Petőfi Népe, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-06 / 5. szám
1961. január 6, péntek 3. oldal JCít fiiéiul}, lehet kaletteipÄ... Az ablakon át Delibes Copé- lia kermgőjének lágy dallamai Bzüremlenek ki a kecskeméti utcára. Hallgatom a kellemes muzsikát, s pár pillanat múlva már kitárul előttem egy nagy terem ajtaja. A nappali fényben úszó színházterem közepén fehér balettcipő« kislányok hajladoznak a zene ütemére. Előttük a csinos balett tánc- tanárnő, aki a leningrádi operában tanulta meg a táncművészet szépségét, a kecses, bájos, finom mozdulatok gyönyörködtető líraiságát. Eddig öt hangversenyen mutatták be az édes 'apróságok a balettművészetben szerzett tudásukat a hálás közönség forró elismerése mellett. A világot jelentő deszkákon részleteket mutattak 1oe a Diótörő című balettből. Üjabb, hatodik fellépésüket a téli iskolai szünetre tervezik, amikor új számokkal kedveskednek közönségüknek. S hogy a siker nem marad el, arról Sznopek Györgyné szavai győznek meg: — Nagyon tehetségesek ezek a kislányok, csodálatra méltó a hallásuk, kiváló a taktusérzékük. Még ilyen jó adottságok mellett is sok fáradságba kerül, míg a jövő balettművészei megtanulják azokat a kecses mozdulatokat, amelyek a balett- művészet nyelvén tolmácsolják a nemes érzéseket, gondolatokat. Sznopek Györgyné szerint a tánctanámő irigylésre méltó türelemmel foglalkozik a gyerekekkel. Még néhány szó, aztán Sznopek Györgyné zongoratanárnő fürge ujjai nyomán felcsendülnek a Copélia keringő lágy, szívet melengető dallamai, majd Csajkovszkij Téli kerin- gője, s folytatódik a balettpróba. Venesz—Pásztor Akiből a jövő balettáncosa lesz. A könyvtárra Furcsa, de így van: Kiskunfélegyháza városa az elmúlt esztendőben egy fillérrel sem járult hozzá a könyvtár könyvállományának gyarapításához. A város vezetői, úgy látszik, azt tartják, a könyvtár nevében benne van, hogy »járási-", tehát ar.nafc minden gondja a járásé. De nézzük csak. kié is a könyvtár valóban? A város központjában van — a Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából nemrégiben 80 000 forintos költséggel újjáépített — járási könyvtár szép kölcsönző terme és olvasószobája. amelyet szinte kizárólag kiskunfélegyháziak látogatnak. Ezenkívül — amellett, hogy minden községben működik már és a községek anyagi támogatását költségve- tésileg is élvezi egy-egy falusi könyvtár — a városban is számos helyen van letéti kölcsönző köhyvtár. A könyvtár munkája nagyjából 50—50 százalékos arányban oszlik meg a járás és a város között. Ezzel szemben a fenntartási költségeket, a könyvállomány fejlesztését is beleértve, teljes egészében a járási tanács nem jutott... viseli, amely évi 250 ezer forintot fordít erre a célra* Ügy illene, hogy a város legalább a könyvállomány gyarapításához járuljon hozzá megfelelő összeggel. Ezzel szemben mi a helyzet? Utoljára 1959-ben adott erre a célra 10 000 forintot a város: Az elmúlt évben viszont egy fillért sem áldozott könyvtár- fejlesztésre, habár ezt a város vezetői többször is megígérték. Hasonlóak a kilátások 1961- re. A költségvetési tervezetben ugyan szerepelt 30 000 forint, de ezt a felülvizsgálatkor törölték. Előállt tehát az a furcsa helyzet, hogy