Petőfi Népe, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-02 / 79. szám
8. oldal 1961. április 2, vasárnap A pince szűk és dohos volt. n A minden robbanásnál megremegő, kézzel gyúrt íaggyú- gyertya fénye a salétromos falról visszacsillogott, de még így is kísérteties félhomályba burkolóztak a padlón, vagy a sebtébe tákolt priccsen mozdulatlanul fekvő alakok. A télikabátba, nagykendőbe, s más ezernyi göncbe bújt emberek nem aludtak. Nem hagyta őket pihenni az éhség, az egyre közelebb hallatszó becsapódások, ropogó géppisztolytűz és a várakozás ... Mert vártak valamit! A feltáruló ajtó keretében a vöröscsillagos sapkát, vagy egy bombát. Az első az életet jelentette, a másik a halált, de egyformán az éhség, a szomjúság csillapítását, a remegéstől, a rettegéstől való megszabadulást. Vártak, türelmetlenül számolták a perceket, az órákat, szótlanul gyúrták a gyertyát, mert egyedül csak annak fénye jelezte: élnek. A pince vasajtaja nyikordult. Először a géppisztolycső villant meg a sárgás fénybe, majd a katona is belesett... Simon Lajos a földszinten lakó esztergályos kiáltott fel elsőnek. — Oroszok!... Itt vannak az oroszok!... Végre itt vannak! A katona csak sejtette a szót, látta, de inkább csak érezte: örülnek ezek a csontig lesoványodott emberek. Nehezen törte a magyart. — Nem menni ki... ott van bum-bum... Ne félj, orosz jó barát — mondta, s még megkérdezte — szoldát nincs? — A fejek egyértelműen ringtak: nincs. A katona egy mozdulattal hátralökte fegyverét a vállán, s megszólalt: — Én csinál telefon ■— majd kis szünet után folytatta. — Várni! Hetek, hónapok félelme oldódott fel hirtelen. A pincelakók zsongtak, egymást csókolták, s újabb gyertyákat gyújtottak. Bíztak, hittek a jövőben. Az ajtón egy aprócska le- " gény lépett be nagy komolyan, kezében a híradók jólismert vezetékdobjával. Füles katonasapkája egyenesen állt a fején, hátán ott nehezedett a géppisztoly és barna köpenyének ujjából alig látszott ki, fehér még gyermeki keze. — Zdrasztvutye! — köszönt, s letérdelve ügyes ujjakkal bogozta ki a vezeték végét. Felnézett az emberekre. Alig lehe- hetett több 12 évesnél. Rózsaszín arcáról nagy barna szeméből a kamasz bátorsága, s valami kedves szeretet áradt. — Telefon — mutatott a drót végén biggyeszkedő készülékre, majd kényelmesen helyet ke- resve a pincezugban leült a földre. Köpenye zsebéből kenyeret húzott elő, s majszolni kezdett. A felnőttek nézték egy darabig, belélegezték a kenyér savanykás illatát, aztán elfordultak, ne lássák a pöttömnyi katona nyálcsordító harapásait. A gyerek is észrevette ezt... — Pázsáluszta — szólalt meg újból, és Simon Jóskának egy falat kenyeret nyújtott. — Vá- nyuska — mutatott önmagára, amikor a másik gyerek még mohó harapásokkal falta, tömte magába a fekete kenyeret. Gémes Góboé: Sercegett a gyertya, s a csendben fülfájdítóan csattantak bele a lövedékek dörrenései... Simon Jóska egyszer csak nekirontott az ajtónak: — Ványa! — kiáltotta — Vá- nya, veled megyek!... — A katona elkapta a karját, szemével még mindig az ajtót nézve, remegő hangon rákiáltott: — Nem menni ki!... Ványus- ka hoz kenyér sok ... Pattanásig feszültek az idegek ezekre a szavakra. A férfiak dermedten összenéztek, s az egyik asszony hisztérikusan fel- sikoltott: — Ne engedjétek!... Gyerek még! Egy pillanatra csend lett. Mély, bántó csend. Még kint az utcán sem dübörgőit ez idő alatt a harc heves vihara. Aztán piintha csak a pokol szabadult volna el, dörgött az ágyú, hallatszott a lövedékek velőtrá- zó sivítása, pattogtak a kézifegyverek. Mozgott a föld, hullott a vakolat, nyögött a ház az acél, a tűz eszeveszett tombo- lásában... Az emberek, a katona is egyre csak az ajtó szürke vasát nézték. Senki sem mozdult. Az idő lassú múlását a két gyertya sercegése jelezte... Léptek koppantak a lépcsőkön ... A nehéz vasajtó hirtelen sarkig csapódott, kékes fény lobbant, majd iszonyú robbanás rázta meg a pince dohos levegőjét, sötétbe borítva mindent... Süket csend, s az egyik gyertya lángja fellobbant ... A mész, a por, a puskapor szaga lebegett a levegőben ... A magányosan égő gyertya ” az ajtókeretre vetette fényét. Az előtér sárgás négyszögében szétszakadt hátizsákból kihullottak a barna cipók, amelyekre rubin csöppekben hullott a gyerekkatona, Vá- nyuska kiömlő vére... Testvéreim harcoljatok! Szívemben zúgó őserdők dühével fekete sorsom küzd tengernyi váddal. Hej, tesvéreim, harcoljatok! a forradalom gyarmatokon lépdel, a forradalom gyarmatokkal tárgyal. Lövések gyilkos torz fényei marják piros menetben lépő igazságot. Hej, tesvéreim, harcoljatok! íme felszökelnek karcsú szavannák és sodorják a borzolódó lángot. öklét a nyomor felveti és villan kiáltása szűk néger negyedekben. Hej, tesvéreim, harcoljatok! vérzik az erő izmos karjaimban, de mondjátok el, hogy népemért tettem. Sikoltó föld hajlik körém nyers éggel, gyászoljátok majd testem szabadsággal. Hej, tesvéreim, harcoljatok! a forradalom gyarmatokon lépdel, a forradalom gyarmatokkal tárgyal. Polner Zoltán — Jóska — mondta, majd a géppisztolyra mutatva megkérdezte. — Igazi? Ványa nem értette, nem is volt ideje válaszolni, mert társa visszatért. Ványa nagy barna szemét a pincelakókra emelte. Nézte, sokáig nézte őket, s talán a maga sorsa jutott eszébe... Valahol Ukrajnába történt, nem is olyan régen. A németek visszavonuláskor felperzselték a falut, megölték szüleit, s ő csak úgy tudott menekülni a vérzivatarból, hogy elbújt a krumpliföld magas bokrai között. A katonák szedték föl, azok etették, s ő segített nekik a maga módján ... A gyerek elfordult és társára nézett. A maguk nyelvén beszéltek... Mindenki őket figyelte. Ványa igyekezett valamiről meggyőzni az idősebbet, aki először hajlít- hatatlannak bizonyult. A gyerek egyre csak a pincében csendben ülőkre mutogatott, majd lábával toppantva adott nagyobb nyomatékot szavainak. Az idősebb egy darabig teletett méreggel nézte, majd elmosolyodott és igent intett a fejével ... Ványa megfordult, s visszakiáltott: — Mnógo hieb!... Mnógo hieb!... — Ezzel sarkonfordult, előretolta géppiszolyát, s kilépett az ajtón. Bozsó János moszkvai vázlataiból. ♦ I FELSZABADULÁS tavaszi virág napsütés romok között bujkáló béke a megtört arc a fénybe néz remény szövődik szét az égre Ú tán Sopronnál még hallani: m a német ágyú visszaordit g de a lelkekben valami 8 szárnyrakapott öröm toronylik g hiszen a sírból visszajött iS s előre lendült ez az ország A ezerév átka felnyögött H s ledobta büszkén úri koncát H harsogta zendiilt hegy folyó: * cselédnek adjátok a földet " ' s a szabad szélben villogó k\iöt j tankok dörögtek tankok'jöttek Si emeljünk Ívelő hidat II a síneket ragasszák össze H aki még alszik fölriad * s elindul vélünk a jövőbe || legyen szívünk a serkenő S dinamója az új világnak f| karunkban teremtő erő S kenyér és hit a proletárnak É HATVANI DANIEL 42. Kulcsár bácsi széttárta a karját, aztán tétován, halkan el köszönt Rostás Mancikától. Mancika örült, hogy végre elmegy. Pont ez hiányzik ma Szerencsés elvtársnak, hiszen úgyis milyen fáradt és gondterhelt ... Legszívesebben megágyazna neki a bőrkanapén, de hót még félreértenék. Túláradó szeretettel gondolt a főnökére. Nincs is nála jobb főnök, aranyosabb ember ezen a világon! Mi egyéb is lehetne az ő titkárnőjének hivatása, minthogy megkönnyítse életét, kényelemmel vegye körül, s árkon-bok- ron át kímélje az idegeit? Kulcsár Pista bácsi visszaI j ballagott a II. csarnok renoválj lási munkálataihoz. Gyurkó Imii re, a nyurga kőműves kérdőn H pislogott rá: Kulcsár a fejét I ingatta. P — Tárgyal. Nem jutottam be || hozzá. É — Elég baj az, a szentségit P neki. Azt hiszem, már most is I ' késő. De tudja mit, Pista bácsi? Ha nekik nem fontos, nekem még úgyse. — Ostoba beszéd! — korholta Éaz öreg. — Nekem, neked, "mindnyájunknak igenis nagyon Pl fontos, hogy semmit se fuse- Éráljunk el, s ne pocsékoljunk. H Gyurkó tovább heveskedett: |:i — Ugyan! Szemináriumi dull ma ez, öreg. Az én órabérem m akkor is hatötven. ha két kraj- ü cárért palotát építtetnek velem, «meg akkor is ha egymillióért S kecskeólat. p| Kulcsár Pista bácsi a vállára I 'l tette a kezét: | — Ezt magad sem gondoltad j komolyan, Imre. Ugye nem? — § nézett rá szelíden. — Dühös Évagy? Én is dühös vagyok, de ff tudom, kire, mire vagyok dühös, i Például az emberek gyávaságéira. Szaladhatsz ide. szaladhatsz loda. senki sem mer felelősséget vállalni semmiért: Szerintem Szerencsés Jani is rájött, hogy a II. csarnokot elrontjuk, de ahhoz már nincs bátorsága, hogy leállítsa a munkát. Iájavíttassa a terveket és másképp folytassuk az építkezést. Mert az ilyesmi kényelmetlen. Tudod te, hogy van ez? Azt mondja a felsőbbség, hát mi ez. babaruha, ha elrontom, újra kezdem? Ha meg ráhagyja az egészet, a kutya se szól érte. semmit. Hát az ilyesmire én is dühös vagyok. De, hogy én mindezt szó nélkül hagyjam? Vagy talán a rendszert hibáztassam? Azt nem. Gyurkó elgondolkozott. Az öreg cigarettát sodort. — Mi van ezzel a Szerencsés Janival. Pista bácsi? — kérdezte végül Gyurkó tűnődve. — Azelőtt utálta az irodát, mindig itt sündörgött, most meg ki sem bújik onnét. — Tudja a fene. Le kéne már egyszer ülni és szemtől szembe megkérdezni tőle magától. Mert erre csak ő tudna megfelelni. — Emlékszik ugye, mennyire szereltük, becsültük? Nahát, derekabb ember is volt, mint most. Szerény volt. most meg milyen fennhéjázó. Már az is, hogy ki se jár közénk. A csoportvezető nem győzi jelentéssel, hogy a fene egye meg, aki a papírost feltalálta. Mert az csak arra jó, hogy Szerencsés Janinak ne kelljen kiszagolni az építkezéshez. — Azért nem kell túlzásba vinni..: — csillapította. az indulatos Gyurkát Kulcsár. Pedig tudta, hogy igaza van. — Ki viszi túlzásba? Ö, a nagylábon élést! Széliében, hosz- szában beszélik, hogy már azt sem tudja jómódjában, mit csináljon. Talán azért nem jön ki soha az építkezéshez, mert félti a szép ruháját a piszoktól. Úgy jár ez mint egy gróf. Haraszti igazgató elbújhat mellette. Ugyan mi az istenből télik neki: Nem folytathatták, mert Kulcsárt Galgóczi mérnök magához hívta az állványzatra. Az öreg még elmenőben visszaszólt: — Holnap még egyszer megpróbálom. De tán legjobb volna Benikő Antinak szólni: Rostás Mancika ezalatt átszólt telefonon Bolgár Mihálynak: — Bolgár kartárs, az osztály- vezető kartárs hívatja. —• Máris megyek — ugrott fel szolgálatkészen Bolgár. Bolgár Mihály építésztechnikus volt Szerencsés osztályán. Negyvennyolc éves, koravén emberke. Valamikor felsőipariskolát végzett és végtelen szorgalommal iparkodott kiérdemelni a kenyerét. Ócska, kopottas ruhát viselt és ebédjét is mindennap újságpapírból csomagolta ki. Csak akkor gyújtott rá, amikor megkínálták. Az osztályon mindenki seerette. Most, amikor a főnök hívatta, Bolgár szorongott. De munkatársaira is átragadt ez az aggodalom. Nincs abban semmi, ha valakit az osztályvezető hivat, de tudja az ördög. Bolgár mindig azt hajtogatta, legjobb, ha az embert észre sem veszik, sohasem hívatják, olyan embert, mint ő, csak akkor hívatják, ha baj van. Bolgár félszegen lépett be Szerencsés szobájába. Szerencsés nem kelt fel íróasztala mellől, csak egy kézmozdulattal intett Bolgárnak, hogy üljön le. Bolgár tétova, riadt pillantással várta az osztályvezető megszólalását. Szerencsés arcán árnyék suhant át. Hangja száraz és korholó: — Mondja, Bolgár kartárs, miért nem fogadta el a szakszervezeti beutalót a bogiári üdülőbe? Én közbenjártam azért, hogy magukat beutalják. Én exponáltam magamat. Én kimondottan jót akartam tenni magukkal. Erre maga visszautasítja. Hát mi ez? Várjon. Maga szorgalmasan dolgozik. Ezért jutalmat érdemel. Ez az üdültetés a jutalom. Most mondja meg, miért jelentette ki, hogy nem megy Boglárra? — Kérem szépen, osztályvezető kartárs — válaszolt készségesen Bolgár —, amint tetszik tudni, igen nagy a család, három gyermekem van, kettő már iskolás, és hát... hogyis mondjam... az üdülés sok pénzbe kerül... — Ugyan! — legyintett Szerencsés — ez nem igaz. Ez olyan kedvező lehetőség, amilyenről maga azelőtt nem is álmodhatott. — Kérem szépen, az üdülési díj is sok, mert ugye, öten vagyunk a feleségemmel, de az még nem is minden, hiszen előbb néhány göncöt kéne venni, mert mi tagadás, el vagyunk maradva az öltözködésben. — Nézze — csóválta rosszallóan a fejét Szerencsés —, nem erőszak a disznótor. De rosz- szul esik nekem ez a visszautasítás. Az embernek áldozatot is kell hoznia a családjáért. Elmehet, kérem. Bolgárt a sírás fojtogatta, amikor kifarolt a szobából. »6 < , Az osztályvezetői értekezleten Haraszti igazgató elnökölt. — Ezzel is megvagyunk, elvtársak. Még egy anyagunk van, az idomszerüzem bővítésének ügye. Mindenki megkapta az építési osztály előterjesztését, elvtársak? Igen? Át is tanulmányozták? Na, jó. Szerencsés élvtárs, van még előzetesen valami hozzátenni valója? Szerencsés a fejét rázta. Ben- kő Antal felemelte a kezét. Szót kért. Szerencsés érdeklődéssel várta Benkő felszólalását. Ügy helyezkedett, hogy ne csak hallja, láthassa is. Benkőt két nappal ezelőtt választották meg az üzemi pártbizottság titkárának. A gyárban nagy volt az öröm erre a hírre. Szei'en- csés is örült ennek a fejleménynek. Alkalmasint még in kább számíthat Benkőre. (Folytatása következik' mam
