Petőfi Népe, 1960. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-20 / 274. szám
v RENÉ ARCOS: Lev Tolsztoj és Romain Rolland levelezése (Részlet a Rolland-életrajzból) ötven évvel ezelőtt, november 20-án halt meg Lev Tolsztoj, az orosz regényirodalom legnagyobb alakja. Ebből az alkalomból közöljük René Arcos magyar nyelven még meg nem jelent Tolsztoj-életrajzának egy érdekes részletét. fj^eirtelen sarkig nyíltak a keleti kapuk. Az orosz irodalom és gondolat özönlött be rajtuk.. 1886 tavaszán érkezett meg a „Háború és béke” vad és bizalmat adó forgószele. Magával sodort mindent. Kevéssel utóbb a fiatal főiskolás közvetlen kapcsolatba került az Anna Karenyina írójával. Így történt. Rolland akkoriban múlt húsz éves. Volt egy ember, akinek arcképét valamennyi újságban megtalálhatta: oroszlán arcú, lapos orrú, dús hajú, szúrós szemű, akire minden ország művelt fiatalsága figyelt. A legemberebb ember: hév Tolsztoj, a Jasznaja Poljana-i bölcs. A fiatal francia főiskolás. Rolland, száz meg száz társával együtt meghallotta messziről jövő, nagyszerű hangját, s egészen a hatása alá került. Sok francia fiatal tisztelte Tolsztojt, s úgy tekintett rá, mint egyik legigazabb példaképére. Rolland is olvasta a röpiratot, amely akkoriban meghökkentette egész Európát: „Mit kell tennünk?” Nagyon ingerült, nagyon szörnyűséges átkot mond Tolsztoj ebben a művészetre. Elmarasztalja. megvetéssel sújtja Rolland bálványait is: Beethovent, Shakespearet. Óriáshoz illő erőszakossággal és igazságtalansággal megsemmisítésre méltónak ítéli az egész modern művészetet. Hogyan juthatott ide ez a mindenkitől tisztelt példakép, akire még leginkább hallgattak a kor erkölcsi anarchiájában? A tanárképző főiskola ifjú hallgatója elhatározta, hogy közvetlenül a végtelen Oroszország mélyén elrejtőző mesteréhez, a szeretett apostolhoz fordul. Irt Lev Tolsztojnak, és megvallotta neki kétségeit. Már el is feledkezett erről a gyerekes vállalkozásról, amikor egy napon levelet kapott, rajta orosz bélyeg. Tolsztoj válasza volt. (Keltezése: 1887. október M.) így kezdődött: „Megkaptam első levelét. Szívem mélyéig meghatott. Könnyes lett a szemem, amikor elolvastam.” Még ez is benne volt a levélben: „Nem a Művészet, hanem az Emberség iránti szeretet a feltétele minden igazi hivatásnak. Aki nem szereti az embert, ne is remélje, hogy maradandó értékű művet alkot.” A nagy Tolsztoj üzenete elhatározó befolyást gyakorolt C fiatal diák, Romain Rolland szellemi fejlődésére. Íme, a nagy orosz író, akire az egész világ figyelve-figyelt, félbehagyta pár percre a munkáját, s nem tartotta méltóságán alulinak, hogy feleljen a távoli, ismeretlen fiatalembernek, aki eléje tárta lelkiismereti kételyeit. Bizonyára ekkor ismerte meg Romain Rolland azt az értéket, melyet a feleletnek tulajdonít egy nyugtalan, már-már talaját' vesztő emberi lélek: hiszen teli bizalommal, nagy reménykedéssel fordul a híres íróhoz, akit lelkiismerete irányítójául fogad el. Talán ezzel kezdődött meg egyre bőségesebb levelezése a világ minden táján élő ismerős és ismeretlen olvasó-barátaival, az a levelezés, amelybizony sokszor kimerítette, olykor el is borította őt. . Fordította: Ban Ervin Munkások dicsérete Nem hadvezérek, fáraók aem emelték fénybe a világot, irdatlan dzsungelén át, ősöd puszta karral ki ösvényt vágott, sárbasüllyedt kalyibából kit mezőkre hívott ftittyös hajnal, s faekével törte az ugart, azok dicséretét zengd ma — dal! Acélkohók izzó poklában akit fojtogat forró örvény, köldökig gázol iszap-árban s csákánya nyomán kigyúl a Fény ki rabszolga volt évezredig, gépek rónák, tornyok hős fiát, minden Szépség munkásseregét, Öt ünnepeld felfénylő világ. Bütykös ujja ki szálfát emel, vállán füstölög a téglapor, kaszák pengése muzsikaszó, ring nyomában vadvirág-bokor, így tér haza este — szívében büszke öröm pálmája ragyog, szépülő hona felett zengnek Békét vigyázó csillagok. Lukács Miklós Küllő az országúton Szemébe világít a fény, reflektorfénye traktoroknak Elsuhanó autók finom üléséről rá-rákopognak. Haját felborzolja a szél, a szél, melyet versébe foglal. s ha más nem, elkíséri őt száz vers, ritmus, rím, s annyi sok dal, s barátok kedves, jó Szávában a szeretet, mit hord magaoan, és fenn a hold — öreg barát. S mintha... az öregtemplom tornya, ilyenkor kissé meghajolna, s úgy kívánna jó éjszakát... Antalfy István Láttam az embert a világ óriási szerelőcsarnokában ment előre hatalmas gépek között, melyek már majdnem emberek, inert egy gombnyomásra gondolkozni tudnak, és megoldják az algebrai feladatokat és lefordítják az angolt oroszra és vissza, és zenét szereznek, verset írnak, összeadnak és kivonnak osztanak, szoroznak mindent, és kitalálják, hogy mit gondol az ember, aki olyan nyugodtan megy a világ óriási szerelőcsarnokában a már majdnem ember-gépek között, és vállain ütemesen himbálózik V lassú lépéseinek komoly ritmusa, pedig a gépek tudják,. hogy fél lenézni és felnézni, oldalra és hátranézni, mert a roppant méretek arányosan megijesztenék. Kántor Zoltán ★ ★ Szíretekre bízom... Megoldvadnak a fegyverek a napban és a tömegsírok kiállnak hegycsúcsok hajnal peremére. Felkorbácsolják a feledést. Talán halljátok még a törtetés örvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében. Talán meghalljátok szavam is, én, aki gyűlölöm a háborút és aki csodálom az életet, nem kiálthatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam. Ne feledjétek a ciklongázszívű szörnyeket, mert völgyeinkben gyönyörűt és megrázóan újat álmodik mostanában a. Béke. Polner Zoltán TE MÁR TUDOD Te már tudod, hogy felettem feketén húznak át az évek, s hogy bezárt, néma ajkamon néha kiömlik telten az ének. Hogy bennem a füvek és a fák érző meleg életté válnak — gyümölcsöt hozó lombos ága leszek majd én is a világnak. De ez az érlelődő gyümölcs nem színes üvegházi álom, mély hangon búgó viharok tépik, cibádják az életágon. Zeng-bong a vihar és felettem feketén húznak át az évek s a bezárt, néma ajkamon néha kiömlik telten az ének F. Tóth Pál KECSKÉK 30000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000 AZ ÉLET ÁRA 1930. augusztus. A Kecskeméti Társadalombiztosító Intézet várócsarnokában zárva voltak az ablakok és a régen meszelt falak között nehéz, áporodott szag terjengett. Kinn az utcán izzó meleg volt, de a beteg munkások itt benn fázósan húzták össze magukon rongyaikat. Ültek a kemény lócán, nagyokat sóhajtottak, türelmetlenül nézték az elpiszkolódott, nekik életet jelentő fehér ajtót. Néhányan beszélgettek, vagy halkan belemormolták nehéz sorsukat a csendbe. Az egyik sarokból ahol ketten-hárman ácsqrogtak, elhaló sikoly hallatszott és egy berliner-kendős sovány teremtés a földre omlott. — Elájult!... Elájult! — sikoltottak az asszonyok, s a földön fekvő nőhöz siettek. Legyezték az arcát, szétgombolták a ruháját, amikor kinyílt a rehér ajtó, s vakitóan tiszta köpenyben megjelent a főorvos úr. — Mi történik itt?! — kérdezte recsegő hangon, s a frissen borotvált joviális arc mérgesen rándult össze. — Elájult ez a... — mutatott az oldalán fekvő nőre egy kopottruhás bütykösujjú paraszt, akiről messziről lerítt, valamelyik bérlőnek a cselédje. A főorvos úr előre lépett, a parasztok utat engedtek neki. Az orvos a felültetett pihegő lány arcába nézett. Az orvos szépen ívelt szemöldöke felrándult. Egy csontváz arca meredt rá, ezernyi ki nem mondott panasszal és váddal. A mélyenülő szemekben az éhség, a lázadás tüze égett. A csontraaszott fekete bőrű kéz reszketve, segélykérőén tárult felé. Egy hang sem hallatszott, csak a beteg ziháló lélegzése. — Emeljék fel'.. . Hozzák a szobába — szólt keményen a főorvos, s nehéz léptekkel indult a szoba felé. Két férfi óvatosan talpraállította a remegő lányt, majd lassú bizonytalan léptekkel utána vezették. — Mit akar?! — hallotta a lány a kérdést. Agya nehezen fogta fel mit akarnak tőle, zúgott a feje, s nagysokára válaszolta: — Táppénz-utalványt. A főorvos néhány pillanatig nézte, majd gyors mozdulatokkal kitöltötte a zöld lapot és a kezébe nyomta. — Itt van. Menjen — fogta át a lány vállát és az ajtó felé tuszkolta. Egy pillanatra megállt, zsebébe nyúlt, s egy kétpengőst nyomott a lány markába. — Ez a vonatköltség!... menjen, menjen már! A lány didergősen húzta össze magán a berlinerkendőt, s lassan csoszogva kilépett az utca vakító fényébe. Nem hallotta az utca zaját, a Rákóczi úti kofák veszekedését. Közönyös volt neki minden. Nem tudta, hogyan ért ki az állomásra, kicsit csodálkozott is, hogy a váróterem egyik padján tért magához. Kint már az est bontogatta sötét fátylát, az állomás zaja is elhalkult. Gondolkodott. Megjelent előtte a tiszakécskei gazda háza, ahol látástól-vakulásig dolgozott. Fejte a teheneket, aratott, csépelt, legeltette a marhákat, s este amikor majd leszakadt a karja, még a gazda csizmáit is neki kellett megtisztítani. Hiába panaszkodott, hogy fáj a háta, azt mondták rá kényeskedik. Aztán nem birta tovább. Az orvoshoz ment, aki Kecskemétre küldte, ott majd kap táppénz-utalványt. Jól emlékszik jegesen fújt a februári szél, amikor a főorvos úr azt tanácsolta, menjen haza dolgozzon tovább, nincs semmi baja. Az anyjához ment, aki maga is élőhalottként feküdt a hideg szobában, betegen. Nem volt, ki gondoljon rá. Az apja az urakért, vagy talán az ő kenyerükért halt meg a háborúban. Nem tudta eldönteni. Múltak a napok, s a kenyéren kívül mást nem evett. S még abból sem eleget. Összezavarodtak gondolatai, testét meleg verejték lepte el, görcsösen szorongatta a pad öntöttvas karfáját. Előtte köd gomolygott és a ködből édesapja jött felé, megsímogatta kócos haját, kézenfogta, s lassan, nagyon lassan hívta maga felé. „Gyere kislányom, gyere, nézd, vár rád a terített asztal, ott ül már mellette édesanyád is.” Nyúlt volna a nagy, kidolgozott öütykös kéz felé, de nem volt ereje. Hátrahanyatlott, s csendesen sóhajtott. A kecskeméti nagytemplom előtt, a csillogó délelőtti napfényben a cserkész zenekar pattogó indulókat játszott, a selyem baldahin alól a pap ájtatos arccal magasra emelte a szentség-mutatót. 1930. Szent István napját ünnepelték. A kórház egyik nyilvántartásába pedig ezt vezették be: Szabó Erzsébet 19 éves hajadon elhalálozott. A betegség neme: Tüdőtuberkulózis, a halál oka: inánia, — éhhalál. Gémes Gábor , * \
