Petőfi Népe, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-25 / 148. szám
/ o PIHENÉS / ARATAS Vetés szűk Útján aratók jönnek, Szapora lábuk friss harmatban lépdeL Pantalló suhog, szoknyák lebbcnnek. Feleselgetnek a szűkszavú csenddel. Fekete korsók vígan hintáznak. Előbb csak dudol, majd árad az ének Kaszák a vállon fel-felkacagnak, Arany kalászok szemükbe néznek. Hajnal tüzétől csillagok gyúlnak; Pipacs, margarét, búzavirág kékje Égről a felhők földre bámulnak, Harsog az ünnep végtelen békéje Felvidéki István Úgy jó éln i... Ügy jó élni, ha nem remeg az ember állati tortól, rossztól, gyötrelemtől, t az iszonyat, a vér, a ja), az átok a múltból már csak emlékként dereng föl, ha értelme van már a holnapoknak, mik feledtetik tegnapok sötétjét, s ember lehet az ember — mint vakondok nem bújkál föld alatt, hajolva hétrét, ha fontosabb a szeretet a harcnál, ha nem tör ember ember életére, ha fönn ragyog az áldott, éltető nap, t a szivekben a legszebb nap: a béke! Antalfy István TÜZES OSZLOPOK ALATT hatalmas oszlopok a föld virágzó terein tüzes napfényben forgó árkádok ívéi ragyognak aszfalt-utak autó-iramlása higanygőz-lámpák alatt suhanj a nyugtalanság szárnyain a bolyongás csillagörvényében óh emberi vágyak a reggel rohanó fényében gépek mordulnak pörögnek az üveg-csarnokok alatt lendítő szíj az álmunk napjaink acél-orsókra tekerednek arany-hidakká ível a füst a napfény-pilléreken s megyünk a tüzes oszlopok alatt a fényben a füstben folyók zakatolnak hullám-sineken mellükben erdők lihegnek zizzenő percek ágairól lecsüng a nyár függönye s kezünk alatt lobogó virággá terebélyesedik a munka Hatvani Dániel ki vermek várás Még nem tudom, hogy ml lesz belőle hisz oly parányi, sóhaj csupán. Még nem tudom, milyen lesz a bőre s a szeme kék vagy szürke tán? Még nem ismerem, de tenyeremben érzem selymes hajának puha aranyát, a szájam még néma, de szívem már zengi a ml gyermekünk altatódalát! Még nem tudom, hogy mi lesz belőle, munkás vagy színész, mint te vagy én vagyok? Vagy csak egy a sokból, ki vállán viszi majd a holnapot? Még nem tudom, hogy mi lesz belőle? De azt tudom, érzem*, piciny kezével szíveinket fogja S összekapcsol bennünket örökre! GÖNDÖR KLARA A FORGATAGBAN Még itt ülök a kis pádon, köröttem lázas utcalárma de rámhajol szép csillagom: az alkotás csöndes magánya. S nem hallom már a lüktetésti zúghat az utca száz motorja, szivemben boldog ébredés ragyog, mint nagy. fehér vitorla Hajózom már a végtelent, >tt ringok egy könnyű kis dalban ’5 nem vesz észre senki sem, a kis pádon, az utcalárma, Rakovszky Józsti Schvábi Lajos Iskolások a Balatonnál Akkora csak, épp hogy térdig ér és most mégis hosszú útra ké' van-e ezen csodálni való? Balatonról csacsog, s úgy mesél, mint hogy ha én azt mondom: Kocsér, annak, aki törteli lakó. A csomag kész és ma búcsúzunk, üres lesz majd jó néhány napunk s ugyanannyi néki oly vidám. Beszélik, hogy milyen csodaszép hely várja ókét, a nyári fény testüket, mint balzsam járja át Gyermekkor. A poros utcára emlékezem, s tépett ruhákra. A Balaton? — A térképen a folt... Nyílnak partján most tiszta házak, nem kérdeznek és non csodálnak: befogadják a sok új lakót F. Tóth Pál Bozsó János rajza. átaludt a fiam Elaludt a fiam, nem csacsog a szájc. Kócos fejét öleli illatos fűpáma. Két kezéből elgurult a piros pettyes labda, Mint nagy katicabogár a csendet hallgatja. B. Moretti Gemma EMLÉK Szárnyfalán, szellö-é) szállni kezd; nem érzik már az álmodó fák, megring a táj, csak a szív érzi ezt, csillogva suhansz a kerten át* rezdülésed, mint az éj, nesztelen^ csillagod én — titkon vallattam, de nincsen árulód, csak sejtelem^ hogy itt jársz, csak érzem látatlan. Suhanj! c csöndet meg m törjed, érzem hajad bodzaillatáti lebben fátylad, oldod arany Öved* a homályból fénylik mályva-szád. Várj, a lámpást ne ojtsd el, ne még. lássam vállad csókomba mint hull. Szivemre így ver messzi emlék. Ügetsz a sírig, azon te túl..« LUKACS MXKLÖfl Az Újság Juttatta eszembe, hogy harminc évvel ezelőtt a magyar repülők világraszóló sikert arattak: az Atlanti-óceánt nyugat—keleti irányban átrepülte Endresz György pilóta és navigátora, Magyar Sándor, Huszonöt óra 40 perces repülés után Bicske határában szálltak földre. Nekem a visszapillantás többet jelent, mint másoknak. Fájdalmas emléket dob fel bennem az idő mélységéből. Akkoriban ugyanis Bicskén éltünk, ha egyáltalán életnek lehet nevezni tengődésünket. Édesapám már a második éve állás nélkül, alkalmi munkákat is ha néha kapott. Ott laktunk a faluvégen, a bizony, a pengő, de a fillér is ritka vendég volt nálunk, mert a pénz sem szeret a szegényekhez vizitre járni. EzerkUencszázharmincegy nyarának is reménytelenül néztünk elébe. Még mi, a bajok forrásával, következményed vei kevésbé tisztában levő gyerekek is úgy tekintettünk szűkhorizontú jövőnk elé, bogy nem teszi változatossá valami nem mindennapi esemény az életünket És mégis, világszenzációé tett befejező aktusának lehettünk tanúi. Jött a hír, hogy a községtől tíz kilométernyire kényszerleszállást hajtottak végre az első magyar óceánrepülők. Oda rf kell mennünk nekünk is. A szegénysorról öten — tíz- tizenkétévesek — felkerekedtünk, s gyalog vágtunk az útnak. De már a faluban észrevettük, hogy a felnőtteket is hatalmába kerítette a kíváncsiság. S aki tehette: az üzleti lehetőség kihasználása is. Az egyik tehergépkocsi-tulajdonos három autóját állította a repülőgépet megtekinteni szándékozók rendelkezésére. Természetesen pénzért Ha jól emlékszem, egy pengőt kellett fizetni oda-vissza a teherautókázásért. Szerettünk volna mi is a térről induló gépkocsikra kapaszkodni, de elzavart bennünket a teherautó-fuvaros. Nincs pénz, nincs szenzáció sem. Ott álltunk ■zftgyenk'ezV» a porban, remélve, hogy szekereiken talán a parasztok is elindulnak repülőt nézni, öke* azonban jobban érdekelte a kukoricakapálás, meg as aratás. Nincs más hátra, eredeti szándékunknak megfelelően, az apostolok lován kell megtenni aa utat amelynek — kíváncsiságunktól fűtve — nagyon szerettünk volna mielőbb a túlsó végén lenni. As első métereket sen vettük még nyakunkba, amikor befutott a térre a szomszédos községbe járó autóbusz ól AmoFii jó emlék Társaim hősies erővel vissza- ráncigáltak. Mikor már biztonságban voltam, az ijedtség múltával hasogató fájdalmat éreztem a lábam fejében. Lepillantottam, s rémülten állapítottam meg, hogy a vérem kövér csep- pekben potyog a felhasított nagyujjamból. A nyílt sebet aztán belepte a por. Mire az egyik kukoricás szegélyén az emberek ezreitől körülvett repülőgéphez értünk, cserepessé vált sebemen a sár, s a lábam feje úgy felpuffadt, mint a cipó. Nem tesz semmit, szemem a gépen, s az ünnepelt két pilótán, akik egy amerikás magyar — ha jól emlékszem, Szalay bácsi — s rengeteg ráérő és jópénzű fővárosi kíséretében már Pestről jöttek vissza erre az alkalomra. Néhány perc múlva azonban szédülni kezdtem. Karikák libegtek a szemem előtt, s éreztem, láttam, hogy a daganat már a bokámat is bepárnázta. Az ösztön, vagy a véletlen vonszolt-e a kíváncsiak seregében szemlélődő Ulmann doktor, a -szegények orvosa- elé? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy váltamra téve kezét, kutató szemmel nézett rajtam végig, s meghökkenve állapodott meg tekintete a lábamon. Aztán karjaiba vett, malmos barátjának az autójához cipelt (kévé* orvosnak volt aJckor még autója, a -szegények orvosának- pedig hogyan ia lett volna), G nyomban elsősegélyben részesített Nem számított neki a világszenzáció, többet jelentett számára az én lábam, később megtudtam: az életem. Negyedórával később már rendelőjében, a műtőasztalon feküdtem, bágyadtan nézve, hogyan ereszti belém az injekciót. Miután magamhoz tértem, s a lábamon hatalmas kötéssel hazafelé ballagtam, az járt eszemben: ha meghalok a repülőtérré avanzsált kukoricaföldön, vajon megemlékeztek volna rólam az újságok? S arra a következtetésre jutottam, hogy nem. A hősök voltak soron azokban a napokban, s nem a szerencsétlenek. A hősök a két repülő. Nekem azonban Ulmann Lajos doktor, Bicske köztiszteletben álló körorvosa volt annak a napnak a hőse. S ő immár harminc esztendeje. És róla sem emlékezett meg senki. Később, alig másfél évtized múltán is csak a falu szegényei emlegettél- könnyesen, arrr- kor nem téri vissza Auschw’ valamelyi’ ’-amrájéból. Tarján Istvá. Közömbösséget színlelve lestük, hogyan zsúfolják magukat a kerekes alkotmány belsejébe a pénzesek, s miután a sofőr rájuk csapta az ajtót, majdfel- berregtette a motort, mint méhraj a fán, mi is ott szorongtunk a kilincsbe, s egymásba kapaszkodva a lépcsőn. Tetszett az utazás mind az ötünknek, noha néhány kilométer után szinte elviselhetetlenül sajgott karunk, lábunk az izomláztól. De a tudat, hogy az óceánrepülök több mint egy napon át voltak a levegőben, erőt öntött belénk. Az egyik kanyarban azonban majdnem nyomorékká váltam örökéletemre. Sőt, a halál is megcirógatott szárnyával A farát rakoncátlan csikó módján ide-oda hányó autóbusz kátyún ment keresztül, s akkorát zöty- tyent, hogy majd lesodródtunk valamennyien. Én leghátul csimpaszkodtam, s a jobb meztéllá- bam nagyujja érintette is az út kövezetét. lyan keréken mozgó hátul feljár ős tyúkól volt inkább, s nyomban megállapítottuk, hogy ha becsukják az ajtaját, a lépcsőjén mind az öten elférünk.