kis, három—négyezer lakosú községek tízezreket áldoznak a helyi könyvtárak fejlesztésére, ugyanakkor a megye második legnagyobb városa — most már szövetkezeti város! — nem törődik a népművelésnek ezzel az elsőrendű és nélkülözhetetlen eszközével. Reméljük azonban, hogy erre a megyei szervek is felfigyelnek és helyrehozzák a hibát. amit nem tudni, mi okból Kiskunfélegyháza vezetői elkövettek. Nem tornázni, hanem táncolni tanulnak a kislányok, igaz a mozdulatok még nem a legtökélctes ebbek. Feledékeny ség, óh! Akik ismernek, azt tartják rólam, megértő ember vagyok, sőt, még én is elismerem ezt a jó tulajdonságomat. Ezért nem csinálok nagy ügyet abból, ha elvesztem a töltőtollaimat, a feleségem által nemrég vásárolt és ajándékba adott zsebkést, vagy a kalapomat, esetleg ezen a héten a negyedik zsebkendőmet, Amikor az egyik barátom könnyes szemmel arról panaszkodott, hogy elvesztette a szemüvegét, azzal vigasztaltam, ne vegye komolyan, mert hallottam már olyan emberről is, alá a műfogsarát felejtette valahol, ami szerény véleményeim szerint sokkal érzékenyebb veszteség, mint a szemüveg. Igen, az emberek sok mindent elhagynak, aktatáskát, ernyőt, pénztárcát, kerékpárt, sőt, még venidéghajat is. — Mindez természetes, hiszen mindenki siet, rohan, s amit éppen nem használ, hát ott felejti valahol. En ezt méltányolom, s már mint mondtam, tökéletesen megértem. A napokban azonban történt egy eset, ami megszokott nyugalmamból kizökkentett, sőt egyenesen felháborított. A szanlki vásár után Kiskunmajsa főterén egy becsületes megtaláló öt darab gazdátlan birkát lelt. Behajtotta a tanácsházára, ahol egy hónapig csendesen kérődztek, s miután jókora meny- nyiségű takarmányt elfogyasztottak, elárverezték őket. A bárkák árát. 1000 forintot, letétbe helyezték. Említettem már, sok mindent elhagynak az emberek, de egy paraszt hogyan feledkezhet meg öt darab birkájáról, ezt még a mai napig sem értem meg? Szerintem. ez már több mint feledékenység. Gémes Gábor —f. tóth — A tolvaj valóban imádkozott A nyugat-stájerországi Mooskirellenben a vasárnapi istentisztelet alatt a szószéken álló pap prédikációját megzavarta a hívek körében támadt nyugtalanság. Amikor leszólt a szószékről és érdeklődött a zavar oka iránt, felállt egy öreg, nyugdíjas néniké és kétségbeesetten panaszolta, hogy ellopták tőle a pénztárcáját, egész havi nyugdíjával. A pap azonnal működésbe hozta mind a földi, mind az égi hatalmakat a tolvaj felkutatására. A sekrestyéssel bezáratta a templomajtót és értesítette a csendőrséget. Egyúttal a szószékről mennydörgő szavakkal buzdította a tolvajt, hogy bánja meg tettét és jelentkezzék önként. Miután a tolvaj nem volt hajlandó jelentkezni, a pap a kijáratnál egyenként megmotoztad ta a híveket. — A pénzt senkinél nem találták meg. Végül is már csak egyetlen ember térdelt az egyik padban: August Hatzi, a község egyik igen jómódú gazdája. Olyan mély áhítatba merült, hogy még felszólít tásra sem volt haj-* landó felállni. Foly■* ton csak azt han-i goztatta, hogy imád■* kozni akar. A pap Hgtzlot is megmo- toztatta, és miután megtalálták nála a nyugdíjas nénike pénztárcáját, kény-* télén volt beismerni a lopást. Amikor azonban a pap sze* mere vetette, hogy álszent módon áhi* tatba merült, a tol■* vaj felháborodottan így védekezett: »De, főtisztelendő úr, én valóban imádhoz** tam. Nem győztem kérni az Istent, hogy ne kapjanak el.« KORVÁLTÓ ■Jajlandók as emberek, ■1 hogy egyes nemzedékek között már-már a misztikumba, a megmagyarázhatatlanba vesző különbségeket fedezzenek fel. Ezer és ezer — egymástól több [ tekintetben különböző — gene- ; ráció váltotta egymást, míg ml megszülettünk, emberré növekedtünk, s mégis, milyen kevéssé vesszük észre: fiaink — s minden fiatalabb nemzedék — olyanok lesznek, amilyenné adottsága alapján a szülők nevelik. Tulajdonképpen mindennapos gondolat ez. De nézzük csak meg ugyanezt az életben: Harminc, harminchárom éves férfi ül két fiával a vasúti kocsi négyszemélyes, egymással szemben levő padján. Az apa mellett a kicsi — hat-hétéves lehet —, szemben pedig a nagyobb, a tíz-tizenkét éves. Mi a túlsó pádról figyeljük őket A kicsihez a mögötte levő ülésről áthajol egy eleven kis ördög, egy ugyancsak hat-hét éves fiú, s átkiabál: — Ni, Itt fiúk is vannak! Szia fiúk! — S az apa mellett ülő kicsinek ingerkedve húzogatni kezdi a haját. Az — mivel ő is eleven, és még nem fegyelmezett rosszposztó — felemeli fejét, már-már kötekedve visszafelelni készül, amikor az idősebb határozottan, kicsit ok- tatóan, de lágyan, egyszóval nagyobb testvér módjára rászól: _______—------“ Mihály, ne vedd észre. Hallod? Ne vedd észre. Mihály becsukja kisbabásan duzzadt száját, bátyjára néz, —■ és nem veszi észre... Jól is teszi, mert pár perc múlva az a gyerek, aki a kicsi háta mögül átszólt, parázs veszekedést kezd egy másikkal, s a verekedést csak a szülők ösz- szeveszése akadályozza meg, akik saját gyermekeiknek adva igazat, szárnyaik alá vonják azokat: »Ne játssz azzal! Itt maradsz mellettem, megértetted?-« Az apa pedig, mintha barát- jaival utazna a négyüléses szakaszban: olvashat, cigarettázhat, nyugodtan beszélgethet fiaival. Majom honnan van a na- F gyobb gyerekben az a magabiztosság, amivel megmentette öccsét egy esetleges veszekedéstől? — Ezen gondolkozunk ott a másik pádon, a sarokban, amikor kérdésünkre egy másik esemény ad rögtön választ: Verespecsenyézni kezd az apa a nagyobbik fiúval. Mihály, a kisebbik, az apjának szurkol: nagyokat nevet, ha bátyja már percek óta kapja a »pecsenyéket«, hol a jobb, hol a bal kezére. Látszik azonban: az apa lanyhán, közömbösen »csinálja« a játékot, csak azért, hogy nagyobbik fia szórakozhasson. Egyszer azonban a fiú ütései erősödnek. Nagyobbakat csap apja kezére, s élesen, kicsit bántó feltűnőséggel felkacag, amikor észre veszi, hogy apja mindkét kezefeje veresedik az ütésektől. Feligyei erre az apa is. Fia nevető szemét nézi, s látja, hogy az — minden jól sikerült ütés után — elismerő mosolyt kívánva tekint rá a mi padunkra, a velünk szemben ülő kilenc- tízéves (kislányra, aki figyeli az apa és fia játékát. Bizony, a gyerek kap is elismerő mosolyt egy-egy jól elhelyezett ütés láttán a kislánytól. Most mit tennének önök az * ■ apa helyében? Abbahagynák a játékot? Erősebb ütésekkel addig-addig csapkodnák fiúk kezét, míg kivernék belőle az apával való »trucco- lás« kedvét, s a gyerek szeméből kiserkedne a könny? Vagy éppen rászólnának: »Mit játszol apáddal. He?« Hirtelen mi sem tudtuk volna: mit tegyünk az apa helyében, akinek bizony nem volt könnyű dolga. Tenni azonban kell valamit az apának, mert most még csak nagyfia önérzete erősítésének tárgya ő a kislány előtt —, aki egyre inkább kuncog a mi padunkon — de később...? S itt jön a korváltó. Az a pont, amikor úgy adjuk át emberségünket fiainknak, hogy azok ne szenvedjenek tőle, ne nevessék azt ki, ne legyen számukra komolykodó teher, hanem vérükké vált. természetükké lett jellem-tényező, amivel gazdagodhatnak. Előbb zavarba jött az apa: egymás után kapta a nagy »flemmeket«. Csaac ügy csattant a keze. Mellette a kicsi Mihály már csüggedten szurkolt neki, s bátyját hibáztatta: — Igen, mert te László mindig szétteszed a két kezed, meg egész apuig mégy a karoddal, aztán apu nem tudja hátrarántani a kezét... [Jgy jött azonban, hogy ^ egy nagy ütés elől az apa — figyelmetlenné lanyhult reflexeit összeszedve — elkapta kezét. Mintha észre sem vett volna semmit, rögtön nagyot sózott fia kezére, aki bizony erre nem számított, mert apja eddig csak csínján verte. A fiú bizony elrántotta volna kezét a második ülés elől, de nem tudta. Négy-öt csattanósat kapott, s már-már azt gondoltuk, hogy az apa eltökélt szándéka, hogy »kiveti fiából a trucco- lást«. De a gyerek átvette az ütést, s ismét felragyogott képe, amikor — viszonzásul az előbbi négy-öt csapásért — nagyokat sózhatott apja kezére, a kislány nagy derültségére. Korai volt azonban a dicsőség. Az apa ismét átvette az ütést, első pár csapása még nagy és csattanós volt, a csukló tájékára mérve, ahol mégsem fáj annyira, de aztán az ütések ereje csökkent, mert észrevette: ha tovább is nagyokat csapna, szégyenbe hozná fiát a kislány előtt. Mondom, csökkent az ütések ereje, de annál szaporábban, gyorsabban csattantak, láthatóan azzal a szándékkal, hogy megmutassa fiának: »Hátrább az agarakkal kisöreg.,.« Közben, mintha ml sem történi volna, ilyesmiket mondott: — Na most kapd el a balt* mert azt ütöm.» Most meg a jobbot.» — De sem a balt, sera a jobbot nem tudta a gyerek időben elkapni, s ezen már kacagni kellett... Mindketten nevettek, még a kicsi Mihály is ujjongott: — Na látod László, így keil verespecsenyézni...! •— mondta szegény bátyjának, aki sorozatosan kapta a mutatós, de nem fájó ütéseket Nagyokat nevettek mindhárman, s — ami legfontosabb. — a nagyfiú nem szégyenült meg a még most is odafigyelő kislány előtt mert a nevetés feloldotta a játék komolyságát.» Korváltó... Apa a fiának, nagyobb testvér a kisebbnek adja át tapasztalatait, tudását, életben szerzett ismereteit... S mindig úgy, olyan formán, ahogy magán uralkodni tudj ahogy magát fegyelmezni tudja, s ahogy a maga érdeke előtt tudja tartani a hozzátartozó kisebb — vagy éppen nála nagyobb — érdekeit. Korváltó... Váltón döcög át a vonat, itt van a Vidám Park, a két gyerek izgatottan ugrik az ablakhoz, az apa csomagol... Állatkert. A kicsi szószátyát- kodva felkiált: — Emlékszel László? Itt laknak a sasok.» Aztán az utolsó váltón te ” átdöcögtünk. leszállot- tunk, s az apa két fiával eltűnt a budapesti Marx-tér szürke téli ködében a nyüzsgő sokaság között.(—ng—.)
