Petőfi Népe, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
ügye, emlékszünk őrá Is? Tyimofej, a nagygazcla-fiú, a lányok bálványa. Elviszik őt is, de megszökik, lopva visszatér Gremjacsij Logba, és az éjszaka sötétjében rálő Nagul- novra, a faluszovjet elnökére, aki gyanútlanul hajol angol nyelvkönyve fölé. Ott bujkál Tyimofej a közeli sztyeppén; Luska, Nagulnov elvált felesége eteti, dédelgeti éjszakánként. Nagulnov aztán fogdába csukja Luskát, éjjel pedig lesbe áll az asszony háza előtt.. • ... És Tyimofej eljött. A harmadik éjszaka, két óra tájban jelent meg a kerítés nyílásánál. A féltékenység kergette a faluba vagy az éhség? Talán mind a kettő. Bizonyos csak annyi: nem bírt magával. Jött csendben, mint egy állat, felkapaszkodott a patak partjára, s Makar, aki sem az agyag roppanását, sem a száraz fű nyikorgását nem hallotta, ösz- szerezzent a meglepetéstől, amikor öt lépésnyire tőle felbukkant Tyimofej könnyedén imbolygó árnyéka. Megállt, s jobb kezébe fogva a puskáját, mozdulatlanul hallgatózott. Makar hasalt a kender között, és visz- sza főj tóttá a lélegzetét. Egy másodpercig ugrált csak bolondul a szíve, aztán elkezdett megint szépen, szabályosan dobogni, de a szája keserű és száraz maradt. A patakból egy vízimadár rekedt kiáltása röppent fel. Valahol a falu túlsó végén elbő- dült egy tehén. Messzebb, kinn a sztyeppen, a patakon túl, egy fürj szemezte a borsót. Makar nagyon kényelmesen lőhetett rá: Tyimofej állt, a bal tomporát fordította feléje, teste köny- nyedén jobbfelé hajolt, egyre figyelve és hallgatózva. Makar csendesen a bal karja hallásába fogta a náganja csővét, ráfektette harmattól nedves zubbonya ujjára, de nem húzta meg a ravaszt: egy Nagulnov nem lőhet alattomosan, mint valami hitvány kulák. Nem mozdult csak ráordított: — Nézz szembe a halállal, te szemét! Tyimofej, mintha rugó lökte volna meg, előre pattant, a célgömb vonalán kívülre, és vállához kapta a puskát. Makar azonban gyorsabb volt. A nedves, kövér csendben a nagan csak vakkantott egyet fojtottam mintha hangfogó lenne rajta. Makar látta, hogy az ember elejti a puskáját, megroggyan a térde, elvágódik, aztán úgy tűnt neki, hogy a hátára fordul; hallotta is a tarkója tompa koppanását az ösvény keményre járt földjén. Vagy tizenöt percig hasalt még moccanás nélkül, minden neszre figyelve, idegei szakadásig feszültek, s közben töpren*1 I MIHAIL SOLOHOV: ÜJ BARÁZDÁT SZÁNT AZ ERE Í Réaalet m második könyvből gett: *,Az ember nem megy bandástul a szívszerelméhez, de hátha a folyón túl álltak lesbe a cimborák?” Az éjszaka azonban hallgatott. A madár, melyet a dörrenés elnémított, kezdett megint lármázni, egyet-egyet kiáltva félénken. Nagy léptekkel közeledett a hajnak Kar.nazsinvörös szalag nyúlt ki keleten és oldotta szét az égbolt szegélyének sötétkékjét. Makar felkelt, odament Tyimofejhez. A szerencsétlen a hátán feküdt, a jobbkarját messzire kinyújtva, tágra tárt, fagyott szemmel, melynek fehérjében még ott rezgett az élet utolsó szikrája. És ez a halott szem hangtalan imádás- sal tapadt a fakuló, sápadó csillagokra, a könnyű, opálos felhőre, melynek széle a zenit ezüstjébe folyt és az égbolt végtelenjére, melyet drága fátyolként takart az áttetsző köd. Makar megbökte csizmája orrával a holttestet, és halkan megkérdezte tőle: — Vége a tékergésnék, gazfickó? Még a halálban is szép maradt ez az ember, ez a nőbolon- dító. Egy barna haj tincs ráhullt tiszta homlokára, melyet nem barnított meg a nap. Telt arca nem vesztette el még a hús eleven színét. — Te bizony nem fogytál le* fiacskám! — gondolta Makar. Nem érzett már gyűlöletet, de örömet sem, csak nyomasztó fáradtságot, és csendesen nézte a halottat. Tyimofej halála elsodort mindent, ami szívére kergette és forralta a vérét, minden sértést, minden féltékenységet, mindazt a fájdalmat, mély a léikébe taposott Felszedte a puskát, majd az undor fintorával az arcán átkutatta a zsebeit. A baloldaliban egy kézigránátot tapogatott ki, a jobboldaliban pedig négy tölténytárt talált. Tyimo- fejnek nem voltak iratai. Luska odament, száraz szemmel, jajszó nélkül: letérdelt a holttest mellé, és halkan, nagyon halkan így szólt hozzá: „Szép sólymom, hozzám akartál repülni, és a halálodhoz repültél. Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni a veszélytől.” Levette selyemkendőjét, kivett egy fésűt a hajából, megigazította Tyimofej fürtjeit, megcsókolta az ajkát, aztán ment tovább, s nem nézett visz- sza többé. Fordította: Bán Ervin Nem indít dalra... Nem indít dalra most a tél bavas világa, néma csendje, a szürkeségek végtelenje, s a szóbeszéd, mely útrakél, nem késztet dalra száraz ág halk roppanása, hó, ha nyomja, szivemnek fájóbb, más a gondja; keresni féltett Igazát..« Nem indít dalra,.. hallgat ajkam, tegnapok gyásza ül ma rajtam, lidérces éjek vére, lángja .., Ne JSJJón tóbbé könnyek éje! Nem az kell nékünk! Béke, béke jöjjön el végre e világra! 'llíkl meséltek a habok A fűzfa mellett, ahol akkor még nyár volt — ott ült az öreg. Kopott gúnyában, őszre készült« ■ csak nézte, nézte a vizet. Már messze Járt az estharangszój már bóbiskolt a sok virág, s szél hordta szét, mit felkavartak a tehenek m as út porát. A nyárfasor nyugalmat Intett« minden elhallgatott, és az utolsó nyári estén néki meséltek a habok ... ANTALFY ISTVÁN Hatvani Dánielt Én mondom nektek Én mondom nektek: hangunkat nem tépheti ág, mit csattogó szelek imbolygatnak szemünkben a világ óriás fényei rohannak, hátunkat nem törheti gúzsba az álmainkon átzúgó kerék, eget-átütő oszlopok hitünk gránitkockáin kigyújtva nyitják a jövő tenyerét, én mondom nektek: szavaink nem alvó szikrák, de lávaként zengő-suhintó rendek, mik a gyárak füstjein fölkúsznak munkánk villogó ritmusában, léptünkben vonatok, hegyek, nagy vizek, az Isten páratestén átalzúgnak, a tájat mint nagy könyvet átlapozzuk, s napok forognak izzó ökleinkben, hogy békénk ragyogja proletáröröm, szívünkből emelünk lépcsőket, és átlépünk a múlton mint nagy ködön, én mondom nektek: egyszer mégis megnő az ember, s tenyerében önönmagának megmutatja az egymásnak ütött földrészeket, majd megsimítja a történelem rázkódásában felborzolt tereket, hogy ujjai alatt boldogabb és Jcacagósabb századok zengjenek, s a jövő fia, ha reggel felébred és munkába indul, lelkét nem fogja százféle himnusz, csak egyetlen szót dúdol csendesen: szocializmus. SváM Lajos: A tánc. Cigányok Sűrű erdőszegte partom, esti békés perceken, tűz körül — ó, ide hallom!lárma és dal megterem. Boldog nép, te! üdvözSBeK! Ismerem jól lángodat, jártam én is messzi földet, s aludtam sátor alak. Fodor Jánost CSÁK EGYET, FIÁN! A bris jóképű fiú volt. Magas, vállas, domború mellkasi!, barna haja természetes hullámokkal, az arcán kis gödrök és egészséges, szép fogai valósággal kényszerítették a szoknyás halandókat, ha csak egy pillanatra is, de a szemüket rajta felejtsék. Ábrisnak tetszettek a rávetődő szem-csil- lagfények és annyira feszítette mellét, hogy az irattárcája is meghajolt. Mert a fiúknak is boldogságot ad, ha tudják, hogy férfiasán szépek. Ábris apja viszont olykor sokszor felsóhajtott. — Nem volna hiba, ha kicsit csúnyább is volna! Persze csak azért mondta, hogy bosszúsággal vegyes elégtételét némileg csillapítsa, mivel kicsit ő is büszke volt a fiára. Egy délután azonban elővette Ábrist komolyabb eszmecserére. Apai dörgedelme így indult: — Idehallgass, d-rága, jó fiam! Ábris megadóan felelte: — Hallgatok, édes* jó apám. — Helyesen! És amíg beszélek, jól nyisd ki a füled, hogy az agyadba is folyjon, amit mondok. Ábris katonás állásba helyezkedett. — Tessék kezdeni. Az apa kellő előköhögés után a lényegre tért. T ehát azt ajánlom, hogy legyen már vége ennek a sokfelé való udvarlásnak. Meglett, komoly ember vagy, nem csinálhatsz úgy, mint a gyerekek, most ez a játék, most a másik játék kell, és ha mind a kettő megvan, akkor a harmadikat akarják. A bővebb magyarázat elmaradt, mert kopogtattak. A postás volt. Távirat érkezett. Ábrisnak. Az apa szeme felcsillant — Kitüntetés? Ábris elolvasta a táviratot, aztán idegesen zsebbe gyürö- gette. — Eh, semmi! Az apa biztos volt, hogy nem álmodott. Az ablakon át még látja a postást amint a robogójára ugrik, de látta Ábris kezében a papírt is. Nem nyugodott bele az elutasításba. — Az mi volt, amit a zsebedbe tettél? — Nekem szóló üzenet. De tessék folytatni. Nem a kérdezősködést, hanem az előbbi beszélgetést Ha jól emlékszem, a gyerekeknél hagytuk abba. Az apa levette a szemüvegét — Nem bujócskázunk. Azt mondd meg, hogy mi van a táviratban? Ábris elmosolyodott, az arcán keletkezett gödröcskékbe. a barack is elfért volna. — Vannak dolgok amik csak rám tartoznak — aztán komolyabban folytatta: — így a hivatalba sem jön be apám segíteni, amikor összeadok, kivonok, vagy szorzók. Én azokat játszva csinálom, apám valószínűleg beleizzadna. A z apa visszahelyezte az orrára a szemüveget és már úgy biztatta a fiát: — Tovább, fiam, tovább, mert roppantul érdekes! Ábris a zsebére ütött — Még csak annyit, hogy például itt van ez a távirat is. Ez olyan lenne apámnak, mint a számok. Látná, tudná, de a végösszeget mégsem volna képes kibogozni. Az apa elsápadt — Kártyaadósságra figyelmeztetnek? Ábris jóízűen felkacagott e— Hol él, apám és így ismer? Az apa lelkiegyensúlya helyrebillent és elismerően nyugtázta; persze csak magában; — Micsoda fogak! Talán már a táviratnak is békét hagyott volna, de Ábris beléje karolt és a szoba hosszában lépegetve magyarázta: — Nehogy éjszaka felébredjen és reggelig ne aludjon, a táviratot is megfejtem. Randevúra hívnak benne. Ügye tetszik érteni? Hiszen apám is volt fiatal. Apám sem mondott el mindent nagyapának. Én most túlteszek apámor A kislány vidéken van és táviratot küldött, hogy a gyorssal érkezik. Világos? Az apja annak találta, de azt még megjegyezte: — De miért nem teszel te is úgy, mint a húgod és a nővéred? Hozdd ide az ideálod, mutasd be és innen menjetek a moziba, vagy a színházba. A bris megállt a járkálásba és az apjára kacsintott. — Mind elhozzam őket? Az apa elértette és felemelte az ujját. — Csak egyet, fiam, de az az igazi legyen 1 5 mire új nap kél reátók, itt csak nyomotokra lei. Ti elmentek. Poétátok veletek már nem megy el. KJ vándorolt, megpihenve nem kóborol messzi már, rá falusi lcls ház csendje« és otthon békéje vár. Puskin vers«, oroszból fordította: Antaífy István« KÓPIÁS SANDOKl A megújhodás örömében... ÜJ tavasz zápora futkos földjeinken» esőcseppek s fények lobognak; a sárga nyár felé együtt haladunk érlelőiként a közös kalászoknak. Amerre megyünk, körülöttünk a látóhatár kiszélesedik, s a megújhodás örömében a tájat átöleljük nyugattól keletig, erejét a föld most megfeszíti« hogy gazdag termést rakjon asztalunkra« s hogy aratáskor boldog győzelemmé váljék a közös szívvel elvégzett munka. Az Ember terve Így teljesedik be, tavaszunkból Így lesz holnapra kenyér. (Találkozásunk künn a mezőkön száz megnyert csatával felér!)
