Petőfi Népe, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-04 / 130. szám
____________________________________ WffBBBSS Üdvözlet barátainknak A dunántúli tájakon, a térés Alföldön és másutt a múltban is akadtak tehetséges írók, a szegényes, sivár légkör azonban sorvasztotta, nehezítette szárnyalásukat. Még e században is panaszkodtak jó néhányon Katona szavaival: „Ha a madár látja, hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és elhallgat.” Az örvendetes változás nemcsak pártunk és kormányunk következetes intézkedéseinek, a szocialista építés eredményeinek (sokszorozódott vidéken az olvasók tábora stb.) köszönhető, hanem az írók, költők tehetségének és jó ügyünkért való harcos kiállásuknak is tulajdonítható. Reméljük, ez a mai kecskeméti találkozó, tucatnyi alkotó eszmecseréje, bemutatkozása, elősegíti a megjelentek további eszmei, művészi fejlődését Ezekkel a gondolatokkal üdvözöljük Kecskeméten a Pécsről, Győrből, Békéscsabáról. Sümegről, Pilisről, Szolnokról, Ceglédről és Szegedről érkező írókat, költőket. Örsge^ öregek. Bölcsek. Ülnek hallgatag, fcsontjukkal együtt nyikorog a pad. Elüldögélnek. Ritkán hull a szó, érett gyümölcsként földre pottyanó. „Az én koromban ...” — és a mondatot kipótolják a fáradt sóhajok. A tér, akár a bolydult hangyaboly: a sürgő élet lármázik, lohol, csönget, dudál, tolong, fut, berreg — és oly csiklandó a szoknyalebbenés; de ókét nem zavarja semmi sem. Csak üldögélnek bölcsen, csöndesen. Szemükbe’ tört fény, a kezük remeg. Azt mondom halkan: nézd, az öregek A hallgatásuk régmúltat idéz, és... minden öreg olyan messze néz. A pipa szortyog, selyem-füst szalad: emlékeik csokrára kék szalag. Galambok közt galambfehérek ők. a szelíd szívű galamb-etetők; a kiflivéget elcsipegetik, s mosolyognak. Az időből telik. Mosolyuk késő-alkonyi sugár: kicsit még élet, kicsit már halál. Pákolitz István De lennék én Higgyétek el — most harci bárd vagyok —, de lennék én, miként a májusok: akácvirágos, balzsamos, puha; mint tiszta munkás, rendes otthona; mint vallomás a húszéves leányhoz; mint réti-fű, a nap ha már leáldoz; becéző kéznek hűvös bársonya... Ha bűn nem lenne már! És háború! — soha. A fegyverekből tollat gyártanék, és sok betűt, és még több rádiót, hogy minden házba elvigyék a fény' hogy minden szívbe elhintsék a jót! A bús szavakból: biztató zenét, s az ostorokból: hímes szalagot négy éveseknek szép szőke fejét ékíteni... S még harci bárd vagyok. S higgyétek el: én zúzni kész vagyok, vért ontani! S a hímes szalagot kötélbe fonni árulók nyakára! Ólombetűkből — gyilkot banditákra' — S az iskolát pokollá gyújtani, ha gaz tanyát vackolna újra benn’, hogy fél világot vérbefojtani zúduljon el... Ha kell, hát így legyen! De lennék én: a csók, a szíveken. Andrássy Lajos V arga Jóska sétálgatott, nézelődött a vasárnap délelőtti faluban. Fél éve nem volt otthon, sok minden érdekelte. Meg aztán kicsit mutogatta is magát. A pesti ollóval szabott új ruhát, a jóizlés határán éppen csak innen levő szi- várván y-nyakkendőt. — Na, hogy vagytok? — kérdezte Kovács Pistát, aki a rég nem látott barát kedvéért leszállt a motorról. — Mi újság errefelé? Megvagytok, mi? Pista mesélni kezdett. Lányismerőseinek házasságáról, az új szövetkezetről, Túri Feri házépítéséről. — Az is valami? Tudod, nálunk hogyan építenek? A másik csak hallgatott. Várta a folytatást és a kis dobozt figyelte. Ugyan miért lóg az a barátja nyakában, miért zengetted még beszélgetés közben is? Mennyibe kerülhetett? Felesleges az ilyesmi. Ügy látszik Jóskának tetszik. Ilyen volt mindig, kicsit különös. — Nálunk, Pesten, reggel teherautókon odahordják a falakat. Egy csapat gyorsan egymás mellé illeszti, kapcsolja, kis malter és kész. Gyorsan végeznek az asztalosok, festők és este már beköltözhet a lakó. Ti persze nem hallottatok még a panelról. Csuda remek, Hát az, ámít elmondtam. ' — Újságban olvastam róla =* védekezett Pista és a motorját keaadte babrálni, mert idegesítette a fölényes beszéd. — De a nyakadban.., izé... minek az a rádió? «-a kérdezte végül, mert a szeme mindig odatévedt és izgatta a kíváncsiság. Ekkor már négyen-öten megálltak körülöttük, hallgatták őket. Jóske észrevette a közönséget, megigazítoiw: a nyakkendő-csodát és emelt haiigcs», inkább nekik mondta: — Kell, kis barátom. Meg se lennék nélküle. Modem embernek társa a zene. Megyek, hallgatom a zenét és közben gondolkozom. Hétfőn például egy igen fontos kérdésben vár tőlem választ a főmérnök. Jó muzsikára nagyszerű ötleteim szoktak támadni! Engem a zene serkent, termékenyít! AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA 100 FORINT < > AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA — Termékenyítsen a... — morogta Kovács Pista, s mérgesen^ berúgta a motort. Í gy telt el a délelőtt. Mindig akadt egy-egy régi cimbora, kíváncsi ismerős. Tetszett Jóskának a közönség, a szereplés. A cukrászdában felhörpintett egy duplát fél runj- mal. Egyúttal bemutatót tartott, hogyan kell jó kávét főzni. Délután otthon beszélgetett, majd kicsípté magát és bal vállára kölnit locsolt. Előrelátásból, figyelmességből, tervszerűen. Szívesen, és ne hiába hajtsák oda a lányok tánc közben a fejüket. Még egy utolsó ellenőrzés a konyhatükórben, s indult a bálba. Határozottan jó! érezte magát. Üj, csúsztató lépésekre tanította a lányokat és színésznő ismerőseiről mesélt. Az ajtónál levő kis csoport csendesen figyelte; — Szépen táncol — állapította meg az igazgató. — Irgalmatlanul henceg — mondották többen. s— Azt mondják, segédmunkás egy építkezésnél — szólt közbe Kovács Pista. — Maltert hord. látták, amikor fent voltak a Vásáron. Itt meg a sofőrjéről mesél. Egymásra néztek a beszélgetők és nem állhatták n.eg nevetés nélkül. Ami igaz, az igaz: Jósika egy kis lódításért nem megy a szomszédba. Élvezettel ugratja az ismerőseit Kicsit maga is elhiszi a végén. Tizennyolc éves, bolondoskedvű fiú. Egyikük megjegyezte: — Elkelne itthon. Ügyes, mozgékony, nem buta. Kár neki Pesten malterozni. Jobban járna. Meg mi is. Ekkor lépett be a terembe Varga Laci, kezében táskával. A bátyját kereste. — Édesapám küldött — mondta és többen is hallhatták. — Itt a csomagod, egyenest menj az állomásra. Azt üzeni, ne kerüli a szeme elé, amíg a százast vissza nem adod, amit elloptál. Meg azt is mondta, hogy rendes ember a saját pénzén fizet fröccsöt a komáknak. Jóska nem vörösödött el, nem jött zavarba. — Itt a pénz. Magam akartam visszacsempészni — szólt és szivarzsebóből elővette a kérdéses százforintost. — Csak azért kellett, hogy nagyobb legyen az önbizalmam. Meg aztán, hogy lássák. Elővettem a kasszánál, végül apróval váltottam blokkot Sikere volt. Kellett. Nahát. [lköszönt, kezébe vette a táskát és indult az állomásra. Mellette baktató öccsőnek adott egy ezüst ötöst, hát- bavágta és így búcsúzott tőle: — Ha Török Sárit látod, szólj neki, őszre hazajövök. Egyébként nem baj, ha elfelejted. Úgyis írok neki a héten. Nagyot rúgott egy göröngyébe és fütyürészni kezdett. Meggyorsította lépéseit, mert a távolból hallani lehetett a mozdony rekedtes sípolását. Fazekas Tiborc EMBER ÉS JÖVÖ Agyúk százados visszhangjai, kardcsattogás villanásai kísértek engem, míg az időben bandukolva* kormos homlokkal, jöttem — a történelemben, újabb korokhoz mindig közelébb; vágyva, mikor lesz jó a jó, szép a szép mindenkinek?... Ö, mondd, véres századok bús vándora, ember, tudod már, hova mégy? Szívedben vágy van még, eszedben hűvösség, orrodban vér- és tűzszag, üszök-szag, és szádban dűlt házad porának keserű sara. Nyomodban néma, eb-hű árnyékok, jjyöszörgő-szájú árnyékok kara: míg végig jötted a történelmet s mint koldus, nyakába-dugott öt garast, úgy őrződ fogyó, hűlő szerelmed: szíved mélyin mindig jobbra takargatva azt..! S mi csoda az is? Miféle csíra benned? Ki mondaná meg, hogy miféle hit? — Az, hogy értelmét lelje minden itt? S más szerszámokat forgasson a kéz? Jobb eszközzé olvadjon ágyú, kard? S hogy új nép támad, különb tettre kész: majd békemezőn vívni diadalt...? S különb fiák álljanak élre itt, nagyobb fiák, mint egykor mi valánk? Vezérelik a jobbak ezreit túl a mostani türelem-csatán? Amelyben minden népek jobbjai egyesülvén: a jövő ébredez? Hogy már ezentúl úgy kell mondani: Európa nem volt — hanem lesz!...? Vagy a jövő is színekbe szőtt remény? Egy vetített film álmaink egén és semmi több? ... Lehet? ... Mikor úgy áhít békét minden nép, mint tavaszt a tél, mint rügyet a fa, sugárt a vihar; mint tanyát a vándor, mint zenét a zaj...?! Mi készül itt? ... Mit érlel még jövőd? Ember vigyázz, ha most csalatkozol eszed konok teremtményeiben: vigyázz, hogy hűtlenek ne legyenek hozzád a rád vicsorgó, lámpa-szemű szolgák; a gépeid... Mert lesz pokoli zűr s hábor, ha most megbomlik a világ ... Fölhallani a gép-jajok s reccsenések szörnyű hang-dúlt zsivaját és érc-sikolyát. Hallani az atom-furulyát. 7 7 Hallani a hidrogén-hegedűk űrbe búgó, mély, pocsolyás harangszavát; fény hörgését; szétrongyolt sártengereknek sárkány-sziszegését —. és a meggyilkolt szellő-zokogást. — Legyen a Föld már kék térben bolyongó, elúszó csendsziget-palást...? Nem, nem... Az ember marad a jövő! A rendtartó, az értelem-szövő. A szépet-hívő, a szikrát-vivő. Az igazság-tevő! — Képzeld el, ha majd a boldog népek újult kor kék küszöbén sütkérezve, maguknak élnek . 7 7 Egy liget-kép lebeg elém: zenét dohognak künn a delelőn, s jámborul kérődznek a gépek, a Boldogság egy-országa felé vivő úton, hol nincs már zivatar, üszög és nincs pusztító, szörnyű éh. Mint éj-nap: testvér ember és magyar. S átölelkeznek embertengerek és nem lesz többé szakadó határ, eggyé omlik Észak, Nyugat, Kelet, s jár-kel az ember, mint szabad madár: tündér tájaktól tündér tájakig, amerre ember-vágyai viszik. — S e jövő: az eszközök korszaka, már fiainkkal beteljesülő ... Gép lesz az ember szelíd állata, nem sunyi szolga, hátulkerülö s az emberiség sírjára ülő. S befejeztetik a véres csata: újult korokat kezdenek a népek .' 7 7 Az emberek füst nélkül élnek. Üvegfalvakban zöngicsélnek: hol együtt naphő. napfény. S csak egy játszik a zsibongó velőn, az új szózat: mi szép az élet!... Üj szárnyon új öröm repes, csillámai lágy, szép daloknak, míg távol tüzes zászlók lobognak, új tornyain új templomoknak. S szűnik a kín .. Hajnalló alkony, gyöngyfény-szállós és üvegpalotás: Remény a Révben, zendült parton 7 7 7 S egy galamb-reptű, kék fohász. Vacsoracsillag szép, sok ága — Jöjj el, békesség, a világra! Világszabadság, népek álma — Jöjj el, békesség, a világra! Üj ezerév ezüst világa — Jöjj el, békesség, a világra! Nyílj ki, boldogság pálma-ága — Jöjj el, békesség, a világra! Repülj, galambunk, égig szállva — Jöjj el, békesség, a világra! Jankovich Ferenc * Í i
