Petőfi Népe, 1960. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

A bajor Alpok lejtóin mir

olvadt a hó.

Ä hevenyészett lövészárok a város szélén húzódott, ahol már frissen virágzó almafák között az ősrégi Bamberg felé vezetett az út. A bajor tavasz teljes pompájában borult a városra, a dombokra, a szántóföldekre... Minden megtelt a lágy napfényben. .. A virágzó gyümölcs- kerten át kígyózó lövészárok földhányása is meleg volt. A munkások, a katonák szinte kényelmesen helyezkedtek el a puha, lágy rögön. Az út felé •zegeződő puskák csöveinek sora felett néha tarka lepkék röppentek.

A vörös Münchent védő fegyveres munkásgárdák parancsnoka itt, ezen a szakaszon egy öreg téglagyári munkás volt. Ott dolgozott a lövészárok mögött emelkedő téglagyárban, és amikor a bajor tanácskormány kiosztotta a fegyvereket, az önkéntes jelentkezők közül mint régi szakszervezeti bizalmit és hét frontot végigjárt katonát, őt választották meg parancsnoknak.

A fegyveresek már másfél napja hevertek így a város szélén, a gyümölcsfák között, a mögöttük emelkedő téglagyárak előtt. A gyárból tegnap is, ma is ebédet, sört és legújabb röpcédulákat küldtek ki a várost védő fegyveres munkásosztagoknak.

A parancsnok feltette szemüvegét, kiegyenesedett és hangosan olvasta a röpcédulát: »A magyar munkások most a proletárdiktatúra kikiáltásának hat hete után ünnepük ma az első szabad május elsejét! Mi, München proletárjai, akik fegyverrel a kezünkben védjük városunkat az ellenforradalmi tiszti különítmények ellen, merítsünk erőt az 6 ünnepükből! Mi, itt a lövészárokban ünnepeljük a május elsejét!... 1919. május elsején a bajor tanácskormány nevében: Levine a népbiztosok tanácsának elnöke!«

Az emberek arca megváltozott. A parancsnok ráncos öreg munkásarcán fiatalos lelkesedés látszott. Szokatlanul heves mozdulattal meglobogtatta a röpcédulát

— Munkások! Katonák — kiáltotta, — most jött a hír, hogy Ausztriában is küszöbön áll a tanácsköztársaság kikiáltása! A bajor, az osztrák, a magyar tanácsköztársaság együttes erővel, az orosz proletárok segítségével diadalmasan szállhat szembe az ellenforradalmi tiszti bandákkal...

A lövészárokban zsúfolódó fegyveresek csoportjából lljenzés zúgott fel. A téglagyár szürke, hatalmas épületéből csapatokban jöttek a munkások, az asszonyok, a lányok.

A messzeségben a halvány- tőid mezőkön könnyű gyalogsági ágyúk döreje morajlott fel. A tiszta tavaszi levegőben szinte dallamosan szállott a gránát Süvítése... Közeledett...

— Feküdj!! — harsant az öreg munkásparancsnok hangja, A gránát a gyár téglaégetője tövében vágott le. Földoszlop emelkedett. A nagy tágas gyárablak üvege zengve, csillogva röppent szerteszéjjel. A parancsnok egyenesen állott. Látta,

Fazekas Lajos:

Tavalyi hordókban érik Tiszta holnapok bora.

Ébredő nyújtózkodásunk Lusta szellők sógora.

Este tél van. Kályha mellett Csöndben elborozgatunk. Reggelente csontropogva Hét világot mozgatunk. Lélegezni tíz vihar kell,

Es az ingünk fölreped. Sóhajunk: a tengeren köd. Sóhajunk: a förgeteg. Gondjaink gránítkemények. Róluk sem feledkezünk. Terveinkből házat épít Szép, kemény erős kezünk. Virradattól vak napestig Sürgölődünk emberül,

Messzi látunk, és szemünk Piros jövőbe szenderül.

amlnf S mesésen karcsú, mesésen magas téglaptros gyárkémény tetején, szinte a tavaszi fellegek között lebegő vörös zászlót egy pillanatra eltakarja előle a fölcsapódó föld, a füst, a levegő különös rezgése.

A halványzöld mezőkön szabályos közökben egymástól, rohamozó katonák tűntek fel. Pontos időközökben földre vetették magukat. Ilyenkor a rajvonal egyszerre eltűnt, beleolvadva a kékesszürke rögbe, aztán ismét, lenyűgöző pontossággal mindnyájan egyszerre pattantak fel és előrehajolva rontottak előre, hogy újra eltűnjenek, mintha földbe süllyedtek volna.

— Na, gyerekek, intett

II

dúltak. Szürke, aüg látható pára lebbent... A lövészárok felé ólomfelleg zizegett.

A munkások puskatüze fokozatosan némult el. Itt-ott a föld- hányásra borulva holtak hevertek. A parancsnok hangtalanul dőlt le a lövészárok földhányására. A géppuskagolyók ferdén, jobbról érték mellét és hosszúkás csíkokat hasítottak ruhájából, izmaiból... Nem kiáltott fájdalmában, csak ahogy a nagy

Köved Lőrinc:

A b ambergi országúton

— L'

előre a parancsnok — nézzétek meg azt a rajvonalat ott szemben. .. Csak semmi kapkodás... mindenki válassza ki a tiszturak közül a legrokonszenvesebbet.

Egészen kiegyenesedett és harsogó őrmester-hangon vezényelte:

eninről elnevezett első müncheni munkásszázad! Cél! Irányzék százötven méter! Megadott egyes célpontra... Tűűűz!

A lövészárok puha földhányásán fölropogott az egyenetlen sortűz. Másik.. .harmadik... a gyümölcsfák nagy fehér virágjairól felröppentek a zümmögő méhek. Különös csend támadt. A rajvonal elmerült a párás kékeszöld messzeségben, de messze jobbról a kicsiny patak mély medre, a bokrok felől hirtelen felpattogott egy géppuska. .. másik... harmadik... a golyók fergetege nyomán fei- füstölgött a lövészárok földhányása. ..

— Nehéz tisztekkel harcolni. ..— csóválta a fejét a parancsnok — lám, így csapják be a prolikat... figyelmet elterelő támadás volt.

A messzeségben halk motorzúgás morajlott. Balról az út szürke szalagján el-elfedve a fák sűrű sorától száguldó páncélos autók tűntek fel. Ügy kanyarodtak mintha feltartózha- tatlanul törnének Münehen irányába. Páncéltornyaik megfortéglaégető kezével görcsösen markolt bele a puha, fekete rögbe, a föld kibuggyant újjal közül.'..

A tiszti rajvonal most érte el a lövészárok szélét.

A parancsnok úgy érezte minden zaj, a kiáltások, a i'egy- verropogás elvész valami puha, névtelen áradatban, amely elmosta gondolatait.

Mikor magához tért, már alkony odott. Ott hevert úgy ahogy a halálos sorozat fellökte, a lövészárok alacsony, fekete töltésén. Csontos öreg munkásarcára a hét front vésett mély, furcsa ráncokat. Érezte, hogy az élet lassan tűnik el a négy géppuskagolyó ütötte sebéből és menekülve, a vereség bénító keserű tudata elől keresett emléket, gondolatot, mely megvilágítja lelkét a lassan áradó halál homályában is. »... De Budapesten győztünk...« A gondolat olyan volt, mint csillogó szivárvány a vihar után. Arcán el-elsuhant a virágzó gyümölcsfák ágainak lágy árnyéka. Ott fent, a fehér virágok özöne felett a gyárkémény titán! 'zász- lórúdján, a végtelen tiszta magasban élőn, bíborral lángolva lebegett a tegnapelőtt kitűzött vörös zászló.

A fájdalom elmosódott, j Ügy érezte, mintha a lövészárok puha röge felolvasz- j taná testét, s csupán a gondo- < lat lebeg, mint tavaszi pára a

mező felett t. »-Május elseje

van.” Sóik május elsejét ért meg hosszú életében, s most, mikor fegyverrel a kézben hullajtottá vérét ezek a májusok mind tűzszámyú sólymok szállottak élete felett.. »-Május elseje...« Tudta, hogy a vörös Budapest, Pétervár, Moszkva utcáin most ebben az órában tömegek hömpölyögnek, zeng az Internacio- nálé százezrek ajkán és oltha- tatlanul lobog a világforrada- om tüze.. s »Budapest... magyarok. .. proletárdiktatúra...« Ez a város fogalom — lágyan, harmonikusan illeszkedett össze, lépcsővé vált, amely a magasba vezetett az eddig elérhetetlen csúcsok felé..: Valahonnan füst sodródott. Tavaszi szél lebbent. A haldokló arcán átsuhant a virágzó gyümölcsfa, finom, lágy árnyéka és mint puha, becéző kéz csukta le a madárdalos, kék tavaszi égbe sze- geződő nyitott szemét... Ott néhány lépéssel távolabb a gyár szürke falánál heverő kivégzettek felett fehérszárnyú lepkék lebbentek és úgy szállottak a falra freccsent, nedvesen csillogó vérfoltokra, mint hősök sírján kivirult bíborszínű győzelmi koszorú soha el nem fonnyadó virágaira.

; Hajnal Jóaseft

Virradás

Harcol a hajnal az éjszakával, A sötétség nagy, gonosz

hadával.

Csend van mindenütt, szellő se lebben,

Csak az én szívem ver

hevesebben.

Tanúja vagyok a virradásnak; Nincs ilyen nagy kincse senki másnak!

Harmatcsókos zöld pázsiton

járok,

Valami csodásán szépre várok.

Lábamnál terül a búzatábla, Fürdik a lelkem az illatába’, j Halkan susog szép beszédes t

ajka/

Mint alvó gyermek fölött a dajka:

„Levágtad tavaly a jó anyámat S testvéreimet, mind

valahányat; Bőven arattál, mégis ma látod, Alázó ínség volt a barátod!”

És mintha suhogtak volna

szárnyalt,

Rebbentek rokkant, meggyötört árnyalt,

Ég felé nyomult sok kérges

tenyér..,

Feljött keleten a vörös kenyér.

SZÖLÖMUNKÄSOK

.< :í ' •'tg*-**mi#

1 f

t /

műtőét*

Bozsó János vázlatkönyvéből.

»^WyVyVyyWWWVW^^VWVWW^VWWWrfVVWWWWWWW

^DárJűZ: v n ^ n

sam$XTB maémfég

A HAJNALI vörös pirka- dásból úgy emelkedett ki a nap tűzgolyója, mint valami izzító- ban megmerült acélgolyó. S ahogyan keleti ágyából feljebb- feljebb igyekezett az égboltozaton, ügy hintette jobban melegét, s biztatta, várta az embereket sugarainak nagy csarnoka alá. 1913 május elsejét írtak azon a napon Kecskeméten, amikor Lelkes Pál is, gondjai ellenére, jókedvvel ébredt. Gondok és jókedv hogyan is férnek össze? Mégis ma egy helyen volt található mindkettő. A gondokkal testvér szomorúságot erre a napra száműzte valami, az emberben lappangva mindig élő bizakodás, a jobb élet utáni vágyakozás, amely látható testet ölt azon nyomban, hogy beszélnek róla, hogy harcolnak érte. Lelkes Pál jól tudta, hogy ez a nap sokmindenről fog tanúskodni, Hányán leszünk, akik az utcán tüntetünk? Hányán kiáltják: Éljen Május 1! Kik lesznek az ellenlábasok? Kardot húz-e a rendőrség, vagy megelégszik a szúrósszemű figyeléssel.

A MUNKA mindenütt szünetelt. Ez ellen már a nagyobb Iparosok, vállalkozók vagy gyár- tulajdonosok sem szóltak, legalább is nyilvánosan. Ügy gondolták, jó, ha egy néma szünnappal megúszhatják. Délelőtt nem történt semmi. A hétköznap ellenére vasárnapi csend, méltóságteljes nyugalom. A íagylaltárusok már előjöttek tolókocsijaikkal, s kis csengettyűjük odavonzotta a gyerekeket. Csak néhányan nyalogatták a tölcséren hetvenkedő hideg gombócot, a többi nézte és nagyokat nyelt. Ezért volt akkortájt szűnni nem akaróan gyermekálmok eseménye a nagy tálból kanállal fagylaltozás, a cukrászda-„fosztás”. de nem kevésbé a nagyszelet vastagon kent zsíroskenyér.

DÉLUTÁN kettőre beszélték meg a találkozást a Munkás Otthonnál. Amikor a polgárok a nagytálas húsebéd után a spalettákkal félhomályosított szobában fáradalmaikat pihenték, akkor azok, akiknek csak sovány leves jutott száraz kenyérrel, vagy még az sem, a kopott gúnyát magukra szedve útnak indultak. (De elindultak! Hosszú és fárasztó volt az út, míg célhoz értek.) Ügyszólván minden városszéli utca elír üld te a maga követét. Egyik- ből-másikból csoportosan mentek a találkozóhely felé. Mint a kis erek továbbították az éltető

vért a testbe, amely most mint egy felvonulni akaró csapat gyülekezett a Munkás Otthonnál. Lelkes Pál jólesően könyvelte el magában, hogy nem volt hiábavaló az előkészület. Több százán gyűltek egybe, hogy az utcára vigyék a lázongó szegénységet. Mert van meglapuló, odújába húzódó szegénység is. S ez nem más, mint a beletörődött szolgasag állapota. De van — és ezt éppen ez a májusi nap bizonyította — bátor, szókimondó szegénység is, amely nem tűri már a sorvasztást és fellázad. De szervezetten, kart karba fűzve néz szembe munkaadóval, az elbocsátó levéllel, a kenyértelen- séggel. Inkább eltűri a család éhes jajszavát, mintsem, hogy valamit is engedjen az éppen hogy jognak nevezhető követeléseiből.

Papp György, a rendőrkapitány, ugyancsak kitett magáért. Akinek voltak illúziói aziránt, hogy Papp kapitány valamiféle liberális ember, és a szervezett munkásban nem a haramiát látja, annak ezen a napon más belátásra kellett jutnia. Lovas és gyalogos rendőrök szállták meg a Bercsényi utcát és teljes készenlétben, kardmarkolaton tartott kézzel, és élesre töltött Manücherekkel

figyeltek minden mozdulatot, mintha rablógyilkosokra vadásztak volna. A lován peckesen üldögélő kapitány zord tekintettel tartotta szemmel a »csürhét«, és csak fejjel intésére hol közeledtek vagy távolodtak -a tömegtől a jó zabos tartott rendőrlovaik.

Félénk emberek mindig akadnak. Ilyen volt Száva Ferenc is, aki bár lelkesen indult, s énekelt is kedvére a leghangosabban a menetelő csoportban, de amint meglátta a rendőrök marcona, zsoldon hizlalt pofáját, amint lapát tenyerükkel mindenre készen álltak, megrendült.

LELKES PÁL először csak annyit vett észre, hogy elhalkult a hangja. Aztán el is hallgatott, mert zordan a szemébe nézett egy nagybajuszű rendőrkáplár. Lelkes oldalra pislantott, méregetve gondolataiban Száva halkulását, mígnem aztán megkérdezte:

— Hát beléd mi az Isten ütött. Talán bizony szerelme- tes vagy, hogy úgy elméláztál?

— A büdös nyavalyát! Nincs ehhez a szerelemnek semmi köze. De nézz körül... Ez a Papp nem azért van itt, mert nincs jobb dolga... Az én hátam meg nincs szokva a kardlaphoz. ..

Lelkesben a düh forrong. Legszívesebben kilökné a sorból, de nyomban csitítja magát, azt még sem teheti. Dehát mit tegyen? Beszél a fejével.

— Hát a kardlaphoz tényleg nincs szokva az ember, háta, de

V