Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-19 / 67. szám
w ^ wf * \JLm t&rmm Könyvtár falun Rekettyés, alföldi falutájon világítótorony a Könyvtár, szilvásba-búvó tanyavilágból nyárfás. kátyús úton idejár a puszta szomjas népe Szép-szóéi Dobszós, csibés hetipiackor Mikszáth-, Gorkij-, Mór'.cz-ajándékkal megtelik a kopott kis szatyor. Esőillattol ízes szavú kun jön cserélni, csizmája sáros. (Petőfi Tsz öreg juhásza) hozza Jókait a könyvtáros. Forgatja. — mint kincset — a szép könyvet munkába mállott nagy tenyerén, bogárszeme csillog, ezüst haján lepkézve villan a lámpafény. Fiúk jönnek, faluból a lányok, mintha a tavasz cSivogna itt, hozzák, viszik láng szívű poéták, nagy mesélők zengő álmait, ösvényen, kikericses mezőkön jön, megy a kopott csuhé-szatyor. Könyvekre hajlik este a család, mint falu fölé csillagbokor. Lukács Miklós A KOVÁCS Nyugdíjas állás az övé, mivel hogy 6 téesz kovács — most megáll szusszanásnyira. rágyújt és közben magyaráz „Mert igaz-e, a ló ma még szükséges imitt és amott — könnyebb munkára, húz kapát meg trágyahordó fogatot.” Amíg ló van, hát ö is él, s aztán is majd csak át telemért ugye tény, a fára mé- vaspánt és néha rigli kell Ügyes kovácstól kitelik balta- és szerszámélezés, kampócsinálás, s ház köri ezernyi .fontos miegyéb... S ha mind kevés? — Csak néz a víg füttyös kis traktoros után: „A motort is eltanulom!” — s nagyot húz egy lópatán. F. Tóth Pál <214 taouLzImit A hó alól kibújt az új tavasz, Sárban, tócsában új napfény ragyog A rügyben új élet bont szárnyakat, másak a mák, másak a holnapok. Megtfjutt szívben új vágy, lüktetés új fény, új vér, új ritmus, új zene, új kedv, s vágy: élni, élni, élni keU! Megmámorit az új tavasz szele! Ha fáj a tegnap, élni holnapért, a tócsában meglátni a na pót, harcban győzelmet, könnyben csillogást, az éjszakán a fényes csillagot! űj élet indul, százezer, körül, újult tavaszban minden ünnepe!, s új ritmusban dalolja, lükteti, hogy: élni, élni, élni, élni kell! Antalfy István Á költő értesse meg magát az olvasóval Ifj. Eber Sándor: Dunai alkony. — Sgy. teoél margójára — Szerkesztőségünkbe szép számmal érkeznek olyan levelek, amelyekben íróik elmondják véleményüket az Irodalomról, főleg a magyar írók hetente megjelenő újságjában: az Élet és Irodalomban megjelent művekről. Ambrus János ti zennégy éves, nyolcadik általános iskolás tanuló is így küldte hozzánk levelét és néhány versét Bírálatunkat művéről elküldtük a fiatal tollforgatónak, aki megköszönte észrevételeinket, s meleghangú, de egyben kritikának szánt levelében kitért az író és az olvasó kapcsolatának kérdésére, verstani problémákra, nem utolsó sorban az Élet és Irodalomban megjelent vérszegény, sokszor értelmetlen versek bírálatára. Miről is ír fiatal barátunk? <— Tizennégyéves vagyok, egy pusztai általános iskola nyolcadik osztályát járom, ahol négy osztályt egy tanító tanít. Versemet azért küldtem szerkesztőségükbe, mert kiváncsi voltam, vajon azok megfelelnek-e a követelményeknek? Bírálatukkal teljesen egyetértek. Ugyanis amit az általános iskolák tankönyveiben írnak a verstanról,; az nagyon kevés ahhoz, hogy; megállapítsuk, jó-e a vers, vagy; sem. : Az Élet és Irodalmat is olva-: som rendszeresen, de bevallom őszintén, némelyik verset nem tudom megérteni, hiába rágó-; dóm rajta. (Sajnos, erről felnőt-; tebb korosztályúak is többen: írtak szerkesztőségünlyiek.) Né-j melyik versnél úgy érzem, mint; ha a költő hadatüzent volna az; egész magyar költészetnek. Egy; idő óta kialakult bennem az a: vélemény, hogy a költőnek kell megértetni magát az olvasóval, nem pedig ellenkezőleg: az olvasó értse meg azt, amit a költő »kiagyalt-«. Észrevételem közlésével nem a versek -leegyszerűsítésére-, primitív formában történő megírására gondoltam. (Helyes a megjegyzés, mert ezzel tagadnánk a modem líra fejlődését. Fiatal olvasónk a közérthető és művészi megfogalmazást hiányolja.) Megszívlelendő, helytálló gondolatok ezek egy olyan fiatal tollából, aki a puszták összeölel kezd világában petróleum- lámpa mellett tanulmányozza a mai magyar irodalmat Vajon mi késztette Ambrus Jancsit a levél megírására? Úgy hisszük, és érezzük, hogy az irodalom iránt tanúsított féltő, olthatatlan szeretet«. Mit tükröznének az egyszerű sorok? Azt, hogy a felszabadulás óta dolgozó népünknek, a magyar ifjúságnak ma már nem közömbös, milyen alkotások látnak napvilágot folyóiratainkban. Az emberek kultúra- lódó milliói már megértik a betűk igazát, s bátran elmondják véleményüket a semmitmondó, üres fecsegésekről, ugyanakkor szívesen olvassák a mai témájú, valóban művészi alkotásokat A megváltozott élet ezer szépségét a saját bőrükön is tapasztalják, egyes írók pedig csak sejtik, hogy valami, eddig sohasem tapasztalt előbbrelendítő forrongás megy végbe az emberi lélekben és a társadalomban, — íme, amint a levél mutatja —$ tanyán is. És a lényeges átalakulásnak az irodalmát keresi a nyolcadikos általános iskolás Ambrus Jancsi. Úgy hisszük joggal! Bieiiczky Sándor Kibékülés Akik szeretnek: nagyot tudnak űtná. Sokat, fájón és kegyetlenül. Nem szisszentél, mikor kezemben korbács volt, mert aki szeret: tűrni tud nagyon. Eldobtam undorral az ostoba nyelet. Érte nyúltál... Megtanultad, hogyan kel! ötni, s én a türelmet. Fórfikönny fényénél egymásra ismertünk. Megcsókoltam kezed, Te a korbácsot messzire dobtad, s gazdag lakomát terítettél szerelmünk hófehér abroszán:.. Fazekas Tiborc &qg i’utglódó szert!átesnek Lobogó láng volt s épp hogy csak pislákol, csodálkozol? Hja, kedvesem, nincs az a tűz, amely égne magától. Ha fáradsz érts. Van lángja égetve ró. Kényelmeskedsz? Tüze it égy éat nincs benne erő... F. TÓTH PÁL Cfcéltelek Féltelek S az új tavasznak adlak, hogy halálra csókoljon • szájai Féltelek e az égő napnak adlak, hogy asszonnyá érleljen a vágya! Féltelek s havas télnek adlak, hogy szived fehérre mosdassa! Féltelek s a végtelennek adlak, bogy hűségem néked megmutassa! Felvidéki István gyűlésen vettem részt. A ^ szünetben sonkászsemlét eszegettünk, ásványvizet ittunk, cigarettáztunk, meg az elhangzottakat tárgyálgattuk. Szóval mindenkinek akadt elfoglaltsága. Én járkáltam és cigarettáztam. Asszonycsoport mellett haladtam el. A középen álló ősze:s hajú asszony a vitatkozásban jegyzetfüzetét elejtette. Már hajoltam is érte, és nyújtottam vissza. Az asszonyok elégedetten néztek rám. Azt olvastam ki tekintetükből: ez otthon is nagyon rendes férj lehet. Közbevetőleg: a feleségemnek abban az időben erről más volt a véleménye. Az őszes hajú asszony melegen köszönte: — Nagyon szépen köszönöm. A hálás hangtól boldogan mentem tovább, de alig néhány lépés után egy nagy, mammut- ember tornyosult elém. A szemét összeszűkítette s mogorván mondotta: — Beszélni akarok magával. Vállat vontam, és alig leplezett bosszúsággal feleltem: — Kérem, tessék. Ugyanis haragudtunk rá. A gyűlésen a mammutember állandóan szót kért, és kiderült, hogy csak csépel, csépel, de kalászán Kioktatás ban mag nincsen. Csupán azért beszélt, hogy beszéljen. Az ablak mélyedésébe húzott, és teljes szigorúsággal hozta tudomásomra: __ ne mélem, ttsztábam. van ve le, hogy alkotmány- ellenesen cselekedett. Néztem rá, mint borjú az új kapura. — Amit tett, és elkövetett, egyenesen felháborító. — Éles kérdésbe csapott át: — Hogy mert napjainkban ennyire felelőtlenül és meggondolatlanul vin selkedni? — Aztán oktatólag: —• Vegye tudomásul, hogy új világot élünk, új jogokat élvezünk, új alapokat fektetünk le. Elég nyugodtan hallgattam, csupán félig szívott cigarettámat tapostam. A felszólalásom még hátra volt. tehát itt nem követhettem el baklövést. A munkámban is elég jól megállóm a helyem. Azért mégis kicsit bizonytalanul kértem: ■— Szívesen venném, ha megmagyarázná ... Nyomban közbevágott: — Azt akarom, ezért hívtam félre — s rámdörrent: -=■ Hogy merte annak a nőnek a leejtett holmiját fölvenni? Tessék elhinni, nagyon nyugodt ember vagyok. Ezt azok is tanúsíthatják, akikkel a fogorvosnál a foghúzásra vártunk. Sorszámom ellenére egymásután engedtem előre a késönjövőket... De erre a támadásra elöntött a méreg. Ez volt a szerencséje a mammutembemek. mert ilyenkor nem tudok szólni, csak a fogaimmal őrlök. A mammutember folytatta: __ A jogaink egyenlőek. Nin** csen különbség nő és férfi között. Értette? Jól vésse ezt az emlékezetébe. Ha a nő leejti a táskáját, füzetjét, újságját, vegye fel ő saját kezével. Tehát nem kapkodunk utána, vagyis nem udvariaskodunk. — Különben is, a nők ezt nem is kívánják, sőt haragszanak érte. Még sok. ehhez hasonlót mondott, én meg egyre azon törtem a fejem hogy szólok annak az őszes hajú asszonynak, és rászabadítom erre az emberre. S ha az asszony engem védelmébe vesz, akkor a mammutember- ből nagyon kicsi ember lesz. Olyan pici. ahogy a tenyerünk» kel szoktuk mutatni. Biztos va* gyök benne, hiszen én azt ez asszonyt nagyon régtől fogva ismerem. Nem is mondom meg* milyen régtől csupán csak any* nyit, hogy együtt gyerekesked* tünk együtt tanulóslcodtunk, és később sokszor csodálkoztam hev- tározottságán, és tiszteltem harcát az igazság védelmében. De nem szóltam, mert újrm hívtak a gyűlésterembe. Megint dúltunk mi is, elől én, a manu mutember a nyomomban, és ok* tatott, folyvást és kifogyhatott lanul oktatott: — A nők már nem gyenge* elesett lények, tele vannak öntudattal és velünk, férfiakkal egyenrangúak... — Az ajtónál karonragadott és visszafogott: —< Megálljon! — Húzott oldalra, és hátrafelé szólt az utánunk jövőknek: — Tessék, hölgyeim, tessék, hölgyeké az elsőség. £sinos, fiatal leánykák sod- ródtak be előttünk, s én kővémeredten bámultam a mam- mutemberre. Az sebesen mosakodott: — Tudja, mégis csak ők a gyöngébbik nem. Nem feleltem neki semmit. De megfogadtam, higy ezentúl még a feleségemhez is udvarias leszek. Fodor János
