatszott a kagylóban. — Igen, én vagyok az. — Itt Kari Aupel beszél. Ké­rem, hogy azonnal fogadjon en­gem. Thedder megbízottjával azon­ban valahol máshol kellett be­szélnie, nem hívhatta az Ab­wehr épületébe. A körülmények viszont úgy alakultak, hogy az Abwehr épületét sem hagyhatja el. Aupel azonban kitartó volt. Upitz arra gondolt, hogy most már úgyis este van, az Abwehr munkatársainak többsége haza­ment. s elhatározta: megkockáz­tatja, hogy fogadja Aupelt. ,- (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents