Petőfi Népe, 1962. június (17. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-19 / 141. szám

4. oldal 1962. Június 19, kedd AZ ÉLETRE NEVELJÜNK Gondolatok a fiatalság pályaválasztásáról Már megírtuk. hogy me­gyénkben több mint ezer fia­tal jelentkezett ebben az esz­tendőben továbbtanulásra a középiskolák elvégzése után. Tallózva az iskolák jelenté­sei között, szembeszökő, hogy míg a megyében aránylag gyor­san növekszik a mezőgazdasági pályák felé vonzódó fiatalok száma, addig Kiskunmajsán, Kunszentmiklóson és Bácsalmá­son a gimnáziumban alig-alig tapasztalhatjuk az érdeklődés ilyen irányú növekedését. Pe­dig a falvakban, ahol ipari üzem, tehát munkásság is aránylag csekély számban van, a tanulók zöme parasztfiatal. Mégis, amikor továbbtanulás­ra jelentkeznek, igen sokan szüleik foglalkozásától távoleső pályákra kívánkoznak. Kutathatnánk az okok között hosszasan, de végül minden­képpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezek a fia­talok nem látják a mezőgazda­ság előtt álló új lehetőségeket, nem tudnak arról az óriási fej­lődésről, amely éppen me­gyénkben következik be az öt­éves terv időszakában a 70 ezer hold szőlő és gyümölcsös tele­pítéséről. az óriási kertgazda­ságok létesítéséről, mindarról a nagyszerű átalakulásról, amely valóban nagy jövőt jelent a mezőgazdaság és a mezőgazda- sági szakemberek számára. El a falusi környezetből Nem árt néhány adattal ábrá­zolni az idei tanév végén ural­kodó helyzetet: A kiskunmajsal gimnázium­ban 22 tanuló jelentkezett to­vábbtanulásra. Közülük mind­össze hat választott mezőgaz­dasági pályát Erdőmérnöknek kettő készül, az Agráregye­temre egy adta be jelentkezé­sét a mezőgazdasági akadé­miára három, A többiek orvos, mérnök, vegyész, tanító, tanár szeretnének lenni. Kunszentmiklóson 51 tanuló kérte felvételét egyetemekre, főiskolákra Közülük csupán heten jelentkeztek mezőgazda­sági pályára, valamennyien a mezőgazdasági akadémiára Legtöbbjük — összesen 17 je­lentkező — pedagógiai pályára készül, a többiek tudomány­egyetemre, műszaki, orvosi pá­lyára . Bácsalmáson huszonnégyen tamilnak tovább. A mezőgazda­ság! akadémiára ketten adták be felvételi kérelmüket, a tudo­mányegyetemre kilencen, peda­gógusnak heten, a többi a műsza­ki, orvosi és jogi pálya között oszlik meg. _ Véleményünk szerint ezért el­sősorban a hibás nevelési mód­szerek okolhatók. Ügy hisszük, a pedagógusoknak — legalább­is ezeken a helyeken — job­ban kellene törődniük az életre neveléssel, közelebb kellene állniok maguknak is az élethez, s nemcsak a tanulmányi ered­ményekért kellene dolgozniok, hanem azért is, hogy jó irány­ban befolyásolják a fiatalok pályaválasztását. Jogunk van erre a megállapításra, hiszen találunk jó példákat is, így a kiskőrösi gimnáziumot, ahon­nan a fiatalok tekintélyes há­nyada mezőgazdasági pályára jelentkezett. A megszerzett szakkép­zettség után pélyavélaszfés ? Véleményünket támasztják alá a mezőgazdasági szakisko­lák példái is. Bármily külö­nös, ezekben az iskolákban sem irányítja minden nevelő határozottan a mezőgazdaság felé a tanulókat Tudunk olyan esetről, amikor a technikum magyar szakos tanára egy-egy jő tanulót mindenáron a pe­dagógiai pályára igyekezett rá­beszélni, hölott ezek a fiatalok a technikum elvégzése után még továbbtanulás nélkül is hasznos segítői lehetnek a me­zőgazdaság előtt állő feladatok végrehajtásának. A3 élák terv folyamán megyénkben 26 ezer mezőgazdasági szakembert kell kiképezni — szakmunkáso­kat, technikusokat, mérnökö­ket —s megváltjuk őszintén, sajnálunk csak egyet is elve­szíteni a mezőgazdasági szak- képzettséget szerzett fiatalok közül. Álljanak itt mondanivalónk bizonyítására az alábbi számok: A kiskunhalasi középfokú mezőgazdasági technikumból ti­zenhatan jelentkeztek továbbta­nulásra, közülük kilencen