Petőfi Népe, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-25 / 250. szám

1962. október 25, csütörtök 4, oldal ELSŐSÖK KÖZÖTT r Éva néni, a népművésze! mestere — Gyerekek, szedjétek élő a zsebkendőt — mondja a ta­nító néni —, és a kis kezek ki­rángatják a zsebekből az apró kendőket Csak egy kéz emel­kedik üresen a levegőbe. — Palika, neked nincs...? Holnap hozol és megmutatod... Mit kell tudni a zsebkendőről? — fordul a tanító néni az első padban ülő Zsuzsihoz. — Ha tüsszenteni kell, nem a levegőbe, hanem a zsebken­dőbe tüsszentünk — szól Zsuzsi vékony cémahangon. Aztán a zsebkendők eltűnnek Ismét a nadrágocska, vagy a kötény zsebében és a gyerekek a padra helyezett „tiszta zseb­kendők". a négyszögletes, szí­nes papírdarabok fölé hajolnak. Kézimunka óra van az izsáki központi általános iskola első osztályában. Az apróságok most nagyon csendesek, számukra ez nagy munka. figyelni kell. Amikor elkészültek a kis papír- zsebkendők összehajtogatásával, a tanító néni meg is dicséri őket. komoly hangon, mint a felnőtteket. — A magatartással meg va­gyok elégedve. Amíg Pál Béláné tanító néni Ispán Margitka tanító néni Se­res Margitkának segít papír­zsebkendőt hajtogatni. magyaráz, mutatja, hogyan kell elvégezni a feladatot, Ispán Margit, a „kis tanító néni” a padok között járkál, segít, ki­javítja a hibákat és halkan, sut­togva dicsér vagy szelíden kor­hol. Margitka még nem „kész tanító néni”, a Bajai Felsőfokú Tanítóképzőnek a harmadévese. 13. Csendbe, sötétbe merült a szo­ba, itt kért szállást éjszakára a békesség. Óra nem virrasz­tót t, ember nem horkolt, csak az idő folydogált simogatóan, mint a lassú patak vize, amely­ben tündöklő halak állnak és uszonyuk lágy mozdulásaival számlálják a pillanatokat. Daniról lehamvadt a szégyen, mire hazaért, s most, hogy pi­henőre bújtak, a csend öröm- berészegítő sátora alatt, meg- bocsátóan gondolt mindazokra a szegény gőgösökre, akik jó­szándéka előtt fösvényen bezár­ták a kaput. Nem áhítozott töb­bé irgalomra. Nyugodt belátás­sal elhatározta, hogy végképp kiválik a módos parasztok so­rából, ha ők így kívánják. Vigyázó tenyerével asszonyát simogatta. Az asszony hálásan fogadta a becézést, hajlatai marasztalták a férfi kezét, a csípő szemérmesen mozdult, s a lélegzés lassú hullámaiban egy­re érett a vágy. Langyos zápor fürdette őket könnyűvé, érett gyümölcsbe haraptak, illatos szénában hemperegtek, aztán derűs ielleggé váltak, aztán el­Szeptembertől van itt gyakor­laton és januárban megy vissza Bajára, készülni a képesítő vizs­gára. Nagyon megszerették a gye­rekek, meg az osztály „igazi suhantak a névtelen távolsá­gok fölött, anyatejet ízleltek, boldog kábulatba zuhantak tőle, villámok fényére ocsúdtak, kis- csibék pihéje melegítette az arcukat, búzaérlelő napfény kül­dött rájuk gyönyörű gyengesé­get S a gondolat is úgy tért visz- sza, mintha most született vol­na meg. Dani ezen az estén érezte meg teljes bizonyossággal, hogy életének nem szabhatott más sorsot a rend. Éveken át ké­szült a beteljesülésre, vágyai­ban egy fogalommá ölelkezett Klári és a szerelem. A képzelet ugyanolyan szilárd formákhoz kötődött, mint a tekintet a lát­ható világban. Mint ahogy élete azonosult a szülőföld, az otthon jól Ismert arculatával, úgy a megálmodott jövő sem létezhe­tett Klári nélkül, aki mellé az elhivatottság konokságával ké­szülődött. Vele volt már, mi­előtt egyszer is megfogta a ke­zét, most, amikor a vágyak vi­lága helyett a való létben vall­hatta magáénak, még a végzetet is gyengének látta ahhoz, hogy döntésén változtasson. Kollega melle került, akitől nagyon sokat tanulhat. Mert bizony a harminckilenc apróság legtöbbje nem járt óvodába, s itt nemcsak az írás, olvasás, meg számolás tudomá­A természet megújulása volt már ez, minden hatalom közt a legelső. Ha Dani tölgyfa volt, akkor hiába kívánták tőle, hogy vadkörtét teremjen, ha fecske volt, nem szabhatták meg neki, hogy melyik eresz alá rakjon fészket — s mivel férfi volt, nem dönthette el az apja, hogy melyik lány szíve alá álmodja gyermekeit. Boldogságát az tette teljessé, hogy nem bukott bele a választásba, elébe jöttek, nem alázta meg a keserűség, amelyre egy másik asszony, egy idegen társ kárhoztatta volna, aki mellől reményvesztetten só­várog vissza az első szerelem csodája, oka volt rá, hogy őriz­ze mindhalálig, felelősséggel, ahogy az életét védi az ember. Akár lehunyta a szemét, akár nyitva tartotta, egyformán sö­tétet látott. De a tekintetnek nem is volt szüksége semmi látvány­ra. A jövőbe próbált nézni és erről aligha tudtak volna a falak beszélni. — Elmegyünk innen — mondta halkan, nyugodtan, mintha kevés jelentősége lenne a szavának. Klári ijedt rezzenéshez ha­sonló mozdulattal moccant a dunna alatt. — Azt nem lehet. Apámat nem hagyhatom ... A férfi sokáig hallgatott. Ke­mény karját asszonya feje alá nyújtotta. Arcuk egymáshoz bújt. Nem örökre. Tavasszal Öreg, 150 éves szövőszékén igazgatta az orsókat Porkoláb Jánosné — Éva néni —, amikor felkerestem Kecskeméten, a nemrég lezajlott népművészeti kiállításon. Eljött Szeremléről, hogy bemutassa a látogatóknak, hogyan készül a dúsan mintá­zott, világhírű népi szőttes. Vékony, fekete ruhás alakjá­ról, derűsen csillogó tekinteté­ből elnyűhetetlan frisseség áradt, valami megnevezhetetlen, fiata­los életöröm. Mintha nem is 74 esztendős lenne. Az évek múlá­sával csak a külseje változott, legbelül olyan maradt, amilyen volt ifjúkorától kezdve mindig: — fáradhatatlan, mindenre szom­jasan kíváncsi, ügyeskezű asz- szony. A népművészet mestere. — Tavaly óta — ingatja a fejét látható örömmel, elégedett­séggel — Nagy szó ez, lelkem, hogy így megbecsülnek. Erőt ad. .. Mert ugye, már rég nyug­díjba mehetnék. De nincs szí­vem hozzá. Meg aztán — einer veti magát — nem is szívesen engednének. Látni kellene, hogy szeretnek engem a Bajai Házi- iparnál, ahol dolgozom... Ott is és mindenhol, ahová élete során eljutott. Ismerik és tisztelik Pesten, a Néprajzi Mú­zeumban és az ország számos helyén. Legutóbb Pécsett járt többedmagával a bányászok ven­dégeként; — Láttam Dunaújvárost, Kom­lót, Lillafüredet, Miskolcot — visszajövünk. Télen jobban tö- , rődnek a pletykával az embe­rek. Velünk ne törődjenek. Ta­vasszal meg szalad mindenki a munka után. Olyankor van úgy, hogy napokig se kínálkozik alkalom a köszönésre. Men­jünk ... Most sokfelé építkez­nek. .. Klári belekapaszkodott em­bere nyakába, a melléhez bújt, akarta, hogy ne legyenek • két­ségei. Másképpen álmodta meg a boldogságot. Egyetlen napra sem szándékozott megválni ott­honától. Minél hamarabb sze­rette volna berendezni sorsuk fészkét, azzal a féltéssel és gon­dossággal, amelytől nem lehet eltántorítani az asszonyi ösz­tönt. De igazat adott férjének, belátta, jobb lesz. ha egy időre elhúzódnak felejteni a sunyi áskálódás közeléből. — Menjünk — egyezett bele, s aggodalmasan sóhajtott. — De csak tavaszig ... 1 Mint árnyékban a moha, úgy termett meg a félelem a sötét­ben. Ez a félelem nem volt még nehéz, csak éppen megsejdült. ahogv a betegség szok+a jelezni jöttét. Összeölelkeztek szoro­san. hogy védekezzenek. Vár­ták az álmot, de a szemük nem kívánt lecsukódni. A tavaszra gondoltak, látták virágzani a cseresznvefákat. az emberekre nevettek és örültek, hogy szíve­sen fogadják vissza őket. (FolytatjukJ sorolja a bejárt helyeket — és Egerbe is eljutottam. Soha nem felejtem ed az egri várat, Gár­donyi Géza sírját pedig még egyszer szeretném felkeresi... Sóhajt és bevallja, hogy mun­kája mellett leginkább az uta­zást kedveli. Járt már külföldön is. Ahová pedig nem jutott el, ott mesterkézzel szőtt asztalterí­tői, díványpámái, függönyei képviselik. —■ Olyan családi örökségféla ez a szövéstudomány nálunk — mondja — a nagyanyám is szőtt és most, én vagyok az utolsó. A menyemet már nem érdekli. Na, de ott vannak a fiatalok. Gyö­nyörűen dolgoznak, öröm nézni az ügyességüket, lelkesedésüket Nagy szeretettel tanítja, ne­veli az utánpótlást. Boldog, ha látja, milyen tehetségesek, szor­galmasak a jövő népművészed, akik majd avatott kézzel foly­tatják azt a munkát, amelybe ő életének minden szépségét, hí* tét belesűrítette. Nem könnyű mesterség! Egy méter szőttes 4—5 óra alatt készül el. De Éva néni még mindig győzi energiával. A haj­nal már a szövőszék előtt ta­lálja és estig nem is kel fed mellőle. Nemcsak tudását, — szívét adja ebbe a munkáb®i talán ettől olyan gazdagok, szé­pek szőttesei. És vidámak. Mint a 74 éves kora ellenére örökifjú kedélyű, dolgos életű készítő­jük. .. V. ZJ. Színházunk új tagjai Az egri Gárdonyi Géza Szín­háztól szerződött Kecskemétre Szegő Zsuzsa énekes primadon­na és férje, Dánffy Sándor ka­rakterszínész. Szegő Zsuzsa, a Luxemburg grófja című ope­rettre készül, férje pedig máris játszik a tájclőzdá sokon a Sí- mony i óbesterben Marcibánji kapitány szerepében­Az „I” meg „o” együtt: ló — magyaráz Pál Béláné tanító­néni és a gyerekek szeme kerekre nyílik a csodálkozástól. tanító nénije” is. Jó pedagógus lesz belőle megérdemli az ösz­töndíjat — dicséri Lévai Pé- terné, az iskola igazgatója. Margitka ugyanis havi négy­száz forint ösztöndíjat kap a kerekegyházi tanácstól, örül, hogy ilyen tapasztalt, idősebb nyába kell bevezetni őket, ha­nem megtanítani arra is, ami a nagyok társadalmának ezekre a legkisebb tagjaira már kö­telező. A látogató azt mondja: nehéz munka. A tanító nénik pedig így felelnek: szép munka. M. L. ZENÉS UTONÁLLAS A kupé ajtaja ki­csapódott, s máris megszólalt a nyekergő hegedűhang. A „mű­vész” amúgy hanyagul a vállánál lökte hely­re az ajtót, s közben a vonat zötyögésétől kissé ingadozva, fá­radhatatlanul huzigál­ta a húrokon a vonót. Hát, ’iszen ilyen im­bolygó pódiumon Ye­hudi Menuhin, vagy David Ojsztrah se produkálhatná művé­szete legjavát, de ez nem mentség annak, aki vállalkozik rá, hogy itt játsszon. Emberünk azonban csak nyűtte a lószőrt, láthatólag igen keve­set törődve a nyújtott élvezettel, inkább az utasokat söpörte végig gyakorlott tekintete, vajon kitől mit vár­hat, ha kéregetni kezd. Ki tudja, törvénye­sen engedélyezett-e ez a zenés útonállás, vagy se? Manapság ritkán találkozunk már vele, de azért itt-ott van, s az emberek va­lami régről beléjük rekedt megszokással és megadással tűrik. — Találkoztam ugyan már olyannal is, akit ottfogtak a kupéban, hogy húzza egy kicsit a nóta alá valót, de a kedves utasok ilyen­kor kivétel nélkül hótt részegek voltak. Épfü­lű és józan ember in­kább alig várja, hogy elmenjen a dobhártya­nyúzó, s gyorsan ka­parász a zsebében né­hány fillér után, csak­hogy mielőbb szaba­duljon tőle. Így lett most is. Az utasok meg­könnyebbültek, amikor elhallgatott a cinco­gás, aztán, ahogy a szárazfás kéregető el­tűnt a következő ko­csiban, még utána is sóhajtott a sarokból egy pirospozsgás me­nyecske a szemben ülő fehérbajszú öreghez in­tézve a szót: — Ha még legalább játszani tudna! Az öreg azonban csak hunyorított, s bé- kítőleg dörmögte: — Ha tudna, lelkem, akkor nem itt játsza­na a vonaton, hanem a MÁV Filharmoniku­soknál. Amiből nyilvánvaló, hogy a kunsági ember jóízű nyugalma ma­radt a régi, a tájéko­zottsága a világban azonban már messze túl ér a falu határán. —r —ó ALamzou >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents