Petőfi Népe, 1960. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-06 / 263. szám
EGY-KET HÉT eltéréssel tizenhárom esztendeje barátkoztam meg vele. Főhadnagy-édesapját akkoriban helyezték a táborparancsnokságra, s társaságában Misenka gyakran meglátogatott bennünket a hadifogoly-tábor klubjában. Később már egyedül is be-benézett hozzánk. Tudta, hogy én vagyok a kultúrfelelös. s ennek különösképpen örvendett, mert ő is valami efféle tisztséget töltött be a pioníroknál. Hanem már a bemutatkozásunk után kihívott sakk-versenyre. Kénytelen voltam elállni a játéktól, mivel nem értettem hozzá. — Nyicsevó — mondta Misenka, s csupa-tüz igyekvéssel ajánlotta, hogy megtanít sakkozni. Nem rajta múlott, hogy nem sokra ment velem, nekem úgy látszik, nem osztottak tehetséget a fehér-fekete kockákon különböző figurák ide-oda rakosgatásából álló játékhoz. A lényeg azonban az, hogy a kitűnően sakkozó kisfiú soha nem éreztette ebbeli fölényét, s még akkor is próbálkozott velem, amikor néhányszor megmondtam neki: hasztalan fáradozás az igyekvése. A TÁBORBAN hetenként egyszer, előfordult, hogy kétszer is rendeztek filmelőadást. A hadsereg klubjának főtörzsőrmester-gépésze hozta, s vetítette a filmeket. Misenka mindahányszor eljött a mozinkba. Egy alkalommal a Puskin életéről szóló filmet láttuk. Eléggé jól ismertem a nagy orosz költő írásművészetét, s élete történetét. de előadás előtt a fiúcska annyi, általam ismeretlen dolgot mesélt róla. hogy nem győztem ámulni rajta. Vetítés közben aztán magához húzta fejem, s ezt súgta: „Nálunk Puskin ugyanaz, mint nálatok Petőfi Emlékezetünk legelrejtettebb zugában sem maradt végül színpadra vihető „matéria”, s mondhatom: kétségbe voltam esve. — Nyicsevó — derített fel a már naponta meglátogató Misenka. — Rendezzünk olyan előadást, amelyen a népek dalai szerepelnek. — Hogyan? — Holnap megtudod — válaszolta, s huncutul mosolyogva elviharzott. Másnap éppen az ablaknál állva merengtem sorsomon, amikor látom, hogy kicsi barátom hozzá hasonló társával egy nagy ládát cipelve igyekszik a kluVba. — Sztyepán — ugrott a nyakamba. — Itt vannak a népek dalai, ötven gramofonlemezt hoztam a komszomolistáktól. Nem tagadom: a három nappal későbbi előadás alatt titokban elsírtam magam. AMIKOR hazaindulásra várva a pályaudvar melletti térségen napoztunk, itthon, enyéimnél jártak már gondolataim, de szeretteim körében ott láttam Misenkát is. akit nagyon, de nagyon szerettem volna öszszeölelgetni, megcsókolni a búcsúzás perceiben. S nem akartam hinni a szememnek. Hófehér pionír ruhában, két másik fiúcska társaságában eljött hozzánk utoljára drága kicsi barátom. Virágcsokor volt mindegyikük kezében. Misenkát a magasba kaptam, váltamra ültettem, s ő amiről soha nem beszélt, most a felnőttekhez iliő komolysággal ezt mondta valamennyiünknek: „Elvtársak! Nekünk soha nem szabad ellenségként találkoznunk. Mi csak mint barátok láthatjuk egymást viszont!” Tarján István Magvetés A magot hintjük, győzelmes eszménk és a szép magyar szó magvait az emberek leikébe. Miként a földbe is, hogy csírázzon, növekedjen, kalászt és mindig új termést adjon. Ez a képletesen mondott, de valóságos szándék vezérel bennünket akkor, amikor útjára bocsátjuk az Űj termést megyénk irodalmi életének kicsiny, de minden vasárnap felbukkanó tükrét. A tükör akkor igazi, akkor ad vissza arcot, vonást, jellemet, ha jól foncsorozott. Az új termés tükrének foncsorát az írók adják írásaik nemes ezüstjével. Mit akarunk? Gyülekezzenek az írók az Üj termés köré. Hozzák ide mit művészetük asztalán alkottak és tegyék azt tízezrek közkincsévé. Azt akarjuk, hogy ne legyen kedvvesztett a tolltartó kéz, publikáció híján, hanem folyjanak belőle tüzes mondatok. finomművű szavak és kapcsolódjanak az élet nagy, előresodró áramába. Lapunk várja a műveket, a gondolatgazdag írásokat. Azt akarjuk, hogy az olvasó erőt merítsen belőlük. Kedvet kapjon. derüljön, vagy megnyugodjon, de felháborodjon, ha pellengéren áll a lelketlenség és ha híján van a morál. Találkozzon itt az olvasó és az író, a mából a gazdag holnapba utaló írás és az olvasó egyazon szándéka. Ez az ölelkezés a szocializmust teremje gyümölcsként. Ez a mi magvetésünk. Segítsen benne mindenki, hogy meg legyen a gazdag aratás: népünk boldog jövője. W. D. Lukács Miklós: JHlUzak iüán Miikor a gyáiikapun kiléptek, nagy pipacsmező volt az ég, homlokuk árka verítékek gyöngyházfényét őrizte még, — mint csillagporos tavaszéj, vaspor csillogott vállukon, az égre fújta föl a szél. Mentek az alkonyi úton, bronzujjaik hegyén vitték haza a jó műhelyszagot, a búgó gépek énekét, győztes szívükben a Holnapot. iiuiinniiiiiiifiiiiiiiiiinunimuiiiiiH« • mmrsknaic Forradalmak köszöntése (Gondolatok november 7-én) A lázadó ész évezredek óta küzdelmet vív az elnyomás ellen; a szabadságvágyat sose fojthatta meg a szívekbe tetovált fegyelem. Üt volt az idő, melyen haladtunk, — vércsík jelezte a megtett távolságot; piros sebeket virágzott a testünk, de mindig égtek a forradalmi lángok. Előre kellett jutnunk a térben, előre rohantunk harcban, öntudatban, — kardok csattogtak és villámló eszmék, s fehéren izzott sorsunk szakadatlan. A történelem táplálja a jelent, — a tanulságokat ma bátran levonhatom; így válik törvénnyé és lelkünk részévé a bennünk folytatódó, örök forradalom. Kópiás Sándor Bizonyítás Minden idő a múlté. Elavultak a jeltelen tegnapok. Nincs többé új arca a képmutatás formáinak. Játék a hatalommal véget ért. Egészen más kezdődik. Ami történt: népvándorlás a fegyvergyárosok zsákutcáiban. Ami lesz: milliméterpontos számítások az emberi lélek eredeti elképzelései szerint. A fényből fény lesz — a virágból virág — és a jelenből jövő. bizonyítás a XX. századdal, bizonyítás 1917-tel. POLNER ZOLTÁN Bozsó János rajza: A Vörös híd — Petőfi? hogy ki ő? — Oh, mi nagyon szeretjük a szabadság nagy költőjét. Előadás után próbaképpen mintegy harminc egyszerű fogolytársamtól megkérdeztem, hogy mit tud Petőfi Sándorról. Volt, aki azt mondta: ő írta a Himnuszt. A többi sem sokkal jobban „ismerte” a legnagyobb magyar költőt. De hogy Puskin kicsoda, s hogy azonosság is van az irodalom két tündöklő csillaga között. — sejtelmük sem volt. (A kérdés első részét illetően még a filmelőadás után sem.) így buktatta meg egy ' kisgyerek, Misenka révén a szovjet rendszer iskolapolitikája a Horthy reakcióét. NEKEM az volt a legfőbb feladatom, hogy vasárnap es-_ ténként két-három órás előadást< produkáltassak akár a szinját-[ szó-csoporttal, akár a zenekar-< ral, a szavalóinkkal. vagy az<( énekeseinkkel. (Volt közöttük< egy rádióénekes is.) Hónapok múltán azonban< gondot okozott a műsor összeállítása. Érthetően nem volú meg az a lehetőségem, hogy[ könyvtárból, műsorfüzetből vá-t lógassam össze az előadandó-J kát, — mi még a „János vi-c téz”-t is emlékezetből írtuk mepj vagy tízen, s ha itt-ott hozzá( is toldottunk, vagy elvettünk< belőle, azért sikert aratott az< előadás. Honnan (tijo^ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooi C ekete éjszaka borított min* dent. Még egy magányos, 'hunyorgó csillagot sem lehetett | látni. A felhők áthatolhatatlan '6átort vontak az égboltozat alá. A sötétség matt-bársonyán csak 'néha villant meg egy-egy autó I fényszórója és a Budapest felé 'vonuló zöldségeskocsik apró | petróleumlámpái úgy tűntek 'mint himbálódzó szentjánosbo|garak. Az igazgató későn indult 'haza — vissza, a vidéki városiba — a minisztériumi értekez- i létről. Fáradt volt és élcsigá|zott. Az autó egyhangú, halk i zümmögése percekre álomba | ringatta, de tülköléskor mindig 'felkapta a fejét. S legutoljára nem is hiába, mert szemben 'ferdén álló fényszempár, emberek sürgése és az úton egy álljt intő kéz tűnt elő. A hogyan ilyenkor szokás, ** a gépkocsivezető az ablakon kidugta a fejét és odaszólt: — No, mi baj van, szaktársak? De az igazgató ismerős embereket vélt felfedezni és már nyitja is az ajtót, hogy megnézze az »útonállókat«. Bizony megrökönyödött, mikor félig az árokba billenve megpillantotta saját üzemének egyik pótkocsis teherautóját. — Megcsúszott — mondja a gépkocsivezető és a két sáros, szurtos kezét tehetetlenül dörzsölte az overál.iához. Forgalom egyáltalán nem volt. 'Tőcwqawiwq az őv&záqútoti M1 Már több mint egy óra telt el és a reflektorok oly megszokott pásztáját sehonnan sem remélhették. Annyi fény sem biztatott segítséggel, mint egy cigaretta parazsa. Mit tehetett mást az igazgató, mint beállt a hórukkozók közé, hogy megpróbálják a lehetetlent: visszahozni az útra a teherkocsit. De hiába minden erőlködés, a rakománnyal telt autó mozdulatlan mint a szikla. Mit lehet csinálni? \t oltak, akik már olyasmit * forgatlak a fejükben, hogy meg kell várni a reggelt, mígnem a távolból valami biztató fényesség derengett. Ennek láttán mindenki visszanyerte reményét és már fogadkoztak is, hogy lesz-e rajta legalább néhány ember, mert bizony egy szál sofőrrel nem sokra mennek. A fénycsóva közeledett. Az igazgató jó előre az út közepére állt és mindkét kezét feltartotta, hogy ennek a stopnak különleges jelentőséget tulajdoníttasson. A közeledő gépkocsi óvatosan lassított és méltóságteljesen megállt az út jobboldalán. Az igazgató az ajtóhoz ugrott és már mondta is, hogy mi a baj. Az első szavak gáttalanul folytak belőle, aztán felesz-V mélve, hogy kinek magyaráz, csak kezével mutogatott. Mutogatnia kellett, mert a gépkocsivezető nem birta a magyar nyelvet, hiszen szovjet ember volt és nem is civil, hanem katona — mint később kiderült, őrmesteri rangban. án báj? — kérdi kedvesen és a segítség helyére sietett. Tolmács gyorsan akadt, aki rendre elmondta, hogy már órák óta próbálkoznak a kocsi mentésével, de — néhányukra mutatva — kevés az erő és nem mennek semmire. Közben a kocsiról, illetve — ahogyan kiderült — autóbuszról valóságos embergyűrű vette körül a gépkocsit és tettrekészen érdekődtek, mit segíthetnek. Az igazgató és a parancsnok néhány szót váltott és, bár ismerős vonásokat fedeztek fel egymás arcán, ennek tisztázására abban a percben nem volt idő. A parancsnok szétosztotta az egy autóbuszra való emberét, a gépkocsivezető beindította a motort, az néhány nagy lélekzetvételre emlékeztető túráztatás után az emberek kezétől-vállától segítve centiről-centire gördült előre, hogy néhány perc múltán ott álljon továbbindulásra készen az út szélén. | indenld boldog mosollyal állta körül a járművet. Persze legjobban azok örültek, akik hajótöröttként az országúton vesztegeltek és csak késve érhettek céljukhoz. S amint az igazgató a parancsnok felé indult, hogy megköszönje a segítséget, az arcokra tapadt fényben hirtelen felelevenedett az ismeretség. Egy kulturális esten találkoztak, ahol ugyanezek a derék legények tánccal és dallal szórakoztatták közönségüket. Mosolyogva kezet szorítottak és megölelték egymást. A szovjet katonaművészek gyorsan megértették, miről van szó és megtapsolták a baráti jelenetet. Az ünneplést a parancsnok vezényszava szakította meg. Vigyázz! Sorakozó! Cenki sem tudta mire vélni ** a dolgot. De a rejtvény nem sokáig maradt megfejtetlenül. A parancsnok az igazgató felé fordult: — A találkozás emlékére egy dalt adunk elő az igazgató elvtárs és a vele együtt levő dolgozók tiszteletére. És a dal messzire szállt az éjszakában. Felforrósodtak a szivek, s az öröm őszinte könynyeit csalta a férfiszemekbe a rögtönzött, országúti hangverseny és a felejthetetlenül szép melódia: Valahol a Volga mentén .... Weither Dániel J MISENKA