vala­melyik mezőgazdasági főiskolá­ra vagy egyetemre, he­ten pedig más pályára. Tanító­képzőbe kettő, pedagógiai fő­iskolára egy, óvónőképzőbe egy, tiszti iskolára pedig három. Lényegesen jobb a helyzet a kecskeméti középfokú techni­kumban, ahol huszonkét to­vábbtanuló közül a tudomány- egyetemre hárman, tiszti isko­lára pedig ketten jelentkez­tek. J~A Kecskeméti Berkes Ferenc Közgazdasági Technikumból hatan tanulnak tovább. Hár­man a Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetemre je­lentkeztek, tehát voltaképpen a „saját vonalon” maradnak. A Szegedi Tudmányegyetemre, a pedagógiai főiskolára és a ta­nítóképzőbe jelentkezett egy- egy tanuló azonban megválik attól a pályától, amelyre a középiskolában készült». Nem valami kedvező az arány a Kalocsai Mezőgazda- sági Technikumban sem. Tizen­három továbbtanuló közül a fele maradt mezőgazdasági pá­lyán és talán még az az egy, aki felsőfokú mezőgazdasági gépészeti technikumba jelent­kezett. Ezenkívül állatorvosnak, erdőmérnöknek, tanítónak egy- egy, a pedagógiai főiskolára pedig két fő jelentkezett. Hogyan teljesíthető a 26000 ? Annyit mindenesetre a tech­nikumok javára kell írnunk, hogy a továbbtanulók pályavá­lasztása nem jellemző vala­mennyi végzett növendék elhe­lyezkedési szándékaira. A technikumokban érettségizett tanulók többsége ugyanis nem tanul tovább, hanem mindjárt az iskola befejezése után el­helyezkedik a mezőgazdaság­ban, így tehát hathatósan hoz­zájárul a szakember-utánpót­láshoz. Az említett gimnáziu­mok tanulóinál azonban erre nem számíthatunk, a tovább­tanulók pedig csak kis töredé­kükben választják a mezőgaz­daságot. A végső következtetés tehát mindenképpen az, hogy a ne­velők a gyakorlati élet szem­pontjainak figyelembevételével irányítsák a jövőben a fiatalo­kat azokra a pályákra, ame­lyek népgazdaságunknak a közeljövőben leggyorsabban fejlődő területei, ezek között is elsősorban a mezőgazdaságot kell említenünk. Nem hallgat­hatjuk el itt természetesen a szülők és a társadalmi szervek felelősségét sem, valamint azt, hogy a mezőgazdasági nagy­üzemek megfontolhatnák újabb ösztöndíjak alapításának lehe­tőségét. Közelebbi kapcsolat az élettel, a párt politikájának beható is­merete, a közeli és távolabbi környéken lezajló nagy válto­zásokról való tájékozódás — mindez elengedhetetlen felté­tele ma már annak, hogy a pedagógus jó munkát végez­zen. Ha nyitott szemmel járnak a nevelők, ha nem zárkóznak el hivatásuk horizontjai, az isko­la falai közé, akkor — szá­mos példa bizonyítja ezt — jó agitátorokká válnak, akik a rájuk bízott fiatalokat lelkesen nevelik az életre és irányítják azokra a pályákra, ahol legtöb­bet tehetnek a szocializmus fel­építéséért Mester László Hogyan üdüljünk? Egyéni és közösségi szem­pontból egyaránt fontos, hogy mindenki a lehető legjobban használja fel az egész évi mun­kájába beiktatott pihenés, üdü­lés heteit Elsőnek a szocializ­mus iktatta az állampolgári jo­gok közé a dolgozók fizetett szabadságát s ezek az országok hatalmas összegeket fordíta­nak üdülők építésére és fenn­tartására, a dolgozók jó étkez­tetésére, kényelmi és szórako­zási igényeik kielégítésére. Kér­dés, hogyan hasznosíthatjuk leg­célszerűbben a pihenésre szánt heteket? Egészségügyi és lélektani ér­vek amellett szólnak, hogy ­ne aprózzuk el szabadságunkat, hanem egyvég- tében éljünk vele. A dolgozók többsége két hétre jogosult, s ez nem önkényesen megválasz­tott időtartam. Ennyi kell ahhoz, hogy a szervezetben végbemenjenek a kikapcsoló­dás, áthangolódás és új erőgyűj­tés kedvező pszichofizikai (testi­lelki) változásai. Természetesen ez sem vastörvény, hanem át­lag-szabály, amelytől eltérni olykor lehetséges, olykor pedig szükséges. Az elaprózást, mint kivételes megoldást kipróbált egyéni tapasztalat, esetleg or­vosi vélemény döntheti el. Sokan úgy vélik, hogy az üdülés célja elsősorban a szórakozás, nem pedig a pihenés. („Aludni otthon is lehet...”) Már a szembeállítás helytelen: egyik nem kirekeszti, hanem kiegé­szíti a másikat. Mégpedig a szórakozásnak kell kiegészíte­nie a pihenést, az üdülésnek igenis elsődleges, legfőbb cél­ját! A modern idegesség-vizs­gálatok egyik érdekes eredmé­nye ugyanis, hogy az egész vi­lágon megfigyelhető „szórako­zási láz” cseppet sem csökkenti hanem ellenkezőleg: gyarapítja az ideges emberek és tünetek számát. Üdülés közben fél éj­szakákon át táncolni — S ami ezzel legtöbbször együtt jár: inni, cigarettázni, feketézni _— még helytelenebb, mint egyéb­ként. Ellenben a frissítő, pihe­nést kiegészítő szórakozások — kirándulások, házi asztalite­nisz-, sakk-, römi-baj nokság, vacsora utáni séta, mozi, rádió, televízió stb. — annál kedve­zőbb hatásúak. A testi-lelki energiák felújí­tásának fontos eszköze „a másfajta tevékenységÄ üdülés idején. Aki egész évben! íróasztalnál ül, ilyenkor több testmozgással fűszerezze prog­ramját. Akinek munkájából vi­szont nem hiányzik a mozgási a nyugágy és a jó könyvek sze­rezhetik a legtöbb örömet, a legnagyobb felfrissülést. Az egyoldalú, egyhangú időtöltés is helytelen: az ember minden tekintetben „vegyes táplálko­zásra” alkalmas lény, mégis célszerű, ha szokásos életmó­dunkhoz mérten az üdülés alatt többé vagy kevésbé „mozgá- sos” életmódot alakítunk ki. Persze nem mereven, hanem a helyzethez alkalmazkodó ru­galmassággal: vállaljuk a vá­ratlan, „terven felüli” progra­mokat is, ha megfelelnek egyé­niségünknek, kedvünknek. Itt említjük végül, minden jó tanács foglalataként, hogy a jó üdüléshez bátorság is kell, vagyis ne hagyjuk magunkat semmibe „behúzni”, amihez nincs kedvünk. Aki „virtusko­dásra” kapható, vagy fél a töb­biek esetleg csipkelődő, gú­nyos megjegyzéseitől, egész évi szabadságát elronthatja. Az „ivászati” programokat kere­ken utasítsuk vissza, de hős»- szabb kirándulásokra, tűrákra se menjünk, ha nem találunk benne különös örömet. Ezek után: kellemes pihe­nést, igazán jó szórakozásokat — és jó időt! Gy. I. GtíZimim-EECZE-%AV0LY 87. Alagsorj. Betonszoba.- Sem­mi, de semmi bútordarab nincs benne— Egy rozoga hordágy áll a szoba közepén, azon fek­szik az 57081-es— Takaró nincs rajta, még csak egy rongydara­bot sem dobtak rá— A szobában millió szúnyog, s ezek teljesen összemarták a légiós testét— A beteg szinte érzéktelenné vált, gondolatai alig vannak. Csak fekszik a hordágyon nyi­tott szemmel, mozdulatlanul— Másnap csikordult a zár és egy ápoló lépett a szobába. Mö­götte az ideg- és élineosztály főorvosa. Mindketten elszömyülködtéfc amikor meglátták a légióst. Az ápoló odalépett, igyekezett el­hessegetni a szúnyogokat, ke­vés sikerrel. A főorvos pedig feltette a szokásos kérdést: — No, hogy érzi magát? A beteg csak nézett a leve­gőbe, nem válaszolt. — Vigyék fel a 37-esbe — rendelkezett a főorvos —, to­vább nem maradhat itt. A kórteremben hamarosan három orvos vette körül a be­teget, hogy meggyőződjenek ál­lapotáról. Kérdezgették felvált­va szépen, kedvesen, aztán tü­relmetlenül. Az 57 081-es egyetlen kérdés­re sem válaszolt. Az orvosok visszavonultak, az ápolók pedig megkezdték az előkészületeket az elektromos kezeléshez. Egy jó félóra múlva az egyik tagbaszakadt ápoló, mint a pelyhet, felemelté a beteget és áttette egy másik ágyra, ott nagymennyiségű kötszert dug­tak fogai közé, majd mindkét halántékát lemosták alkohollal. Aztán fejére tették a harapó­szerű fogót, ennek két pofáját halántékához illesztették. Villanykapcsoló hangja kat­tant és a beteget letaglózta az áram. Teste először megrán­dult, aztán kinyúlt... Amikor a beteg eszmélni kez­dett. újra hozzálépett a három orvos és ismét elárasztotta a kérdések özönével. Válasz most sem érkezett egyetlen kérdésre sem... — A kezelést folytatni kell — mondotta végül a főorvos. A beteget minden nap ke­zelték, sőt később napjában többször is odaillesztették a fo­gót a halántékára. Egy hét múlva a főorvos ab­bahagyatta a kezelést — Elég! — mondotta. — Semmi javulás nem mutatko­zik! Vissza kell szállítani Euró­pába. Tíz nap múlva indul Ha­noiból a 6vájci kórházhajó... Három nap múlva a beteget Hanoiba vitték és ideiglenesen az ottani kórház hullaházának ravatalozójában helyezték el. Ott már öten voltak, akik a kórházhajóra, vártak... Gazsó ezen a reggelen szel­lemileg frissen ébredt. Idege­nül nézett körül. Meglepetten tapasztalta, hogy egy hullaház ravatalozójában van. Kívüle még öt beteg feküdt ott, akik izgatottan tárgyalták, hogy mi­kor hajóznak be. Voltak, akik azt állították, hogy még azon a napon, mások szerint csak másnap. Gondolkozni próbált; hogy került ide, de nem tudott rá határozottan választ adni, csak rémlett egy és más ... Valami erődbe vitték, de hogy hová, nem tudta. Aztán valami véres testet látott. Igen ... Nao-Ting volt... Mo­solyogva halt meg, utolsó mo­solyát neki küldte ... Aztán mi történt? Nem emlékezett rá. Semmi, semmi nem jutott eszé­be ... Mi történhetett?... Meddig feküdt és hol?... Há­nyadika van ma tulajdonkép­pen? Melyik kórházban van és miért? ... Milyen behajózásról beszélnek betegtársai... Egyik kérdésre sem tudott választ kapni..; Izgatottan figyelte a beszél­getést, de nem kapcsolódott be­le. Ügy vette ki betegtársai sza­vaiból, hogy Európába viszik őket, Marsedllebe. Gazsó örömmel hallotta est a szót: Európa, aztán hirtelen elszomorodott Mi lesz Ti-ti- vel? ... Mi van most vele? ... Most már senkije sincs... Anyja után apját is elvesztet­te... Nem, őt nem fogja elve­szíteni ... ö visszajön ... Meg­gyógyul és visszajön ... Annál is inkább visszahozzák, mert a szerződésben vállalt kétéves távol-keleti szolgálatának kö­rülbelül még csak a fele telt el. Reggeli után mindenkinek behozták a hajózsákját, aztán kihirdették: — Egy óra múlva kezdődik a behajózás! Valamennyien elkészültek. Egy óra múlva hat kísérő jött értük, mind a hatan kedvesek, előzékenyek voltak . . . A menet elindult a kikötő felé, ahol már ott állt a min­den kényelemmel berendezett "ars ti ni nevű svájci kórházha­jó. Még mielőtt a csoport a ha- jóhídra lépett volna, újabb 12 fő csatlakozott hozzájuk. Aa ideg- és elmebetegeknek nyil­vánítottak száma 18-ra emelke­dett. Közöttük két szenegáli néger volt, egy arab, négy né­met, három magyar, két fran­cia, a többiek jugoszlávok, len­gyelek, olaszok. Amikor a betegek' a hajóra léptek, azonnal elvezették őket a kórterembe, amely előtt hosz- szú, zárt folyosó húzódott, ezt pedig hatalmas vasrács szegé­lyezte. A kórtermen kívül négy, különböző méretű gumipárnás szoba is volt a hajón, dühöngő betegek részére. A húszágyas kórteremben & betegek barátkoztak, beszélget­Gazsóhoz is közeledtek néhá- nyan, ő azonban kiment a fo­lyosóra, megfogódzott a vas­rácsba és némán szemlélte a kikötő nyüzsgő forgatagát Maga sem tudta, mennyi idő telt el így ... Egyszerre felhar­sant a hajókürt, a hidat bevon­ták és megjelentek a „csereb», garak” — azaz a vontatóhajók. Elérkeztek tehát az utolsó per­cek ... Elérkezett a búcsú per­ce ... Búcsúzni kellett Távol- Kelettől, amelyhez oly sok szép és szomorú emlék fűzte ... A hajókürt másodszor in megszólalt, a motorok felzúg­tak. A Santini enyhén oldalra dőlt, aztán lassan távolodott a parttól. Gazsó ebben a pillanaban egy futó lányalakot látott ki­válni a tömegből. A vietnami lány Igyekezett egyvonalban haladni a hajóval. A légionista szíve majd meg­szakadt, amikor felismerte a lányt. T.-ti volt* lány szomorúan nézett a Ácsba kapaszkodó fiúra. (Folytatjuk^}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents