Petőfi Népe, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

:t' -í

' ' « '' A y. W

■

' 'v Bozsó János moszkvai vázlataiból.

A törzsőrmester fehéres- " piszkos zsebkendőt cibált

tő a zsebéből, s feltűzte vala- ni frissen tört botocskára. Magasra tartotta és a menet élére lépdelt. A többiek hosszú ’iba- sorban követték. Néhányan a közkatonák közül azonban szé- gyenlették a dolgot és pár lépést hátramaradtak.

— Mi a fenének a zsebkendő — dörmögte Ozga Tóni, egy sűrű szemöldökű, nyúlánkarcú honvéd. — Nekem nincsen fél- tenivalóm.

— Hagyd rá — legyintett mérgesen Bozóki Laci — látod, hogy be van gyulladva. A pisztolyát is eldugta az előbb egy bokorba.

— A nadrágra szárát meg ráhúzta a birgeli fölé — nyerített hangosan a folyton röhécselő Horváth Jancsi. — Fél, hogy tisztnek nézik az oroszok.

— A tisztek közül ugyan kevés jön hazafelé — kapcsolódott a beszélgetésbe egy ismeretlen, aki valahol észrevétlenül csatlakozott hozzájuk. Elron- gyolódott katonaruhát viselt, s a kopott katonasapkáján nem volt semmi jelzés. A kis csoport szótlanul befogadta, „munkaszolgálatos, ő is biztosan hazafelé igyekszik” és bólogattak a szavaira.

Mentek, csendben és beszélgettek, aztán váratlanul kibukkantak az erdőből. Olyan hirtelen, hogy szinte megtorpantak ijedtükben. Csak álltak az erdőszélen, ott futott előttük a fehér országút, s néhány ház látszott távolabb.

E

lindultak. Elől a törzsőrmester a zsebkendővel, utána a többiek. Legszívesebben leültek volna a fűre, vagy elbújtak volna, de már nem lehetett. Menni kellett valamerre, s ők haza akartak jutni, hazafelé pedig csak egy út vezetett, a falun keresztül, a házak előtt.

Lépdeltek tehát a törzsőrmester után, akit most a pokolba kívántak. Mentek, hallgatagon, az izgalom a torkukra forrasztotta a szót. Mi lesz, hogy lesz? — senki sem tudta. Mint ahogy azt sem tudták bizonyosan, hogy mi igaz abból a sok mendemondából, melyet a frontontúli állapotokról hallottak ez idáig. Volt ezek közt a történetek közt minden, amellyel az otthon után sóvárgó legénységet el lehetett riasztani a szökéstől. Amíg a legénység fél attól, ami odaát van, addig a szökéstől is ijedezik — így okoskodtak a folyton hátráló és egyre nehezebben összefogható alakulatok tisztjei, a „fejesek”.

De a háború gyors záróakkordjai szétfújták ezeket a sötét léggömböket. Az egyszerű katonák, amikor válaszúira került a sor. kevés kivétellel a hazafelé vezető utat választották. Az otthonhoz fűződő szálak erősebbek voltak mindennél.

— Sztoj! — hangzott a kiáltás a kis falucska szélén. Két fiatal osképű, gyerekszámba

menő katona állta el az utat. Géppisztolyt szorongattak, s arcukon nem látszott semmi nyoma a meglepetésnek. Mintha csak azért állították volna ide őket. hogv tereljék a megfelelő ösvényre a kósza katonanépséget. csellengő, országhatárokat semmibevevő vándorokat.

A sor megállt, a törzsőr- ” mester ijedten hőkölt hátra, s a piszkos-fehér zsebkendőt a zsebébe gyűrte. Ozga Tóni került a sor elejére, de mintha megbabonázták volna, nem mozdult egy tapodtat sem — Kuda igyotye? — kérdezett most valamit a kis katona a

A félig lecsavart petróleumlámpa gyér fényétől kísértetiesre nőtt a kicsi parasztszoba ágya mellett kétségbeesetten álló férfi ár/

Ekkor dörömböltek a bezárt konyhaajtón, s nemsokára rá éktelen káromkodás recsegett bele a csendbe.

— Bá-lint... Nérnetek.. , — ocsúdott fel elsőnek az asszony. — Bújj el... Elvisznek.

A férfi köriilhordozta tébolyult tekintetét a szobán, rászegezte az ajtóra, de józan eszének maradék szikrájától ösztönözve végül is az ágy alá mászott. Az utolsó pillanatban, mert ekkor lökték be az ajtót. Nyiladékában telt pofájú katona állott. Nyakán pléh-tábla lógott, kezében ijesztően meredt befelé géppisztolyának halált- osztó csöve. A katona meglátta az asszonyt, torz vigyorral az ágyhoz közeledett, s hirtelen felrántotta a dunyhát. Az asszony felsikoltott, s ettől nem hallotta a német, hogy az ágy alatt megmozdult valami. Elbiggyesztett szája résén gúnyos röhej csapott ki belőle, s ördögi hahotával elhagyta a szobát.

Bálint zokogva ölelte át asszonyát. Folyt a megaláztatásuk könnye, s annak tengerében úgy érezték, megállt felettük az idő. Azt sem hallották, hogy ismét nyílik az ajtó, s valaki szapora szóval kérdezi:, „Nyemci nyet?”

Fiatal, csillagos sapkájú katona magasodott a küszöbön. Pillanat alatt megértette, hova csöppent, s megvereg-’tte a férfi vállát, majd rá- mosolygott az asszonyra, és mint akit zavarnak, az ajtó felé lódult. Onnan még visszakiáltotta: „Doktor.”

Negyedóra telt el, vagy az örökkévalóság? Ki mérte az időt? A rettenetes csend mintha agyonnyomta volna azt is.

De halld csak! Géppisztolyok ropognak egyre közelebb, teherautó motorja zúg, valahonnan hurrá kiáltásának hangfolyama hömpölyög a szobába —, s nagybajszú, fehérköpenyes férfi siet az ágy felé. Mögötte, orvosi táskával a kezében katonaruhás leány.

A férfi nem is érti, hogyan, parancsolták-e neki, vagy nem, de kinn van a konyhában, s tesz-vesz igyekvő szorgalommal. Tűzre való rozséért az udvarra lép, s a hajnali derengésben ekkor látja, hogy a házat géppisztolyos szovjet katonák raja őrzi. Távolabb tankok dübörögnek, fegyverek dörögnek, s ahogy a pokoli hangegyveleg vonul nyugat felé, majd elhal egészen, úgy érzi a férfi, lassan leomlik róla a félelem és kétségbeesés fekete palástja. Mintha csak a cimborái volnának, biztatón mosolyognak rá az ajtó közelében álló csillagos katonák.

Megmoccant az idő, a konyha tűzhelyén felforrt már a fazék víz is, s a kicsi szovjet leány otthonosan sürög-forog ki-be. A férfi kérdő tekintetére huncutul kacsint, de a szoba küszöbén minduntalan netovábbot int neki.

Ólomlábon cammognak a másodpercek, s egyszer csak hirtelen sikoltás hasít a csendbe, majd gyereksírás hangja leng, akár a kibomló zászló. Távolból, a hegyek felől ágyúk össztüze remegteti meg a földet.

Bálint ott áll már az ágy mellett, s csak elpilledt asszonyát látja, meg annak szívén élete folytatóját, azt a pihegő emberbimbót. Nem veszi észre, hogy az orvosnak éppen most jelentenek valamit, mire az odamegy hozzá, s tört magyar szóval ezt mondja: „Haza... szabad!”

Odakünn díszsortűz dördül, s árnyékol űzőn a szoba falára vetődnek a hajnal első sugarai.

Tarján István

esetten álló férfi árnyéka, s a falon úgy emelkedett ki a dunyháéból, mint sírdombból a karját vesztett kereszt.

Az ágyon fiatal asszony feküdt. Haja szétzilál- tan omlott szét a párnán, ujjal görcsösen markolták a férfi kezét, szemében a kín és félelem fénye világolt.

— Bálint... Meghalok — nyöszörögte zokogásba fúló hangon.

A férfi hangtalanul sírt. Széles tenyerével végig simította asszonya hidegverítékű homlokát, majd térdre zuhanva belefúrta arcát a dunyhába, amely alatt ott dobogott a jövendő élet. Mennyire várta, s most mégis jobban szeretné, ha hetekkel, hónapokkal késleltetni lehetne érkezését. A község bábaasszonya — aki, mielőtt átkocsizott az országhatáron, az órájáért megtett még anyagit, hogy délután megnézte asszonyát — azt mondta: néhány óra, legfeljebb egy nap. s akkor ...

maga nyelvén. Tóni, aki megértette, vagy megsejtette mit kérdezhet, mutogatni kezdett a felkelő nap irányába: „Haza! Hazafelé” ...

— Poigyom! — intett a katona a fejével, s mindannyian megértették, hogy menniük kell valahova. Elindultak hát abba az irányba, amerre mutatott. A katona nyugodtan lépdelt mögöttük, társa az őrhelyen maradt, az utat figyelte.

Az udvar, amelybe beterelte őket, megszokott falusi udvar volt. Az ajtó előtt őr álldogált, s egykedvűen leste az érkezőket. Azok felsorakoztak, mint ahogy kihallgatáson szokás, arccal a ház felé és várták, most ' mi lesz? 1

Tiszt lépett ki az ajtón, s végignézett rajtuk. Megismerhette az egyenruhájukat, mert azt kérdezte furcsa, de érthető kiejtéssel.

— Mágyár?

Az arcok felderültek az ismerős szóra.

— Magyar, magyar — hangzott innen is, onnan is.

A tiszt végigment a sor előtt

” mustrálgatta őket, mintha szemlén volna. Lassan ment, megnézte őket alaposan. A törzs- őrmester előtt megállt, valamin elmosolyodott, s aztán a többiek arcát figyelte, mintha onnét próbálná leolvasni, kiféle, miféle ember lehet ez.

— Oficér? — kérdezte most távolabbról vizsgálgatva az alakulatot.

— Nincs! Nincs! — tiltakoz-' tak egyöntetűen, megértve a kérdésit Csak a törzsőrmester húzta össze magát, mintha tudná. hogy hajszálon függ a további sorsa, majd rekedt sóhaj hagyta el a torkát.

A szovjet tiszt most pár lé-! pést megint hátrált, hogy mind-! egyikőjüket láthassa. Pár pilla-! natig csendben figyelte őket, j azután ennyit mondott kémé-; nyen, minden szót megnyomva:

— Konyec vojna! — és hozzátette még: — Kaput, vojna kaput! —, s nézte az arcokon a hatást.

— Vojna, vojna — ízlelgették a szót, amely ismerősen csengett. „Kaput, kaput!” — ezt mondták a németek is hosszan elnyújtva, amikor az erdőben száguldó, hegyekből lefutó folyócskába dobták a fegyvereiket.

Ozga Tóni szólalt meg először:

— Értitek? Vége a háborúnak. azt mondja.

A mosoly ismét megjelent!

™ az arcokon. Milyen egy-! szerű is a gondolat kicserélése, két apró szócska elég hozzá. De ez a két sző mennyi mindent kifejez. Lehet tagolva mondani és elábrándozni közben. Lehet az édes otthonra gondolni, szép nőkre és ízes falatokra, egy pohár habzó sörre, kirándulásra és a munkára is, a munkapadra, amely ki tudja hol hányódik azóta. Asszonyra és gyerekekre, távoli falura és a Nagykörútra ... Ebben a két szóban mindez benne van.

Bólogattak, hogy értik, de még mennyire, hogy értik.

A tiszt most hallgatóit egy darabig, mintha fontolgatná, mit mondjon még. aztán csak annyit szólt parancsolóan és mégis valami lágysággal a ' hangjában:

— Posli. posli domoj! —*, s , Kelet felé intett a jobbkezével.

Csodálatos, hogv milyen köny- nyen tanulja meg az ember az idegen szavak értelmét, ha a szíve is segít hozzá, Megértct— Miért jöttünk el hazulról?... Meghalok... A gyerekünk is — sírta elhalón az asszony.

Válasz helyett egy-két artikulátlan hang hagyta el torkát; minden erejére szüksége volt, hogy fel ne ordítson. Fájdalma szünetében maga előtt látta az alföldi tanyaházat, amelynek udvarán késő ősszel kocsira rakta asszonyát, s azóta vándorol vele faluról falura. Pénzük elfogriott, egyetlen értéktárgya, az órája sincs már meg... Miért is?... Ügy gondolta, hogy átjön Dunántúlra, itt várja be a háború végét,... s belédöb- bent, hogy rosszul tette. Drrá lett rajta akkor o menekülési ösztön, amelyet ellenállhatatlanná növelt benne kicsi párja várandós állapota. Menni, nyugalmas helyre vinni ezt a drága teremtést, s azt a másikat, aki semmit nem tudva a földi bajokból, nemsokára világra jő ... Még szerencse, hogy utolsó állomásukon ezt a házat a gazdája rájuk bízta. Ö feleségével, fiával átmenekült a határon, futtában hívta őket is, de nem mehettek, három napja vajúdik az asszony...

Odakünn ijesztő némán kushadt a határmenti ; falu, a vihar előtti csend nyomasztó súllyal telepedett a házakra, a szobára.

Az asszony rémületbe merevedett tekintettel feküdt, a férfi megsemmisülten térdelt, árnyé- ; kuk halma most mint ravatal festett a falon.

ték, vagy megérezték világosan, hogy a tiszt azt mondja nekik — induljatok hazafelé!

Elsőnek Ozga Tóni tisztelgett, majd a többiek, így fejezve ki katonamódra a köszönetüket. Tóni vezényelte a „balra át”-ot és az „indulj”-t is, majd a menet kikanyarodott a kiskapun.

A tiszt még nézett utánuk egy darabig, s ezt mormolta csendesen, a távolba révedezve: „Domoj, domoj”... aztán befordult a tornácra, ahol már várta a mokány kis katona valami üzenettel.

Azon a tavaszon sok ezer ■* magyar sorkatona, elhurcolt levente és idegen ben sínylődött deportált indult hazafelé.

Ezerküencszáznegyvenötöt írtak akkor.

F. Tóth Pál

H ^ 2K A, FELÉ